Skip to main content

A kommunistáktól a sörbarátokig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Lengyel párttérkép


BAL: 
utódpártok

Lengyel Kommunisták Szövetsége (ZKP) – J. Zlelinski
Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SdRP) – A. Kwasniewski
Lengyel Szociáldemokrata Unió (PUS) – T. Fiszbach
Újjászületett Lengyel Szocialista Párt (OPPS) – E. Osóbka-Morawski

munkásérdekvédők

Munka Népe Mozgalom (RLP) – J. Kasprzyk
Lengyel Szocialista Párt Demokratikus Forradalom (PPSRD) – J. Pinior
Munka Szolidaritás (SP) – R.













A pártok politikai palettán való elhelyezésére még ma is a „bal–jobb skála” mutatkozik a legpraktikusabbnak, bár a lengyel párttérképen néhány sajátosság kissé összekuszálja e hagyományos skálát.

Elég talán a katolicizmus és a lengyel nemzettudat erős összefonódására vagy az állami függetlenséggel kapcsolatos nemzeti érzékenységre utalnunk. Az egyedülállóan konzervatív lengyel egyház és a nacionalizmus politikai szerepének elfogadása például a vártnál jóval konzervatívabb „pártideológiát” eredményez.

Nem kevésbé fontos, s a „bal–jobb” felosztástól sokszor független vízválasztó a politikai rendszer jövőjéről vallott nézetek különbsége is. Ezt plasztikusan érzékelhettük az elnöki jogkör kapcsán kirobbant vitában („erős elnök” vagy „gyenge elnök” legyen), s idetartozik a „gyorsítók” és „lassítok” közötti ellentét is, mely mögött (a hatalmi harcokon túl) két eltérő politikai kultúra küzdelme zajlik.

Végül a Szolidaritás szétesése ellenére is jelentős cezúra húzódik az egykoron a mozgalomhoz tartozó, illetve az ettől független pártok között.

Az utódpártok útjai

A mai lengyel baloldalt egyrészt a LEMP felbomlása nyomán létrejött, a demokratikus szocializmus és a gazdasági harmadik út jelszavával fellépő utódpártok, másrészt a különböző szakszervezeti hagyományokhoz kötődő ún. munkásérdekvédők alkotják.

A LEMP legkonzervatívabbjait tömörítő „Proletariátus” Lengyel Kommunisták Szövetsége jelentéktelen politikai súlyú szervezet, s ezt aligha csodálhatjuk. Jóval meglepőbb, hogy a „reformerek pártja”, a Lengyel Szociáldemokrata Unió sem volt képes komoly baloldali alternatívát kidolgozni. Így tavalyi, helyhatósági választásokon elszenvedett kudarca ellenére is a LEMP hivatalos utódpártja, a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája a „hagyományos baloldal” legnagyobb pártja.

A baloldal másik csoportját egyfelől a Szolidaritás szakszervezeti hagyományaihoz kötődő pártok (a Munka Szolidaritás s az anarchista színezetű Lengyel Szocialista Párt-Demokratikus Forradalom, másfelől az állampárt szakszervezetéhez (OPZZ) kapcsolódó Munka Népe Mozgalom alkotja, s bár köztük a viszonyt aligha nevezhetjük harmonikusnak, mindhárom párt programjának gerincét a munkásérdekek védelme és az önkormányzatok erősítése képezi. A baloldal esélyeit leginkább az csökkenti, hogy a szociális és a politikai feszültségek jelenleg a nemzeti és egyéb színezetű populizmusnak kedveznek.

A múlt halvány árnyai

A lengyel balközép pártjait elsősorban indíttatásuk, a KOR-hoz és a Szolidaritáshoz fűződő múltjuk, szociális érzékenységük és demokratikus politikai filozófiájuk köti a baloldalhoz. Az állampárt elleni küzdelem, a piacgazdaság melletti határozott kiállás, a „hagyományos baloldaltól” való elkülönülés viszont a centrumhoz közelíti őket.

A balközép gerincét a Demokratikus Akció Állampolgári Mozgalom (ROAD) alkotja. A Frasyniuk vezette mozgalmat – a politikai katolicizmustól és a nacionalizmustól való elhatárolódása és vezetői egy részének zsidó származása miatt – leginkább „laikus baloldalként” emlegeti a közvélemény. A ROAD azonban önmagát szívesebben sorolja a centrumhoz. Ezt látszik megerősíteni a Demokratikus Unióval (UD) tervezett egyesülése és korábbi társelnökének távozása is. Ma még nehéz felmérni, hogy Bujak új pártja, az önmagát szociáldemokrataként definiáló Demokratikus Társadalmi Mozgalom (RDS) képes lesz-e komoly tényezővé válni a választásokig.

A balközép tradicionális vonalához kötődő Lengyel Szocialista Párt csak halvány árnyéka az egykori PPS-nek. A komoly múlttal rendelkező szocialista mozgalom igen sokszínű hagyományait és Szolidaritás „munkástradícióit” ma 4-5, egymással állandó vitában álló, de önmagát önállónak deklaráló kisebb PPS-frakció képviseli.

Kik vannak középen?

A bal- és jobboldali indíttatású demokratikus irányzatok együttélését jelentő centrum legmarkánsabb pártja a Demokratikus Unió (UD), amely a ROAD, a Jobboldali Demokrata Fórum (FPD) és Mazowiecki személyes híveinek kezdeményezésére jött létre. A „laikus baloldalt”, Mazowiecki kereszténydemokratáit és keresztényliberálisait, illetve az FPD „új nemzeti demokratáit” a volt kabinet programjának és liberális politikai filozófiájának támogatása köti össze. Az UD népszerűségét nemcsak sajátos „centrumjellege” és ellenzéki pozíciója növeli, hanem a lengyel közéletben még ma is kiemelkedő tekintélyű Mazowiecki személye is.

Bár taglétszáma és szervezeti hálózata alapján a – szociáldemokratákat, liberálisokat és a Centrum Megegyezés (PC) szövetségét kereső kereszténydemokratákat tömörítő – Demokrata Párt (SD) is a centrum komoly politikai erejének tűnik, kialakulatlan programjával még nem állíthatta helyre az egykori „LEMP-szövetség” miatt megtépázott tekintélyét.

A jobbközép a paraszti-népi hagyományokhoz kötődő pártok és az igen sokszínű és széttagolt kereszténydemokrata mozgalom (chadecja) gyűjtőhelye. Az irányzatot az egyház és a katolicizmus integratív politikai szerepének elfogadása különbözteti meg a centrumtól, a kormány gazdaságpolitikája kapcsán kifejtett kritikája viszont a jobboldal liberális szárnyától határolja el.

A parasztpártok közül az Egyesült Néppárt (ZSL) utódpártja, a Bartoszcze vezette Lengyel Néppárt a legjelentősebb politikai tömörülés. Bár a ZSL volt apparátusának vidéken ma is jelentős a befolyása, a pártot vetélytársaival szemben két tényező is előnyhöz juttatja: egyrészt nincs alternatív vidéki pártstruktúra, másrészt a lengyel falvak elégedetlenek Varsó agrárpolitikájával. Nem csoda hát, hogy a velük szemben álló, Bak vezette Lengyel Néppárt befolyása csak egy-két vajdaságra terjed ki, s az sem, hogy a J. Slisz nevével fémjelzett Lengyel Néppárt Szolidaritás az „utódpárttal” és a Parasztszolidaritással való szövetség révén kíván komolyabb pozíciókhoz jutni.

A jobbközép egyik legjelentősebb pártja, az önmagát „kereszténydemokrataként” jellemző, Kaczynski vezette Centrum Megegyezés (PC). Bár politikai jelszavaik alig különböznek a nagy vetélytárs, az UD jelszavaitól, a távolság köztük igen nagy. A populizmustól sem mentes PC törekvései arra utalnak, hogy a párt az új politikai intézményekre elsősorban mint megteremtendő célokra, s nem mint a modern demokrácia működéséhez nélkülözhetetlen eszközökre tekint.

A chadecja másik szárnyát egy több mint 10 pártból álló választási blokk tömöríti, melyben az ún. munkapártok, a kisebb kereszténydemokrata tömörülések és a „függetlenségi-nemzeti” vonal egy része kísérli meg felvenni a versenyt a nagy szövetségekkel.

Nemzet és függetlenség

A jobboldalhoz két markánsan elkülönülő irányzat tartozik: a liberális, konzervatív-liberális, illetve a függetlenségi-nemzeti vonal. Kivételt csak a már említett Jobboldali Demokrata Fórum jelent, amelyben a konzervatív-liberális és a szélsőségektől mentes nemzeti-katolikus eszmék sajátos együttélése figyelhető meg.

A liberálisok között napjainkra Bielecki miniszterelnök pártja, a Liberális Demokrata Kongresszus vette át a főszerepet. A ma sem túl nagy, de Gdanskban s Varsóban jó pozíciókkal és fiatal, energikus vezetőkkel rendelkező párt kormányra kerülése óta lett igazán népszerű, s újabb meglepetést is okozhat a választásokon. A Tyminskivel is kokettáló konzervatív-liberális Reálpolitikai Unió viszont a korábbi várakozásokkal ellentétben ma egyre inkább a politikai élet perifériájára sodródik.

Bár a függetlenségi-nemzeti irányzat egyaránt nagy jelentőséget tulajdonít a nacionalizmus politikai szerepének, nem szerencsés egybemosni az idetartozó s többségükben jelentéktelen pártokat. Feltétlenül érdemes például megkülönböztetni a pilsudskiánus függetlenségi eszméhez kapcsolódó nagylengyel irányzat képviselőit (pl. a Független Lengyelország Konföderációt) az intoleránsabb és szélsőségesebb ún. integratív nacionalizmustól, melyet a Drnowski eszméiből táplálkozó nemzeti-demokrata (endecja) csoportok tettek magukévá (pl. a Lengyel Nemzeti Közösség, a Nemzeti Párt). De idetartozik a túlfűtött nacionalizmustól ugyan elhatárolódó, de a konzervatív politikai katolicizmus talaján álló Keresztény Nemzeti Egyesülés is (vezetője a kabinet tagja).

A kérdésre, hogy mely pártok kerülnek majd a szejmbe, a pártprogramok hiánya és az átláthatatlan politikai taktikázás miatt igen nehéz válaszolni. Csak annyi látszik valószínűnek, hogy a várhatóan domináns párt nélküli lengyel parlamentből a gomba módra szaporodó pártok túlnyomó többsége kimarad, így a szerző szomorúságára titkolt favoritja is: a Lengyel Sörbarátok Pártja.
















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon