Laki Mihály

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő hasábjain megjelent cikkek is jól mutatják, nem akármilyen nehézségekkel kénytelen szembenézni a fővárosi önkormányzat. Ha lenne a városházi gondoknak és nehézségeknek valamiféle listája, akkor a vagyongazdálkodásban tapasztalható állapotok igen előkelő helyre kerülnének. A Demszky-program vonatkozó fejezetéből is kiderül: a korábbi tanácsrendszer nem hagyott hátra használható vagyonleltárt, a hiányos listákon szereplő ingatlanok és más vagyontárgyak piaci értékéről gyakran még becslések sem készültek. Igen sok esetben a tulajdonos vagy tulajdonosok kilétét is tisztázni kell.

Mindezt látva csak dicsérni lehet az előtanulmányokból álló program készítőinek a bátorságát, azt, hogy nemcsak a vagyon felmérését tervezik, de a kezelésére is új, piackonform intézményrendszert kívánnak létrehozni.

A vagyonkezelés és gyarapítás többszintű intézményi rendszerének csúcsán a tervek szerint a Fővárosi Vagyonkezelő Központ áll. A programból nem derül ki, alá- vagy mellérendeltségi viszonyban áll majd a központ és a fővárosi önkormányzat. Magyarán, nem tudjuk, ki nevezi ki és milyen jogkörrel a főnökét. Csupán azt tudjuk, hogy a központ „non-profit intézmény, és célszerű, ha alapítvány formájában működik”. Feladata pedig „egyfelől a jelenlegi vagyon megőrzése, nyilvántartása, másfelől a vagyongyarapítás elveinek meghatározása”. A gyarapítás („a gyarapítás végrehajtása”) profitorientált vagyongazdálkodó társaságok dolga lesz. Ezek tulajdonosai a fővárosi és a kerületi önkormányzatok, valamint hazai és külföldi kereskedelmi és befektetési bankok, szakértői cégek lesznek.

Az egynél biztos több, de nem tudjuk, hány vagyongazdálkodó társaság egyszerre (egymás mellett?) lesz beruházási, valamint kereskedelmi bank, szervezési tanácsadó vállalat és privatizációs ügynökség. Rájuk hárul továbbá az önkormányzati feladatok végrehajtásához nélkülözhetetlen alapok feltöltése és működtetése is. Tevékenységi területük ugyanis „az ingatlangazdálkodás és -fejlesztés, városrehabilitáció, lakások és lakás céljára szolgáló bérlemények eladása, lakásfinanszírozás, lakásépítés, értékpapírüzletek, portfoliókezelés, közszolgáltató vállalatok átszervezése, privatizáció, valamint a Rehabilitációs és Lakásalap, Közműfejlesztési Alap és Közlekedésfejlesztési Alap létrehozása és kezelése”. A vagyongazdálkodó társaságok egyszerre állnak majd versenyben és szerződéses viszonyban más bankokkal, szervezési és privatizációs ügynökségekkel, ám eközben a bevételeik, hasznaik befektetésében korántsem rendelkeznek majd verseny- vagy üzlettársaik szabadságával. A tervek szerint ugyanis a vagyongazdálkodó társaságok bevételeik meghatározott részét a Rehabilitációs és Lakásalapba fizetnék be. Másként: jövedelmeik egy részét nem a maximális profitot hozó területeken, hanem az ilyen szempontból nemritkán előnytelen lakásépítésben és városgazdálkodásban lennének kötelesek befektetni. Ez a sajátos kényszerbefektetési ráta (adó?) nem az egyetlen versenyhátrány. További forrása, hogy az előbbi felsorolásban szereplő tevékenységek várhatóan eltérő hasznot hoznak, ám a vagyongazdálkodó társaságok a profilkényszer miatt aligha szabadulhatnak meg a veszteséges, kis hasznot hozó tevékenységeiktől. Vagy ha igen, akkor ott a kérdés: ki lát majd el fontos önkormányzati feladatokat?

Félreértés ne essék: nemcsak a Demszky-program készítői küzdenek ilyen gondokkal: Kornai János szavaival élve a bürokratikus és a piaci koordináció határterületén még nem dolgozták ki az ideális „interface”-t, azt a szervezetet, vállalatot, amelyik egyszerre képes hasznát növelni és az ön-vagy központi kormányzat előírta feladatainak eleget tenni. A viszonylag jó (second best) megoldást azonban nem a kétféle koordináció szervezeten BELÜLI, inkább szervezetek KÖZÖTTI megosztásától várhatjuk. Nem mondhatjuk tehát, hogy „a vagyongazdálkodó társaság nyereségérdekelt”, miközben „alapszabályában biztosítani kell, hogy a (általa adott L. M.) kölcsönök meghatározott hányada osztott tulajdonú lakásépítésre jusson, olyan családok számára, amelyek csak részben tudják fedezni a lakásépítés költségeit”. A vagyongazdálkodó társaság vezetője ilyen helyzetben aligha tudja majd eldönteni, hogy akkor sikeres, ha a hasznot növeli vagy ha az említett lakásépítési tervet teljesíti, így azután mód nyílik a sikermutatók fontossági sorrendjének rendszeres változtatására, s nem lehet a vagyongazdálkodó társaságok vezetőinek teljesítményét objektívan értékelni.

Hasonló helyzetbe kerülhet a budapesti teleknyilvántartó ügynökség, amely a piaci és a bürokratikus koordináció szereplőinek kölcsönös megállapodása alapján jönne létre. Az ügynökség nyilvántartaná és közrebocsátaná a telek, épület stb. forgalmi értékeket és azok változását. Az egész Budapestre kiterjedő nyilvántartás azonban a tervek szerint nem semleges információ, hanem az adókivetés alapja. Az újonnan bevezetendő telekértékadó ugyanis a telek nyilvántartott értékének fél százaléka lenne. De – és itt újból gondot okoz a piaci szereplők és a hatalmi intézmények eltérő célja és érdeke – semmi biztosíték arra, hogy UGYANANNAK az árnak a bejegyzése az érdeke az adófizetőnek, mint az adóhivatalnak, a telket eladónak és a vevőnek stb.

Első nekifutásra tehát még nem sikerült az önkormányzati feladatok és a piaci tranzakciók sikeres lebonyolításában érdekelt szervezetek különválasztása. Még sok a felemásság, a feladatok és az érdekek keveredéséből fakadó hatásköri rendezetlenség. Semmiképpen sem szabad azonban visszafordulni és a régi reflexeket követve a gazdálkodást a bürokratikus elosztással felváltani. A megoldás – ha van – egyrészt a piacon mindenféle kötöttség nélkül működő, másrészt az önkormányzat szociális, kulturális, gazdasági feladatainak végrehajtására létrehozott, nem profitérdekelt szervezetek szervezése.

• Önkormányzat