Törzsök Erika

Nyomtatóbarát változat

A hagyományos bankárbölcsesség korlátai

Minél erőteljesebb az átalakulás, annál kevésbé működik a hagyományos bankárbölcsesség – fejtette ki Iványi György. A bankár nem jós. Egy banknak, amikor hitelkérelmet bírál el, csak az elemzés hagyományos eszközei állnak rendelkezésére, olyan módszerek, amelyek a társadalmi-gazdasági környezet kiszámítható, kismértékű változásait tételezik fel. Ez lehetséges egy több évtizede vagy évszázada működő piacgazdaságban. Magyarországon és a környező országokban viszont a bankok ügyfelei nagy részének nemhogy két–három éves, de még két–három hónapos múltja sincs; de a nagymérvű változások miatt a régi ügyfelek esetében sem igen készíthetők olyan elemzések, amely múltjuk és jelenlegi állapotuk előrevetítésén alapul.

Szembekerül a bankár azzal a kérdéssel is, hogy mit tegyen, ha olyan vállakozók tömegei állnak vele szemben, amelyek még nem tudtak tőkét felhalmozni, így képtelenek saját tevékenységük kockázatainak viselésére – viszont vannak ötleteik. Valamit pedig kétségkívül tenni kell – tette hozzá az előadó –, „különben miért csináltuk ezt az egész felfordulást” (mármint a rendszerváltást).

Tőkefelélés

A probléma gyökere Iványi György megítélése szerint a térségben mintegy húsz éve zajló, a gazdálkodó szektor tőkebázisát csökkentő folyamatokban rejlik (dezinvesztíció, azaz tőkefelélés). A gazdaságban működőtőkeként lekötött pénz egyre csökken, a tőke – egyre nagyobb mértékben a költségvetésen keresztül – fogyasztássá alakul át. A folyamat, amelyet a kormányok is gerjesztenek a társadalmi béke fenntartása érdekében, felgyorsult az elmúlt három évben. A politika erőteljesen behatolt a gazdaságba. A kárpótlás nem egyéb, mint tőkeelvonás és vagyonátcsoportosítás. Megerősödött az állam tulajdonosi részvétele, az állami vállalatok (amelyek pedig a GDP 80–90 százalékát produkálják ma is), ahelyett hogy autonóm gazdái volnának, mindinkább puszta kezelőjévé válnak az állami vagyonnak. Igaz, a menedzserek így kevésbé tudják maguknak átjátszani az állami vagyont, ezt a veszélyt helyes is figyelembe venni. Most viszont, hogy a törvénykezés már-már az 1968 előtti függőségbe sodorja a vállalatokat, tér nyílik arra, hogy az állam a költségvetési hiány közvetlen finanszírozására is vagyonalapokat vonjon ki a gazdálkodószférából.

A termelőtőkét sorvasztja az infláció is, amely látszólag nagyobb nyereségek adóztatását teszi lehetővé. Aki Magyarországon 30–35 százalékos nominális tőkearányos nyereséget ér el, arra azt mondják: jól dolgozott. De a nyereség felét elviszik az adóterhek, így végül is a sikeresnek látszó vállakozó kevesebb reálvagyonnal fejezi be az évet, mint amennyivel elkezdte. Ahol pedig negatív az adózás előtti nyereség, ott természetesen a felélt tőke a veszteséget finanszírozza.

A hitelezési bizalom megingása

A tőkefelélés súlyos következményeit 1992 elején tette láthatóvá az új számviteli és az új csődtörvény. Fokozza a hitelezési krízist, hogy a reálgazdaság teljesítménye csökken, még nem érte el a mélypontot. És a hitelezők távolról sem csak a bankok. (A bankok az összes hitel alig 30-35 százalékát nyújtják, a költségvetés mintegy 10 százalékát, a fennmaradó – meghatározó – részt a vállalatok szállítói folyósítják.) A vállalkozó bőrönddel jár, ebben viszi az árut, és a kiürült táskába kéri a készpénzt. Nem mer hitelezni sem a szállító, sem a bankok, sem a költségvetés. A kormány a közelmúltban több rendeletet bocsátott ki – 1991. szeptember közepén és most, június közepén – a költségvetés, illetve a társadalombiztosítás követeléseinek azonnali kényszerinkasszójáról.

A hitelezői bizalom általános megingása a bankokat lehetetlen helyzetbe hozza. Összes hitelük több mint 60 százaléka ma már alacsony hitelképességű ügyfeleknél van kihelyezve, és ezek a hitelek nagyon jelentős része vált vagy válhat kétessé. A bankrendszer teljes vagyona és tartalékai (alaptőkéje, általános tartalékai és a kétes hitelek miatt képzett céltartalékok együtt) alig haladják meg a kérdéses helyzetben lévő adósoknak nyújtott hitelek állományának egyharmadát. Ilyen hitelösszetétellel a bankok természetesen nagyon óvatosak, nem szívesen vállalnak újabb kockázatokat.

Annál is kevésbé vállalnak, mivel nem tudnak szabadulni rossz befektetéseiktől, nem tudnak – akár árveszteséggel is – túladni rajtuk. Iványi György kifejezésével: az alacsony hozamú befektetéseket elnyeli a „befektetési varsa”, és ez kezelhetetlen a magas kockázatú ügyletekkel foglalkozó hitelezők számára. Az árveszteségeket (tehát ha a befektetéseknek csak egy része vész kárba) még el lehet viselni, a teljes veszteséget már nem. A pénz hasonlóan viselkedik, mint a turista: ahonnan ki tud jönni, oda szívesen bemegy, de kerüli azokat a területeket, ahol fogollyá válhat.

A távlati megoldás

A „tőkepiaci varsa” réme összefügg az alapproblémával: azzal, hogy alacsony a tőkepiaci likviditás, azaz kicsi az érdeklődés a vállalkozásokba való, eredményfüggő befektetések iránt. Szükség volna persze befektetési alkalmakra és az ezeket kínáló kiterjedt tőkepiacra is. A távlati megoldás tehát – mondta Iványi György – nem lehet más, mint a tőkekínálat és tőkekereslet magas szinten megvalósuló összhangjának megteremtése.

A megtakarítások növekedése egészséges folyamat, de az már kevésbé, hogy leginkább betétek vagy államkötvények formájában jelennek meg. Jelentős változás nem lesz mindaddig, amíg a lakosságot nem sikerül rávenni, hogy részvényeket, befektetésialap-részjegyeket vásároljon, amíg a lakossági befektetések segítésére rendelkezésre nem állnak intézményes befektetők (pl. az élet- és nyugdíjbiztosításokat tőkebefektetéssé átalakító biztosítótársaságok). A lakosság persze nem bolond kockázatos, eredményfüggő befektetéseket vállalni, ha egyszer magasabb a bankbetétek, államkötvények hozadéka. Az eredményfüggő befektetés ma Magyarországon nem versenyezhet az állampapírral. Miért? Azért, mert – így a felszíni válasz – magasak a kamatok. A kamatok meg azért magasak, mert nem csökkenhetnek az inflációs ráta alá. A mélyebb magyarázat azonban az, hogy késlekedik a tőkepiac fejlődése, ugyanis hátráltatja ezt a privatizáció mostani üteme és gyakorlata.

Bár a privatizálandó nemzeti vagyon hatékonysága alacsony, méretei lehetővé teszik, hogy az állam meghatározó szerepet játsszon a tőkepiac megteremtésében. A befektetők számára vonzó ajánlatokkal, adókedvezmények rendszerével, a piaci folyamatokban eladóként és vevőként egyaránt részt vevő befektetőtársaságok (köztük a legfontosabb, szűkebb körű, de annál aktívabb befektető tevékenységet folytató társadalombiztosítás) léterehozásával a befektetési kereslet megteremthető. Tehát: a megtakarítások nem terelhetőek a magas kockázatú eredményfüggő befektetések felé, ha ezt nem ösztönzi az adókedvezmények megfelelő rendszere. Másrészt a társadalombiztosítási reform késlekedése fenntartja azt a helyzetet, amelyben a legfontosabb intézményes befektetők, a magánbiztosítók, nem férnek el a túlméretezett társadalombiztosítási rendszer mellett, maga a társadalombiztosítás pedig, megfelelő saját vagyon hiányában, szintén nem vállalkozik jelentős befektetésekre.

Rövid távon

De addig is, amíg nem lesz kiterjedt tőkepiac, enyhíteni kell a legfájdalmasabb feszültségeket. Ezek közül is első a vállalkozások rossz tőkeellátottsága, amin a költségvetésből támogatott hitelgarancia-rendszerek felállításával igyekeznek segíteni. A garanciarendszerek és a költségvetés kapcsolata természetesen azt jelenti, hogy a vállakozási veszteségek bizonyos hányadát – előbb vagy utóbb – az adófizetők viselik. Költségvetési támogatás nélkül azonban annyira magasak a garanciális költségek, hogy még alacsonyabb infláció mellett is csak igen kevés hitelt tudnának felvenni a vállalkozók.

Az amerikai Szilikon-völgyben, a konjunktúra csúcsán, tíz induló vállakozásból három maradt négy év után is életben, és egy bizonyult igazán sikeresnek. Nincs okunk feltételezni, hogy az új magyarországi induló vállalkozások meghatározó részének jövője kedvezőbben alakul. Ezek az arányok, alacsony saját tőkehányadokat feltételezve, 50 százalékot meghaladó hitelveszteséget is jelenthetnek a hitelezők számára. Ilyen méretű hitelveszteségek költséggé alakítása legalább 20 százaléknyi kockázati tartalékképzést, illetve garanciadíjat is szükségessé tehet, és emiatt természetesen elviselhetetlenül magas kamatok alakulnak ki.

A hitelgaranciák és a költségvetés kapcsolatát teremti meg a kormány legutóbbi kezdeményezése, az állami Hitelgarancia Rt., amelyet a privatizációs bevételek terhére a kormány hoz létre, és várhatóan csatlakoznak hozzá vállakozásösztönző szervezetek és bankok is. A Hitelgarancia Rt. előreláthatólag 100 millió forintig terjedő ügyleteket garantál a hitelérték 80 százalékáig, a veszteségek mintegy 50 százalékát a költségvetés viseli. A költségvetés – tehát a lakosság – tehervállalása, mint láttuk, nélkülözhetetlen kelléke a hitelgarancia-rendszernek, de ugyanakkor megszabja a rendszer korlátait is.

Iványi György beszélt arról is, hogy bár a gazdaságpolitika és a jogi szabályozás felelőssége a kormányzaté, maguk a szereplők, a vállalkozók is sokat tehetnek a gazdasági életben nélkülözhetetlen bizalom megteremtése érdekében. A tisztes üzleti magatartás, fizetési fegyelem, a kötelezettségek teljesítésének morális kényszere nem teremthető meg ideológiai alapon, hanem csak akkor, ha mindenkinek tartós tapasztalatává válik, hogy a tisztességtelen magatartást a környezet bünteti, a tisztességeset jutalmazza.

Befejezésül Iványi György a kelet-közép-európai régióban folyó külkereskedelem finanszírozásának súlyos gondjairól beszélt. (Megjegyezzük, a volt KGST-országok közötti viszonylatokban még olyan elemi kérdések sincsenek megoldva, mint a kettős adóztatás elkerülése vagy a beruházások kölcsönös védelme. Az ennek orvoslására Mécs Imre által áprilisban beterjesztett határozati javaslatot nem kímélte a parlamenti szavazógépezet.)

A vállalkozói találkozó a román gazdasági törvénykezés aktuális vonatkozásainak ismertetésével folytatódott, majd szokás szerint a vállalkozók bemutatkozásával és üzletkötésekkel zárult.

• gazdaság