Kornis Mihály

Nyomtatóbarát változat

Mögöttem a zsaruk.

Vagy kicsodák. Olyan volt, mint egy álom. Én igazán szórakozott alak vagyok, a gondolataimba merülve gyaloglok általában, és közben rendszerint még olvasok is valamit, de 1978 kora tavaszán már nekem is feltűnt, hogy különböző figurák felváltva követnek.

Vagy micsoda.

Nyomban tudtam, ha ezt elmondanám Petrinek, csak rám mosolyogna, és azt mondaná: „Aber, papa! Ki követne téged, és miért? Te nem csinálsz semmit. Hogy Kenedit néha követik, hát az meglehet. Krassó is szokott ilyesmiről panaszkodni… No de téged?!” Jobb, ha el sem mondom neki, gondoltam. Nem beszélek erről senkinek. Nem fogom kiröhögtetni magam.

De azért érdekes…

Általában a metrólépcsőn válik világossá, hogy az a pomponos sapkás nő meg az a pörge kalapos, nejlonszatyros pali már akkor is körülöttem nyüzsgött, amikor felszálltam a buszra, meg akkor is, amikor leszálltam, azután mintha őket láttam volna a mozgólépcsőn lefelé menet is… De persze nem biztos. Csak a halál biztos. Csak a halál rendőr. Nem vennék mérget rá. Nem is úgy néznek ki, abszolúte nem így képzelem a személyi követőket… és már el is tűntek a tömegben! De most meg, jé, itt van ez a középkorú pasi, akivel mostanában valahogy mégiscsak túlságosan gyakran utazom együtt, már ismerem a különböző kabátjait, érdekesen koszosszürke a bőre, mintha rézbetegsége volna. Meg van egy nyurga fiatalember is, meg az a másik, középkorú nő…

Ezek rólam váltják egymást?!

Megőrültem?

Miért is követnének?

Csakhogy az ember ilyenkor már figyeli a dolgot. Ami alapvető hiba. Kis János és Kenedi, midőn hetek múlva mégiscsak említést tettem nekik újabban jelentkező paranoid fantáziámról, az outsidernek járó, kíméletes precizitással elmagyarázták: „Az egyetlen, amit tehetsz, hogy tudomást sem veszel róluk. Majdnem biztos, hogy nem követnek. De ha mégis, csak egy módon tudsz felülkerekedni rajtuk: nem foglalkozol velük. És nemcsak úgy teszel, mintha nem érdekelnének, hanem kizárod a tudatodból a problémát. Megbeszéled magaddal, hogy ez nincs. Csináltál te valamit, amiért büntetést érdemelsz? Na ugye. Mi is megyünk a dolgunk után, hát hadd menjenek ők is… Ha elkezded figyelni, ki jön utánad, véged.”

Bence Gyuri szarkasztikusan hozzátette még: „Túl sokat képzelsz magadról, de a Belügyminisztériumról is. Az is csak úgy működik, mint ebben az országban minden, mint a Patyolat: trehányul. Csak nem képzeled, hogy a rendőrök veszik a fáradságot, hogy éjjel-nappal téged kövessenek? Akkor sem tennék meg, ha parancsba kapnák! Van nekik millió más, fontosabb dolguk, háztájijuk ugye, és különféle fekete melóik, majd pont azt fogják lesni, hogy te trappolsz az Eötvös utcába Petrihez, Mayához, onnan a Gül Baba utcába, a szobádba, azután egy emelettel följebb, a Vajda Misuhoz, aztán az Eörsihez – és ráadásul mindenütt a saját műveidet kukorékolod! De ha mégis érdekelné ez őket, amit a magam részéről erősen kétlek, nem volna célszerűbb a lakást lehallgatni, ahol beszélgetsz vagy felolvasást tartasz? Netán odaküldeni valakit… Kit nem enged be Kenedi Jancsi ebbe a lakásba? Hát itt még az ajtó is tárva-nyitva állandóan…”

Gondoltam, igaza van.

Igazuk van ezeknek általában mindenben.

Csak hát a mókusok már jöttek utánam… Rendszertelenül. Mármint abban az értelemben rendszertelenül, hogy hol észrevettem, hol nem. Vagyis hol sikerült legyőznöm a kísértést magamban, hogy figyeljem, vajon figyelnek-e, hol meg nem. És akkor az még külön rossz volt, hogy tudtam, ezt most nem volna szabad figyelnem, mégis figyelem.

Haragudtam magamra érte, nagyon!

Aztán, ha jól emlékszem ’78 áprilisának vége felé, talán telefonon, talán személyesen, megkeresett Kenedi. Rossz hírem van, mondta, a Profilból ügy lesz, készülj fel rá, hogy piszkálni fognak érte. Majd hosszan, de tényleg meghatóan sokszor bocsánatot kért, amiért annak idején elkérte tőlem a Civil a pályánt a Profilba, mivel, mondta, ha másfél éve, mikor a kéziratos kötetet szerkeszteni kezdte, felmerült volna benne annak a gyanúja, hogy még az én novellám Profil-beli megjelenéséből is ügyet kreálhatnak, hát esze ágában sem lett volna kockára tenni irodalmi indulásomat, szóval hogy végre kötetem legyen…

De János, mondtam, én büszke vagyok rá, hogy benne vagyok a Profilban!

És ez így is volt.

Úgy éreztem magam, mint akire végre fény hullott: mostantól már én is azok közé számítok, akikről tudható, ujjat mernek húzni a hatalommal. De miért pont a Profil fáj nekik, kérdeztem, miért nem az én szellemi gyermekem, a Napló? Azt, ha akarják, akár szamizdatnak minősíthetik valóban, példányai erősen terjednek… Hát ezt ő sem érti, mondta Kenedi, már-már röstellkedve, amiért az ő ötlete került az elhárítás figyelmének középpontjába, és nem az enyém. Sajnos nem a Napló, hanem a Profil.

Na és mi a vád, kérdeztem.

Nem tudom, mondta Kenedi, hogy ellened mit fognak felhozni. Néhány embert már behívatott a főnöke, és felelősségre vonta, amiért írást adott nekem, de hogy a belügy közvetlenül is foglalkozni óhajt-e a Profilban szereplő szerzőkkel, azt még nem tudni. Talán majd kiderül abból, hogyan bánnak veled a Rádióban. Ezért is hívlak. Én ugyanis régóta nem vagyok állásban, mondta, ezért velem szemben csak a rendőrség léphetne fel. De Kádárék taktikájának a sarkköve, tudod: „Azért se adunk anyagot a Szabad Európának...” Különben is, mi lenne a vád? Mert hát a Profil – te még sosem láttad, Miska, nem is olvastad, bocsánatot kérek ezért is, de eleinte kevés példányom volt belőle! – főként tudományos dolgozatokat tartalmaz, napi politikai értelemben érdekteleneket… Fogalmam sincs, miért épp a Profil szúrt szemet nekik, és miért nem a Rakowsky[1] vagy bármi más. Talán a szamizdatolástól eddig tartózkodó értelmiségieket akarják megfélemlíteni, talán még az állásából is kirúgnak egyet-kettőt, mint annak idején, a ’68-as bevonulást követő korčulai tiltakozás után Hegedüs Andrást, Márkust, Fehért… Mindenesetre lelkifurdalásom van miattad, mondta, mivel beleráncigáltalak valamibe, amihez – minthogy te nem vagy társadalomtudós – végső soron semmi közöd.

Ez fájt.

Másnap vagy harmadnap a Rádióban az Ifjúsági Osztály főrendezője belém karolt a folyosón. Azt mondta, menjünk csak be a szobájába. Ott leültetett, beült az íróasztala mögé, hosszan, némán nézett rám, mint zord atya a gaz csábító által teherbe ejtett, hajadon lányára, aki még nem tudja, hogy az apja már tudja, illetve épp ezt akarja kikutatni a gondterhelt atya: vajon sejti-e a leány, hogy ő már mindent tud?

A leány nem sejtette.

– Hallgatom, Misikém… Nincs valami mondanivalója a számomra?

– Mire tetszik gondolni, G. elvtárs? Semmi.

– Biztos?

– Tuti.

G. elvtárs a kezébe temette a fejét.

– Maga életem legnagyobb tévedése – mondta.

– Miért?

– Nem mondhatom meg – nyögte. – De nem, ez nem lehet igaz! Maga ellen vád van. Nem merem elhinni! Mondok magának valamit. Én kommunistának tartom magam, nem valami lekenyerezhető szarjankónak, mint amilyen a mai menők többsége, ezek az álkommunisták, akikkel tele van a Pagoda, mégis azt gondolom, hogy maga, Micukám, becsületes ember. Nem hiszem el, amit magáról mondanak. Maga nyílt és őszinte volt hozzám az első perctől kezdve, képtelen hazudni. Maga túlságosan is nyílt, ez a baja… Emlékszik, hogyan került ide a Rádióba: hogy amikor ’74-ben én felhívtam magát, mert meghallottam, hogy másfél évvel előbb, amint megkapta a diplomáját, hátat fordított a színházrendezésnek, s azóta állástalan, és felajánlottam, hogy jöjjön hozzánk mesejátékokat rendezni, maga azt mondta, hogy csak abban az esetben, ha előbb én írásba adom, hogy nem kell megrendeznie olyasmit, amivel nem ért egyet, továbbá havonta tíznél többször nem akar bejönni a Rádióba, és minimum 3000 forint lesz a fizetése… Hát ez nekem annyira tetszett, hogy a becsületszavamat adtam, ez így lesz. Ami egy őrület! Aztán úton-útfélen mindenkinek elmeséltem, milyen fasza gyerek maga: ami a szívén, a száján is. És akkor ezt műveli velem?

– Mit? – kérdeztem, kigyúlt fülcimpákkal.

Szerettem ezt az embert, e pillanatig.

Egyáltalán nem úgy, mint Petrit vagy Mosonyi Alizt vagy Kenedit, szóval a barátaimat, akik történetesen a mestereim is voltak, talán nem is a szeretet a helyes kifejezés arra, amit éreztem iránta, hanem a hála; a hálával vegyes szánalom. Segített rajtam, mivel nem ismert. Persze önmagán is segített azzal, hogy segített rajtam – akkora hévvel, hogy még e segítség feltételeit is én szabhattam meg –, bizonyára egykori önmagát vélte látni bennem, az érzékeny, de öntudatos zsidógyereket. Én sem tudtam róla túl sokat, jóllehet negyedik éve a főnököm volt. Félreállított kommunista, se kutyája, se macskája, mélyen sértett ember. Velem azonban úgy bánt, mint egy apa-önkéntes. De hogy miért, azt nem tudtam.

Előredőlt az íróasztalán.

– Tudja, ki vagyok én? Én vagyok a hóhér. Én szoktam elvinni a rossz gyerekeket…

Csend.

– Hova? – kérdeztem, könnyednek szánt kaccantás kíséretében.

Még komorabban nézett rám.

– Kit hova kell. Ki hova való, akár a börtönbe is… Tudja, én életemben kétszer voltam aktív. Először a háború után, másodszor ’56 után. A háború után, mint fiatalember, akinek mindenkijét megölték, a háborús bűnösök felkutatásában és kihallgatásában vettem részt, ’56 után pedig annak az igazolóbizottságnak a tagja voltam, amelyik eldöntötte, ki maradhat a pályán a színházi életben, és ki az, aki nem. Világos?

– Ezt én nem tudtam – mondtam.

– Most már tudja. Azért vagyok itt, mert elvégeztem a munkám. Részrehajlás nélkül, megfélemlíthetetlenül. Utána persze kiutálták a pofámat. Nem baj. Egy dologban én nem ismerek irgalmat: aki Horthyt vissza akarja hozni, hazaáruló. Mert aki Horthyt vissza akarja hozni, az majd Szálasit is vissza fogja hozni…

– Ezt most nekem mondja?

– Csak úgy mondom.

– De miért?

– Azt magának tudnia kell.

És nézett.

Nézett, nézett, aztán felugrott, jöjjön utánam, suttogta vészjóslón. Követtem. Pillanatra megfordult bennem, hogy most oda vezet, ahol a kíberek feltűnés nélkül letartóztathatnak, de csupán kivezetett a Rádió épületéből a Bródy Sándor utcára, ahol viszont nagy meglepetésemre belém karolt, aztán ilyesmiket suttogott a fülembe: értse meg, nagy baj van, nem mertem odafönn mondani, mert lehet, hogy lehallgatják a szobámat. Képzelje, a belbiztonság kijött maga miatt. Ez valami nagyon súlyos lehet! Szavamat adom, ha most elmondja nekem, mit csinált, nem adom ki nekik az információt, de tudnom kell. Másképp nem tudok segíteni magán…

G. elvtárs, én nem csináltam semmit.

Micukám, ide figyeljen, maga nem hülye ember: ezzel az üggyel most egy életre elvághatja magát! Minden attól függ, hogyan viselkedik. Legyen őszinte: kik a barátai, ki a szeretője, volt már a Szabad Európa müncheni stúdiója környékén, ismer valakit, aki levelezik oda… Vagy maga röpcédulázott? Hát azt nem is tudom elképzelni! Mondjon már valamit, az isten szerelmére…

G. elvtárs, én nem csináltam semmit.

Az nem lehet. Ne nézzen hülyének fiacskám, az elnökség magáról tanácskozik kora reggel óta! Ebben az ügyben nem csak maga van benne, de maga a főbűnös, én be se mehettem, mert én vállaltam garanciát magáért annak idején… De ha most hajlandó volna, mondjuk így, bizalmasan, beismerő vallomást tenni, én kimosom a szarból. Ellenben ha becsap, a legkíméletlenebb ellensége leszek ezután. Messzire elér ám a kezem, Micukám, messzebbre, mint a Hárs elvtársé, pedig az se ma jött a hat húszassal, nekem elhiheti. Mondja, mit csinált?

G. elvtárs, én nem csináltam semmit.

Akkor hangot váltott – káromkodott egy hosszút! De olyan közönségesen és durván, ahogy én még nem hallottam káromkodni senkit. Katonai káromkodás volt, büntetőtáborok latrinabűze csapott ki belőle. Utána gondolt egyet, váratlanul két tenyere közé vette a kezem, izgatott fájdalommal reám tekintett, s így szólt:

– Olvastam a Kortársban azt a novelláját a múltkor. Csodálatos!

Ezt megint nem értettem. Első olvasásra is nyilvánvalóan „rendszerellenes” szövegre utalt most. Tartottam is tőle, ha majd elolvassa ő, vagy az Asperján, vagy a Faggyas (ezek voltak a főnökeim), jól őrzött inkognitóm lelepleződik, és az aranjuezi szép napoknak vége. De semmi sem történt, amint látjuk: sőt…

– Milyen kár, hogy maga a szemétdombon fog elrohadni. Nem sajnálja?

Láttam, hogy ellentétes érzések közt hányódik a lelke: hol düh viharzik benne, hol aggodalom, hol kétségbeesés… És félelem. Azt is éreztem, most az jár a fejében, hogy megöregedett, már nem tudja eldönteni kapásból, népellenséggel áll-e szemben, vagy egy új konstrukciós per balek-áldozatával.

– Micukám, mond magának valamit ez a név: Kenedi?

– Hát persze! Lelőtték. Jó elnök lett volna.

Lehet, ez már sok volt – de nem tudtam megállni.

Miért, most mit mondjak? Hogy az a pali egy göndör hajú jampi és szent, az egyetlen hős, akit ismerek Budapesten, az egyetlen, aki kivétel nélkül mindig azt teszi, amit egy szabad lelkű ember tenne a legmagasabb megfontolások alapján, ha merne, ebben a kiszámíthatatlan természetű rendőrállamban?

G. elvtársnak megfeszült az arcán a bőr.

– Értem. Hát az a kifejezés, hogy civil a pályán?

Eltűnődtem.

– Az egy rákosista film volt. Én meg írtam egy novellát, aminek ez a címe. De rég írtam, öt éve. Ez volt az első írói ötletem. Képzelje, mikor először leültem, hogy na most írni fogok, és semmi nem jutott az eszembe, gondoltam, fölirkálom az ötleteimet. És ez volt az első ötletem, hogy mi, gyerekek a Szervita téri homokozóban találunk egy orosz katonát, és addig piszkáljuk, amíg fel nem támad. Mi pedig megijedünk! Minden szerkesztőségben megdicsérték, mégis visszaküldték. Már megjárta fél Pestet… Miért? Csak nem ezzel van baj?

G. elvtárs ismét elbizonytalanodott.

– Nem tudom. De benne van az anyagában, hogy civil a pályán. Azt mondta a Faggyas.

– Ajjaj – hümmögtem. – Egy novella miatt kijön a rendőrség? Itt valami tévedés lesz akkor…

– Nem tudom – mondta G. elvtárs. – De maga azért csak menjen a bús francba. És a Kenedi barátja, az is!

Meghajtottam magam, és már sietve távoztam volna a tetthelyről, de még odavetette:

– Holnap tízkor jelenjen meg a fegyelmi tárgyalásán, a Faggyasnál! Most pedig azonnal vegye át az erről szóló értesítést a titkárságon.

---

Másnap tíz órakor ott voltam „a Faggyasnál”.

Erre az emberre jellemző volt a neve.

Ő volt akkoriban a Rádió Ifjúsági és Gyermek Osztályának a vezetője. Négy éve jártam be a Rádióba, de nem ismertem volna meg a folyosón. Ez volt a legjobb a Rádióban – senkit nem kellett ismerni. Úgy el lehetett ott tűnni, mint Király Bélának Nagykovácsiban! Egyszer odajött hozzám a folyosón egy fiatal, fodros szájú, fehér inges pali, és lelkendezve újságolta: nagy buli van, b. meg, mehetünk ide meg oda, külföldre meg mit tudom én, pénz is lesz, és ő úgy döntött, bevesz. Ne haragudj, de ki vagy te, kérdeztem, nem tudlak hova tenni, pedig ismerős a hangod… Hát én vagyok a Piros Popi. – A Táskarádió sztárja ? – csodálkoztam. Aha, meg a KISZ-titkár is. Te, mondom, én már nem vagyok KISZ-tag. Nem probléma, mondta, e perctől újra az vagy, mert ez csak tőlem függ, itt írjad alá, de ez még nem a főeskü, csak a bulipapír. Te, mondom, ebben én nem akarok részt venni. Miért? Hát, mondom, csak, KISZ-tag pláne nem leszek. Mondjuk, elvből. A szeme nem rebbent, továbbszambázott a folyosón kacagva, azt hittem, ilyen már csak a Ludas Matyiban van, mondta. De nem volt benne sértő. Effektíve hülyének nézett. Azért nincs harag ugye, kérdezte, azért előre köszönhetek neked ezután is?

És nem láttam többet az életben.

Mesejáték-rendezőnek lenni a Rádióban tiszta meló volt. Rangrejtve végezhető és ártalmatlan. Bementem a stúdióba, beintettem, Miska bácsi elővette a levelesládáját, Kaszás Gergő (akkor még gyermekszínész, ő is az én kis felfedezettem volt) elcsacsogott Padisák Misi bácsival, mint bűbájos közgyermek; vagy szalagra vettem Verne Gyula Dunai hajósát négy részben, vagy Kálmán Györggyel az Orroló-meséket, ilyesmiket. A Rádióban sokáig nem tudta senki, hogy írok; senkit nem érdekelt egyáltalán az se, hogy élek. Mondogattam is akkoriban: olyan a szituációm, mint a Nebáncsvirág operett férfi főszereplőjének, az egyik nevem Floridore-Kertész, ő a rádiórendező, a kórusvezető az apácaneveldében, a másik nevem Celestin-Kornis, az az orfeumi nevem, az íróé, aki az első magyarországi szamizdat újság atyja – és senki sem tudja, hogy a két ember egy és ugyanaz! A Rádióban már délelőtt letettem a lantot, és rohantam haza, írni az álomszerű látomásaimat, utána kószálni egy nagyot a városban Petrivel, mondjuk meglátogatni Jelest és Kiss Anikót vagy „a” Kenedit és a Lukács uszodát: végezni az ellenforradalmi aknamunkámat.

No, ennek a szinekúrának mostan befellegzett, azt éreztem.

– Mikor vette fel a CIA-vel a kapcsolatot? – kérdezte Faggyas bevezetésképpen. A háttérben ott ült G. elvtárs is, magába süppedve.

– Ne tessék már viccelni! – kiáltottam.

– Egyáltalán nem viccelek – mondta Faggyas.

Külsőre olyan volt ő, mint egy nyugdíj előtt álló, csepeli politechnika-tanár, akit e pillanatban a szívroham kerülget, és ő igazából ettől van megijedve a legjobban. Végső soron nem is én hozom ki a sodrából, hanem a saját fizikai és idegi állapota feletti aggodalom, amit az a sajnálatos körülmény tesz mind válságosabbá, hogy velem szemben – aki tagadok, „tagadásban vagyok” – mindvégig neki kell eljárnia. Egyik tenyerét a szívére tapasztotta időnként.

Jellegtelen, puha arca verejtékben úszott.

– Vagy az FBI, vagy az Intelligence Service… Mindjárt megmondom!

Fekete mappához kapott, belepislantott, összecsapta. Fuldokolva kapkodott levegő után.

– Úgy van, az angolok szervezték be. Miért nem ismeri el?

– Engem? Honnan veszi ezt?

– Az mindegy. A szerveink tudomására jutott adatok alapján maga hazaáruló. Azt tudja?

– Nem vagyok az – feleltem.

– Hagyjad Sanyikám, ez nem kell… – szólt közbe G. elvtárs. – Én már beszéltem vele tegnap. Fölösleges. Ez meg van átalkodva…

Nem akarom folytatni e kínos procedúra novellisztikus megjelenítését, különben hosszadalmasra sikeredik az én dicsőséges ’78-amról szóló beszámolóm, meg aztán miképp is kezeskedhetnék felőle, hogy szó szerint emlékszem még minden szavukra és a sajátjaimra is, de hát nagyjából ez történt: vagy másfél órán át kínoztak e szerencsétlen öregemberek, hogy valljak be valamit, de nem mondták meg, mit. Viszont hangsúlyozva lett, hogy ők mostanáig kígyót melengettek a keblükön, és meglátom, börtönben fogom végezni, ha takargatom a bűntársaimat… Nem is attól ijedtem meg, amit mondtak, amikkel fenyegettek, hanem attól, hogy láttam: ők még nálam is rémültebbek! Úgy látszik, valóban meglátogatta a Rádiót valamiféle mai ávós csapat. Már a saját egzisztenciájukat is féltik! Talán azt még jobban, mint engem, vagyis aki voltam, mert én most már nem vagyok, megszűntem, ezt üzente a szemük, majd meg fogom látni, máris nulla vagyok a hetedik hatványon! – de nekik még ki kell préselniük belőlem bizonyos konkrétumokat. Csakhogy nem pontosan tudták, miket. Bizonyára szűkszavúan és felülről tárgyaltak velük is. Parancsot kaptak, s ettől, mitagadás, betojtak. Mert ily módon mintha visszahelyezték volna őket az ötvenes évekbe, amit pedig már szerettek volna elfelejteni; újból kihallgatói szerepbe kényszerültek, ami kábé úgy esett nekik, mint amikor egy nyugdíjas korú örömlánynak ismét szobára kell mennie, hogy ne rúgják ki jól megszolgáltnak hitt bordélyházi albérletéből, ahol élete utolsó éveit szerette volna viszonylagos nyugalomban, már komolyabb testi munka nélkül lepergetni, de nem, ezt nem lehet, váratlanul nem engedi meg a tulaj.

Végül öt perccel azelőtt, hogy a helyszínen elkobozták volna a belépőkártyámat, Faggyas elvtárs az asztalra csapta fegyelmi úton történő, azonnali hatályú elbocsátásomról szóló, előre elkészített határozatát, melyben az állt, kábé, hogy „…a Magyar Népköztársaság érdekeivel ellentétes tevékenységet folytat…”, mert „…Civil a pályán című szovjetellenes írásával szerepelt a hazánkkal és szocialista törekvéseinkkel szemben ellenséges Random House kiadó három nyelven kiadott Profil című szamizdat-antológiájában”.

Azzal – pucc, paszta! – máris kinn találtam magamat az utcán.

---

Ebben az ügyben rajtam kívül még tizenhat embert hurcoltak meg, jó néhányat eltávolítottak a munkahelyéről, másokat csupán elhatárolódásra kényszerítettek, ismét mások megúszták a dolgot fegyelmivel vagy írásbeli, esetleg szóbeli dorgálással… (Ekkor rúgták ki a Rádióból kollégámat, Dániel Ferencet, a rendező-dramaturgot is, hajszálra ugyanúgy, mint engem. Ő is szerepelt a Profilban.)

Rendőrségi ügy azonban nem lett a dologból.

Amikor a kirúgásomat elrendelő határozatot büszkeségtől ujjongva meglobogtattam Kenedi János és legszűkebb baráti köre előtt, amely abban az időben Bence Györgyből, Kis Jánosból, Petri Györgyből, Eörsi Istvánból állt (most persze nem volna szabad kifelejteni Havas Gábort, Solt Ottiliát, Nádas Pétert, Spirót, Csalog Zsoltot se, azután azt a végtelenül szimpatikus, szerény, nagy műveltségű, fekete hajú könyvtáros fiút sem, Lakatos Andrást, Fogarassy Miklóst, Balassa Pétert, M. G. P.-t, Kőszeget, Fekete Évát, Matolay Magdit, Zsillét, Könczölt, Horgas Bélát, Mészöly Miklóst, Halda Alizt, és így tovább, de hát ők nem jöttek el feltétlenül és minden héten vagy két hétben egyszer – melyik napon is? –, megbeszélni a nem is tudom mit, a mindig legfontosabbat), de Petrivel való szoros barátságom, illetve gyakori felolvasásaim révén lassan már én is odatartoztam e legszűkebb körbe, persze csupán mint nebuló – 5-6-8-10 évvel fiatalabb voltam mindegyiküknél! – a zöldfülű –, Kenedi azt javasolta, hogy fellebbezzem meg a határozatot. A Rádió munkaügyi bíróságán. Ehhez jogom van.

Legalább mondjanak valamit.

Végül is a kezembe nyomott, tartalmi és alaki hibáktól hemzsegő határozat minden szava valótlan; írói tevékenységem megítélése nem a munkahelyemre tartozik, hanem a szerkesztőségekre vagy a kritikusokra, büntetőjogi értelemben a rendőrségre, de nincs joguk elbocsátani a Rádióból azért, mert írtam egy elbeszélést, amit Kenedi beválogatott egy kéziratos antológiába. Még akkor sincs, ha azután az megjelent Nyugaton…

De nem is jelent meg, ráadásul.

Sajnos.

Hogy a Random House kiadó három nyelven megjelentette volna a Profilt: színtiszta hazugság volt. Emlékezni vélek, hogy a per során – vagy már az elbocsátásomról intézkedő okiratban? – a Hivatal azt is állította, hogy a londoni Random House adta ki a kéziratos kötetet. Holott a Random House New York-i kiadó. Akik az eljárást megkonstruálták, olyan slendriánok voltak – lám csak, Bencének megint igaza lett! –, még ahhoz se vették a fáradságot, hogy a vád elemeit hihető mozzanatokból szerkesszék össze… mint a rákosista évek konstrukciós pereiben sem.

Semmit sem változtak ebben a tekintetben.

És miért volna szamizdat az a könyv, ami a világ egyik legismertebb kiadójánál jelenik meg? De még hogy három nyelven… Ez fájt a legjobban. Ha legalább angolul megjelent volna! Még magyarul sem jelent meg, csak 11 év múlva… Az történt mindössze, hogy Kenedi legépelte az általa szerkesztett könyvet néhány példányban, ezekből adott a Profilban szereplő írások szerzőinek is, de azért nem mindenkinek, például nekem nem….

És kész.

Ez volt „a megjelenés”. Persze, akik kaptak példányt, lehet hogy azt kölcsönadták másoknak, ezek között pedig akadt néhány szorgalmas ember, aki fogta magát, és saját kezűleg legépelte mind a három, szalagos iratmappába szorított vaskos kötetet. Hősök voltak… Vagy mit mondjak. Hát hogy nem voltak hétköznapian restek, az hétszentség! Összesen hány példány keringett a Profilból az országban: máig nem tudni pontosan. Szerintem Aczél íróasztalán landolt az első húsz másolat közül az egyik, „te, Gyuri, mi a túró ez, most kaptam, nem érdekel?” És a többi mint mondani szokás, már történelem.

A Rádió munkaügyi bírósága fél óra alatt elutasította a fellebbezésemet.

Holott én Kenedire lőcsöltem a fellebbezés megfogalmazását, magam tökhülye lévén az ilyesmihez. Ő, szegény, napokig dolgozott rajta… (Örültem, hogy kezdek fontos lenni az ellenállás vezetői számára!)

De szóhoz se jutottam a tárgyalóteremben.

Vagyis: ugyan megkérdezhettem, mi köze Magyar Rádió-beli tevékenységemnek ahhoz, hogy az egyik elbeszélésemet valahol (sehol se) nem jelentették meg, de választ nem kaptam rá. Még megkérdeztem, ha a kirúgásom előtti héten kitüntettek, szerénységem kapta meg a Százszorszép Gyermekszínház legjobb rendezői produkciójáért járó szakmai nagydíjat, amihez a KISZ KB adta a pénzt, akkor mi bajuk tulajdonképpen a munkámmal? Ettől aztán végképp beidegesedtek, s azonnal szavaztak a népi ülnökök vagy mik – a szakszervezeti népség. Tizenkettőkor kezdődött az ülés, de háromnegyed egykor már hozzá is kezdhettem utolsó ebédemhez a Rádió éttermében, egy nosztalgia-máglyarakáshoz.

Este megint mentem Kenedihez.

Aki azt mondta: hát most még megfellebbezhetem a határozatot a főfőfő (nem tudom, akkoriban hogy hívták) munkaügyi bíróságon, ha nagyon akarom. Ilyen esetekben az a végső fórum. Várhatólag ott is lábbal fogják tiporni a törvényt, viszont legalább elmondhatom, hogy amit lehetett, megtettem jogaim védelmében, a polgári méltóságomért. Jól van, mondtam, akkor fellebbezzünk! Most már mindegy: se fizetésem, se albérletem, és mióta megtudta, hogy egy „szovjetellenes” írásommal kirúgattam magam az állásomból, már az édesanyám is csak veszekszik velem – gyerünk, lendületben vagyok!

A munkaügyi bíróságon valamikor a nyár derekán került sor a peremre vagy mimre. Eörsi István, Krassó György és Petri György társaságában jelentem meg a tárgyaláson. Egyikük sem véletlenül volt ott.

Krassót, még tavasszal, Eörsi javasolta mellém jogi szakértőnek: ’56 után nagyon sokáig ült, és ott, a börtönben önképző módon, először is a maga védelmében prímán kitanulta a jogot, és a legjobb ügyvédeket is megszégyenítő virtuozitással mozgott bizonyos tárgykörökben, például a munkajogban. Diplomája nem lévén természetesen nem praktizálhatott, de sokakat segített jogi tanácsadással. Történetünk idejében lottószelvények kiértékeléséből tartotta fenn magát, továbbá – lóversenynyereményekből. Hihetetlen ügyesen tudott lovakra fogadni. Magamban „Lajosnak, az Álmos Elefántnak” neveztem őt, egy P. Howard-regényfigura után. Az ellenzék amatőr ügyvédje volt. (1985-ben, hosszú harcok árán, közgazdászdiplomát szerzett.) Nagyszerű ember volt, életszerető, megtörhetetlen; örök kamasz… Haláláig imádott ujjat húzni a hatósággal! Passzióból, ingyen és gyönyörből írta meg helyettem a magasabb fokú bíróságnak benyújtott keresetemet. Felajánlotta: ha nem félek a nevemet az övével összekapcsolni ebben a (legalábbis az én számomra) kényes természetű ügyben, a bíróság előtt is ellátja a jogi képviseletem, ennek nincs törvényes akadálya.

Gyuri, lásd el – mondtam –, akarom ezt, igen.

Petri, mint a legjobb barátom, el akart kísérni, mert tanúja akart lenni az újabb justizmordnak. Eörsi pedig azért jött el, mert Krassónak az volt a terve, hogy kérni fogjuk a T. Bíróságot, ha már mindenáron a novellám alapján óhajt ítéletet mondani arról, alkalmas vagyok-e a Magyar Rádióban betöltött rendezői állásomra, rendelje el az ügyben irodalmi szakértők meghallgatását is, ez esetben ugyanis nemcsak a bíróság, de én, az alperes is tehetnék javaslatot az irodalmi szakértők személyére, tehát Petri mellett legyen csak jelen Eörsi is. Hátha azon mód meghallgatást nyernek mind a ketten… aminek az esélye persze nulla volt – no de akkor is!

Maga a tárgyalás eléggé abszurd volt, a ’78-as viszonyok közt már meghökkentően komolytalan, kiáltóan jogsértő. A bíró olyan hangot ütött meg, mint Alapi az ötvenes években: „hallja csak, álljon ide és feleljen…” A munkajog elemei szóba sem jöttek. „Szovjetellenes, sunyi, illegális, miféle ember az ilyen”, satöbbi. Dr. Krassó ennek ellenére vagy éppen ezért – szárnyalt, ragyogott! Hosszan, bravúrosan beszélt, ha hagyták, a maga raccsolós-dadogós, de jogilag precíz és az adott helyzetben ezért különösen pofátlannak ható stílusában… Akadt is néhány be nem avatott ülnök, akit elgondolkodtatott dr. Krassó kissé bonyodalmas érvrendszere, úgyhogy a tárgyalás odáig fajult, hogy amikor ő „független esztétikai szakértők” meghallgatását kérte, és a bíró szavazást rendelt el a kérdésben, megszavazták az indítványt.

Ekkor nyomban szünetet rendelt el a bíró.

Mondván: „A bíróság visszavonul tanácskozni, hogy megvitassa, a maga részéről kiket fog javasolni szakértőnek, addig pedig az alperes is eldöntheti, kiket akar megnevezni e célból. Szünet után folytatjuk.”

Kiszédelegtem a tárgyalóteremből.

Megfontolt optimizmus jellemezte hangulatunkat. Krassó vidor volt, egyszersmind gondterhelt: meg akarta nyerni a pert! Eörsi közölte, ő vállalná a szakértést, akár azonnal is. „A novellád nem olyan jó, mint amilyen az én szakértésem lesz!” Petri már valamivel rezignáltabb volt, „ha kihívnak a pulpitus elé, ne tedd a nadrágod búgjára a kezed, kérlek, az snassz, fond össze a melleden, ha kérhetném; általában véve próbálj meg felnőtt módjára viselkedni”, ám kételkedett benne, hogy esztétikai szakértőnek őt, illetve őket elfogadná ez a bíróság. De azért izgatottak voltunk mind a hárman, mint a kamaszok, mikor a lépcsőházban cigiznek, és kíváncsian vártuk a második felvonást…

A második felvonás azonban elmaradt.

Midőn a bíróság bevonult a terembe és a közönség felállt, a bíró, ahelyett hogy leült volna a helyére, így szólt: – Felolvasom az ítéletet. – És felolvasta! Le sem ült. Mintha azért álltunk volna fel, hogy kihirdethesse. Az ítéletben – amely nyilván ugyanúgy előre készen volt, mint már az előző két alkalommal is – esztétikai szakértők bevonásáról már nem esett szó. A bíróság helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. Ezután a hivatalszolga mindenkit felkért, hogy nyomban hagyja el a helyiséget.

Eörsi kacagott, mint egy jóllakott csecsemő!

Krassó enyhén bánatos volt, mert kielégületlen: „Mo-most aztán o-olyat kaptak volna, hogy megemlegetik, de ssss-sose hagynak szóhoz jutni, a k…k…k… életbe, gyáva tetűk!” Petri átölelte a nyakamat, és azt javasolta, menjünk át a Gourmandba: „Ideje magunkhoz vennünk némi könnyű sert!”

S ezzel véget is ért pályafutásom a Magyar Rádióban.

---

De nem ért véget a kín, mely a szívemben tombolt, két éve már…

E kín oka az volt, hogy nem ment az írás. 1976 óta még egy rövid novellát sem voltam képes tető alá hozni. Egyetlen oldalt sem. Először nem akartam elhinni, hogy ilyen van.

Hogy ez létezik!

Hogy minden mondatom rossz. Holott összehasonlíthatatlanul többet tudok a nyelvről, a mondatról, mint hat évvel azelőtt, amikor írni kezdtem. És mégis, eljön a nap, amikor – de magabiztos vagy már, nyeregben, mondhatni, vágtázás közben eteted a lovat, fütyörészel, és nem nagyon írsz vázlatot se, nem kell, belül valaki súg, súgnak, súgás van, ez magától értetődik, neked ne súgnának? korunk Kafkájának, aki korunk Zerkovitz Bélája is egyben, a kifogyhatatlan ötletzsák, kiben az exkrema valamely sose hallott költészetben megvallja s így megváltja magát – egyszer csak, egyik pillanatról a másikra mindennek vége. Vagy úgy tűnik. „Fáj, reszel a torka? Szopogasson Huszár-pengét! mintha elvágták volna.”

Mintha elvágták volna.

Nem számítottam erre a fordulatra: ez a legkevesebb, amit mondhatok! Úgy megijedtem, hogy azért imádkoztam, csak ne tartson sokáig – mire fogta magát, és kezdett tovább tartani, mint legrosszabb álmaimban: már egy éve tartott; már két éve tartott… Már összetéptem naponta, amit írtam, kivittem a konyhába az egész paksamétát, benzint öntöttem rá, felgyújtottam, szakítottam Noémivel, kibékültem vele, délelőttönként hazajártam édesanyám lakásába írni, az sem segített, ritkítottam látogatásaimat Petrinél és a Pala utcában,[2] az se, akkor sűrítettem, az se… Nem értettem, mi van. Azt hittem, azonnal megbolondulok.

Talán meg is bolondultam.

Talán meg is volt rá minden okom.

1972 nyarán kezdtem írni, mert a kezembe került Petri első, Magyarázatok M. számára című, előző évben megjelent kötete. Mintha még a címét is előrelátóan, reám való tekintettel súgta volna Petri fülébe a Múzsa. Megvilágosodásként hatott rám ez a könyv. Zsámbéki Gábor adta a kezembe, aki akkor főrendező lett a Kaposvári Színházban, és harmadéves főiskolai vizsgarendezésem alapján meghívott oda dolgozni. Meghívta Petrit is, írjon a számára darabot Martinovics Ignácról.

Összebarátkoztunk mind a hárman.

Ám Gyuri nem írta meg a Martinovics-drámát, én pedig nem lettem rendező. (Néhány darabot azért megrendeztem Kaposváron, még főiskolásként.) Felrobbant az agyam Petri verseitől! Meg akartam változtatni az életem, de menten! Először írtam neki egy levelet – prózaversben. „Vérző bika-álarc mögül, Minotaurus, kitetszik ám a színész!” Ez volt az első mondata. Most, huszonhat év múltán ébredek rá, hogy sajnos ez is rólam szól, csak rólam. „Ismerem a varázst, mikor szent áhítattal a szart bámuljuk, zöld fondorlatait, rögeit, s kattintgatjuk a villanyt a hetedik pofonig és azon is túl! De remegő gyomrunk így sem bírja soká…” Döntöttem: elhajítom frissen szerzett színházrendezői diplomámat, író leszek, mint ő: szabad ember, autonóm lény, korlátozhatatlan igazmondás. És sikerült a lehetetlen.

Kiderült, hogy tudok írni.

Ez életem máig legnagyobb csodája.

1975 végéig megállás nélkül dolgoztam. Első hét novellám a hét legjobb írásom talán mindmáig – Csillebérci napló, Apa győz, Kérvény, Civil a pályán, Budapesti bogárbál, Egy kis kannibál, Üveges a Mennyországban –, de ebben az időszakban írtam ezeken kívül még vagy nyolc másikat is – és még annyi mindent! De csak magamnak ám! Magamnak és Petrinek… Mert úgy gondoltam, először meg kell tanulnom írni, mármint épkézláb mondatokat. 1973 és 1976 között írtam meg Végre élsz című első könyvem próza-anyagát. Nem, annál is többet, azokat a novelláimat is, melyeket a Szépirodalmi Kiadó akkori igazgatója, Illés Endre az utolsó pillanatban kicenzúrázott belőle, kikapkodott már a kefelevonatos szövegből 1980 nyarán, például a Jézuska címűt, meg a Civil a pályán-t is, természetesen… Első kötetem végül csak 1981 tavaszán jelent meg, a fenti címmel, de 1980-as jelzettel. (Másfél évig még raktárban is pihent.) De, mondom, ezt a könyvet, mármint a csonkítatlant, 1976 közepéig megírtam.

1973 és 1975 között egyáltalán nem publikáltam.

1975-től 1981-ig is csupán hat vagy hét írásom látott napvilágot. Mindegyik megjelenését legalább féléves huzavona előzte meg. (A Jézuska tíz évig nem jelenhetett meg, s még 1985-ben is csak Orbán Ottó szerkesztői karakánságának köszönhetően, a Kortársban.)

Hogy nem publikálok semmit, akkor nem érdekelt.

Petri, aki a kezdetek kezdetétől mellettem állt, arra tanított, hogy ne törődjek írásaim sorsával. Körülbelül két év kell ahhoz, mondta, hogy kellő távolságba kerüljünk művünktől, s biztosan meg tudjuk állapítani, jó-e, megérdemli-e a nyomdafestéket, illetve megfelelően kijavíthassuk, ha szükségesnek látszik. Mikor pedig már végképp nem tudunk mit kezdeni vele, hát akár postázhatjuk is valamelyik szerkesztőség címére, bár egy olyan züllött-zavaros rendőrállamban, mint a miénk, még ez sem túlságosan fontos. És ha felnyomnak, kérdezte, felnyomnak a szó összes lehetséges értelmében, mi haszna? Magunknak írjunk, mondta – amit én mindig is úgy értettem, Istennek, szerintem ő is így értette, noha váltig tagadta, ezen is roppant sokat vitatkoztunk –, az államnak, a Nagy Magyar Állami Együttességnek, hát annak írjon a… Írnak és meg is jelennek számosan, akiknek az irodalmi öröklétre semmi esélyük, és ezt maguk is sejtik, alítják! – magyarázta Gyuri. Nem csak azért nincs esélyük, mert megjelennek, s így akarva-akaratlanul igazodnak a cenzúraviszonyokhoz… De azért is. Szimatot vesztenek előbb-utóbb. Meg jellemszilárdságot… Sok mindent. Te komolyan gondolod az írást? – kérdezte. Én halhatatlan akarok lenni, válaszoltam komolyan. Na ja, röhögött Gyuri, hát akkor nyugodtan várhatsz még a megjelenéssel! Mélyen átéreztem szavai bölcsességét…

No, de még ment az írás!

---

1973 és 1976 között boldog voltam, mint egy kölyökkutya. Minden jó egyszerre zuhant a nyakamba. A szabadság.

A „miért ne legyek én tisztességes…” – legyőzhetetlen eufóriája. Bátorságra leltem ahhoz, hogy kedvem szerint alakítsam az életemet. Hogy ne tehessen az állam a szolgájává. Hogy arról merjek írni, amiről tilos, és úgy, ahogy tilos, és azoknak, akik máskülönben csak „ülnek és hallgatnak” – mint én, amíg rá nem jöttem, hogy tehetséges vagyok! Ez volt az én titkom, a nagy felfedezésem, hogy a tehetséget nem lehet korlátozni. Aki úgy dönt, ahogy kell, az tehetséges. Aki nem a lehetetlent akarja, az gyáva. Aki képes a lehetetlent akarni, annak tehetsége van. És ez mindenkiben ott szunnyad. A valóság pontosan annyit mutat meg magából, amennyire te kíváncsi vagy valóban.

Észrevettem Petrit.

Mivel erre, úgy látszik képes voltam, észrevettem a barátait is. Mindenekelőtt a Pala utcaiakat. Petri Gyuri barátsága révén új világok nyíltak meg előttem. Ő ismertette meg velem Evelyn Waugh, Raymond Chandler, Malcolm Lowry regényeit, a fiatal Lukács legfontosabb műveit, felfedeztem Walter Benjamint és Wittgensteint, megvitattuk Brecht elméleti szövegeit is, Ady és József Attila publicisztikáját, Rilkét, a prózáját is, Petri adta a kezembe Sinkó Ervin Egy regény regényét, Szász Béla Minden kényszer nélküljét, Koestler Darkness at Noonját, de Leszkov műveit és a német Sturm und Drangot is; sok szó esett köztünk még Baudelaire-ről, Mallarméról, Hölderlin kései költészetéről, de Juhász Ferenc és Nagy László általunk legtöbbre tartott műveiről is (A tékozló ország és Harc a fehér báránnyal; illetve Himnusz minden időben című könyveikről), felfedeztük a döntő különbséget Pilinszky János hatvanas évek előtt és az után írt versei között – és még annyi mást! Petri hajlandó volt újra felfedezni velem a világirodalmat. Mindenkit, aki számít: Celine-t, T. S. Eliotot, Berda Józsefet… (Azt hiszem, még egyetlen kritikus sem vette észre P. Gy. világlátásában a Berda-hatást, pedig hát…) Volt idő, amikor vagy ő olvasott fel nekem József Attila Döntsd a tőkét-jének egyik első kiadásából, amit tőlem kapott, vagy én olvastam neki Szomory Dezső Párizsi regényének ugyancsak első kiadásából, melyet viszont én kaptam tőle az egyik születésnapomra.

---

Istenien voltunk! Ez volt a bohém élet, az aranykor 1972-től 1975 végéig.

Amikor nekem minden sikerült. Még az is, ami nem. Barátságunk Petrivel 1972 nyarán vált igazán bensőségessé, azokban a napokban, amikor a Szépirodalmi Kiadó elfogadta majdan Körülírt zuhanás címmel megjelent második kötetét, és ő azon kapta magát, hogy nem tud írni. Sokat szenvedett, panaszkodott emiatt, amit én nem értettem – miért mondja, hogy nem tud írni, mikor annyira tud írni? – de nem firtattam túlságosan ezt a kérdést nála.

Én tudtam.

Hogy miért tudok, mikor azelőtt nem tudtam – ezen igyekeztem minél kevesebbet tűnődni. Mert ha töprengeni kezdtem, mindjárt meggyötört egy visszatérő, irreális-lelkifurdalásos fantázia: Petri azért nem tud írni, mert én tudok! Kölcsönvettem a tehetségét, magam sem tudom, hogyan, de elvettem, kiszoppantottam a verseiből, húszméteres szívószállal! Csak hát ő igazi nagy költő, és ez nem érdekli… Tudja, hogy a tehetséget ő is csak úgy kapta, mint az életet is, a halálra, ráadásul; a Múzsa minden édes gyermeke tudja ezt: amink van, hadd vigye, aki képes rá! Nekünk attól csak több lesz: a kegyelem magából növekszik s birtokolhatatlan. De azért az külön príma volt, hogy nekem akkor megy az írás ennyire jól, mint a gépzsír, amikor Petri képtelen akárcsak egy versszakot összehozni! Én meg könnyedén ontom magamból a szövegeket, egyiket a másik után…

És látá, hogy jó.

Ő ismeri el elsőként! Kijavítja szövegeim helyesírását. Együtt lakunk. Szerencsés esetben külön ágyon, külön hölggyel… Ő sörrel nyitja a napot, én Omnia feketével, esetleg utána két szelet, magam sütötte félig véres hátszínt is bekapok, de csak zöldkörettel, a fogyókúra miatt. Ezután ő megnézi Alizt, azután a mamáját, én meg berohanok a Rádióba levezényelni egy Százszorszép Mesedélelőttöt… Utána jön a Munkai Négy Óránk: édesanyám lakásában az egyik szobában én írok, a másikban ő, közben 78-as fordulatszámú tánclemezeket hallgatunk, vagy Richtert, vagy „konczzsuzsát”, de a Jerzabiyak gyümölcsvodka az én közelemben van, mert ezt megígértem akkori feleségének, Harsányi Évának. (Külön fejezetet érdemelne.) Szántom a papírt valahai gyerekszobámban, ő pedig ugyanakkor odakünn, apám valahai dohányzóasztalánál borong különféle vers-kezdeteken, A konyhafőnök ajánlatain, mikor már leírt öt sort, besiet, tölteni a vodkából a pici poharába, mert akkor már bejöhet, így állapodtunk meg, utána vissza, megint ír, én is, eltelik négy óra; műszak végén Gyuri ló-nyelvére csepegteti a nyakánál fogva felfordított vodkásüveg maradék tartalmát, amennyit még hagytam neki a lengyel ipari méregből, „ma írtam nyolc és egynegyed sort”, közli precízen, „hát te”, kérdi, „mire jutottál”, „írtam vagy hat oldalt”, mondom, „kézzel, de legépelve már csak négy és fél, megnézed?”

Utána kimegyünk a Sportba vagy a Lukácsba, kicsit már beseggelve, ott én vigyázok Gyurira, ha úszás közben elájul – szokott! – meg ne fulladjon a Mélyvíz! feliratú tábla alatt. Öreg már: harmincöt lesz maholnap. Utána harapunk valamit a Malomtó presszó teraszán. Rendezői fizetésemből telik teszem azt, két adag vegyes pecsenyére majonézes burgonyával, de ő többnyire csak a sörére figyel már, a kajája jó felét otthagyja, kénytelen vagyok magam belélegezni, kármentőként. Utána beülünk egy moziba, például a Bembe, ahol ő kialussza magát, nekem pedig eszembe jut következő novellám témája: hogyan szoktam megenni magam.

Azután elsétálunk a Pala utcába.

Részt veszünk a Pala utcai alkotó rendetlenségben! Felbosszantjuk Alizt, vagy elkísérjük Petri Annácskát a hegedűórára, vagy mindannyian elrohanunk az Egyetemi Színpadra megnézni tizenegyedszer is a Jules et Jimet vagy valamelyik őrült-józan Godard-t, vagy a Zeneakadémiára. De mi Gyurival a szünetben lelépünk onnan, mert neki innia kell. Nekem meg vacsorázni…

Megnézzük az Attila úton a Forgách gyerekeket. Vásott kölykök. Spontán kabaréjeleneteket rögtönzünk Péterrel, Andrással és Zsuzsával, felhívjuk Kiss Anikót és Jelest, jöjjenek át, mire ők is belerögtönöznek – telefonon át! – a jelenetbe, röhögőrohamot kapunk, felhívjuk még Lóránt Zsuzsit is, a szobrászt, Gyuri Réz Pált is, mert ezt én kérem tőle, hogy mondja azt, hogy ő szeretné az írásaimat elvinni hozzá, benyújtani, de Réz azt mondja, ez nem kell, Vas már bemutatott neki két éve, most mit játszom meg magam…

Utána elmegyünk az Ifjú Művészek Klubjába.

Ez a hely az én felfedezésem. Petri egykor KISZ-klubfélének ismerte, és ezért leszokott róla, de most már csak egy szimpla diákkocsma, világosítottam fel, meleg étel nuku, a feles kettő hatvan, pincér sincs, rendeléskor oda kell menni a pulthoz. Megéri: helyesek a pultos csajok.

Tele a pince a szokásossal.

Akit így, kapásból magam előtt látok: a vállig érő hajú, szögecses Levi Straussba öltözött Rácz Péter a bombázó nővérével, meg a kis Lukin, Szerb Jancsi, a filigrán csontozatú Tábor Ádám, mint egy kis barna tollú kanári, és a kamasz Can Togay fehér tunikában El Kazovszkij festőnővel, meg a kissé hangos Balaskó Jenő és fehér gyolcsingben Gémes János Dixi, Galántai Gyuri Klaniczay Julcsival – talán már a Hungary-kiállításon dolgoznak, ahol utoljára láttam a hiperzseniális Major János „magyarzsidó”-grafikáit –, és itt van a kedves Benke Laci Ló, felejthetetlen barna bőrdzsekijében, az is milyen egy cucc volt, meg ki mindenki még? A lányok. Olyan jók ma már nincsenek is: a tűzokos Gyetvai Ági, a Gombás, Balogh Juci meg a nap-mosolyú Lukács Mari, aki mindjárt befejezi a szakdolgozatát, a kiskorú Háy Ági, a bővér Xantus Jutka, öccsével, Xanival, meg annak a haverja, a kis Mész és egy csomó dilettáns, a szentendrei elmebetegek, meg a Képzőmű összes Baby Jane-je, például az a lány, aki mindig bohócra sminkelte magát, no és Beke László, de ő csak egészen véletlenül mintegy, továbbá a ragyás Zuzu, a tütüs Zsiga, Vető Janika, feketére pirultan a megtiszteltetéstől, hogy egyáltalán leengedték a portások, a rezignált-titokzatos Najmányi, a Kovács István-kör, Angelusz Iván félmeztelenül, saruban; Gothár Péter filmgyári asszisztens egy rámenős sminkeslánnyal szkanderozik a belső teremben… Még Frankl Miki is itt van, újabban Hajas Tibornak hívják. Ő csakis azért van itt, mert ma búcsúztatják Szentjóbyt, aki elmehet végre, kiléphet az országból, megkapta a kivándorló útlevelét, mámorittasan dobálja seggig érő, szőke haját, félre is hívja Petrit, és megmondja neki, hogy te vagy az egyetlen publikáló költő, vagyis Ön, akinek ezt meg tudom bocsátani, de már hagyd abba a publikálást, Gyuri, mert aztán meg fog enni téged is a szar, hát azt én is tudom, bólingat Petri báván, akár egy eltévedt nagypapa, de már alig áll a lábán, most áttolat köztük Erdély Miklós felleghajtó köpenyben, malomkerék-kalapban, mögötte lohol-fityeg egy kis fekete lány, mintha a leszakadt kabátöve lenne, „jaj, Miklós!”

Aztán innen is elmegyünk.

Gyuri már ólomszürke, de azt mondja, nem érzi fáradtnak magát. Tehát beugrunk Mayáért az Eötvös utcába, és átgyaloglunk Budára együtt, éjféltájt, az Aranyszarvasba, hogy kiüljünk a bástyateraszra, üldögéljünk Alizékkal, budai csillagfényben, házmesterek mellett, hajnalig. Oly jó ez! Gyuri már horkol, én novellát írok, papírszalvétára… Aliz gúnyolódik.

Isteni!

De hát vége lett.

1976 közepére elcsöndesült a boldogság szellője bennem. A szél „a mely fú, a hová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő, és hova megy”. Elcsöndesült, kisvártatva pedig teljesen megállt. Megállni látszott.

Rémülten vettem észre…

---

Mert akkor már nagyban folytak Kenedinél a felolvasóestjeim!

És ott állni tapsviharban, vagy miben, olyasmiben, dörgő sikerben, két éven át, kéthavonta egyszer, de volt, hogy hetente is – mikor már nem írok! Csak felolvasok. Nem tudok írni. De ők ezt nem tudják.

Titkolom.

Szégyellem, akárha a bűnöm volna. Dicsfényben állok, bárha önmagam előtt a kárhozat tüzében.

Holott az elején még olyan jó volt minden…

Jól kezdődött.

1974 karácsonya előtt, az FMK-tagok óvodás korú gyermekei számára rendezett Mikulás-ünnepségen Petri meg én voltunk az ördögök. Sulyok Miklós, a Napló későbbi rendszergazdája – ma Mérleg vendéglő, Pont könyvesbolt, Pont antikvárium – volt a Télapó, nagy bottal. De a miénk volt a jobb szerep, mert míg neki a díszterem dohos sárga függönye mögött kellett várakoznia az étteremben tolongó szüleik miatt pánikoló, de különben is rettenetesen rossz és a hosszú várakozás alatt tömegbacchanáliában hempergő ellenzéki óvodásokra, mi, Gyurival fel és alá rohangásztunk az éttermet az előcsarnokkal összekötő lépcsőn, testhez tapadó fekete gyapjútrikóban, horgas, vörös körmökkel és óriási, himbálódzó szarvval – izzadtunk is, tényleg, mint az állatok! Fokoztuk a pánikot, akit lehetett, halálra ijesztettünk. Eufóriában voltunk mind a ketten! Petri mindig is imádta a sátánt játszani, én pedig aznap olyan boldog szerelmes voltam, mint még a krampuszok is csak ritkán.

– Hallod-e, kisördög, ugye te írtad az Apa győz-t? – állított meg valaki egyszer csak a lépcsőn.

– Én – kiáltottam büszkén. – Honnan tudod?

– Én mindent tudok. Nevem Kenedi János – súgta a fülembe a káosz örvényének kellős közepén egy angolos eleganciával öltözött, hatalmas hajú fiatalember, sportos-rekedt hangon. – Azt mondják, kurva jól olvasod fel, amit írsz. Nem akarsz felolvasni nálam is?

– De – vágtam rá szendén. – Igen. Akarok.

– Kicsi fiú, mondja, nem fél, hogy elviszi a rendőr? – gurgulázott bele reménytelien induló beszélgetésünkbe Molnár Gál Péter, a nagy színikritikus, aki sajnos Kenedi mellett állt, rövid pipával a szájában, mint egy Woodhouse-figura, Mister Psmith. (A pé néma.)

– Nem, nem – mondtam dacosan. – Nem félek!

– Nana. Hiú a fiúcska! Nem így kellene ezt… – folytatta M. G. P. kasszandrai-ambigous kacajjal, de máris ellépett, a hátát mutatta nekem, majd mint egy primadonna, aki a buta bonvivánnak búcsúzóul szeretne a szemébe kacagni, visszafordult, mégiscsak: – Egyszer még meg fogja ezt bánni! – búgta rejtélyesen. És megmutatta, még egyszer, a hátát.

– Én vagy te? – kérdeztem Jánostól.

Kenedi legyintett. Rám mosolygott.

– Felírom neked a telefonszámom…

Majdnem elájultam a megtiszteltetéstől, de komolyan…

Kenedi addig mitikus személy volt a képzeletemben. Főiskolás éveim elején, ’68 tájt az akkor feltűnően progresszív, nagyon vad és szabad hangú újvidéki Új Symposionban találkoztam a nevével, írásaival, és alig akartam elhinni, hogy aki ezeket írta, „Magyarországon él” – szóval még szabadlábon van! (Akkor nem ismertem – talán még meg sem írta – Petri legendás kétsorosát az aczéli-kádári Magyarországról: „Cipőmre nézek, fűző benne. / Nem lehet, hogy ez börtön lenne.”[3])

Petri különben a Lukács-óvodát és vidékét adta oda nekem utoljára.

Szelíden tűrte, hogy elcsaklizzam tőle az ihletét, beleszeressek összes volt vagy leendő kedvesébe, magamévá tegyem az olvasmányait, átvegyem étkezési és italozási szokásait, elfoglaljam a lakásait, de ha azt kérdeztem tőle: – Gyuri, mondd már meg, ki az a Kis Bence? – vagy: – Figyelj már, most ki az ellenzék? Úgyis tudom, hogy tudod, papikám, ne szórakozzál! Mondd meg… – ő makacsul hallgatott. Ezt az egyet nem akarta elárulni, sokáig. Meghatóan csinálta, mintha ő volna a francia ellenállás törhetetlen szellemiségének budapesti letéteményese. Ezért azután meg is bocsátottam neki kissé fontoskodó bizalmatlanságát. De, másfelől persze, ha már bepiáltunk, azért óvatlanul elejtett néhány szót ezekről a dolgokról, úgyhogy lassacskán összeállítottam magamban a teljes képet erről, vagyis azt hittem.

A „teljes kép” körülbelül így nézett ki (a fejemben): „Kenedi a fő. Ő a gócpont. A Villányi úton. Odajár a Bence, akinek a papája fotós, de ő filozófus lett, mert kétéves korában a nyilasok kis híján belelőtték a Dunába, és ez olyan hatással volt rá, hogy mire egyetemre került, már kiolvasta az Akadémiai Könyvtár teljes állományát, és ő tanította a tanárait az egyetemen, meg a csoporttársait, a Gyurit meg a Kis Jánost, aki gátlásos, de príma feje van, és marhára igyekszik, meg van a Legokosabb Márkus, de azt már elkergették az országból, miután Bencével összefogva megcáfolta Marx Tőkéjét, meg van a Fehér meg a Heller, de azok nem olyan rendszerkritikusak, mint a Márkus, de már őket is elkergették, meg van a Vidrányi Kati, aki iszonyú okos, csak hát eltévedt a tomista dogmatikában, meg van a Hamburger Miska, aki Jó, meg a lusta Sós Vili, meg a gyönyörű Erdélyi Ági, meg a Kovács Andris, aki örökké kavar és intézkedik, mint Nyuszi a Hét pagonyban, meg a Solt Otti meg a Kemény Pista, akik szintén kőkemények, de sajna, beleragadtak „a szociológiai partikularitásba”… De a Kenedi Jancsi a lényeg, ő a fehér cukor. Pedig nem is végzett egyetemet, a Bence tanította meg a térdén osztani-szorozni, és azt is, hogy kell zsebkendőbe kifújni az orrát, de aztán öntevékeny lett, zabolázhatatlan, huligán is volt, csak mára leküzdötte, és olyan könyvtára van, mint senkinek, ő korunk Szabó Ervinje…”

És akkor odajön hozzám a Kenedi!

---

Az első felolvasásom 1975 januárjában, de azután a többi is, sokáig, mind olyan jól sikerült, hogy…

Hát erről nagyon nehéz írnom.

Most vagy szerénytelen leszek, vagy álszerény, vagy újabb névsorolvasást tartok, ami aztán végképp a sznob seggnyaló hálátlan szerepébe sodor… Valóban, van abban valami vérlázító – ha valaki annak akarja látni –, hogy én időnként beteljesülök! Mint a nő, ha fogan, vagy a kiscsikó, amikor először lábra áll. Az élet ilyenkor egyetlen másodpercre mintha fáklyás menet lenne, tűzijáték, diadalmas robbanás! Ilyen a csillagállásom, bocsánat. De meg is fizetek érte…

Életem legjobb közönsége gyűlt össze Kenedi lakásán.

Az összes barátját meghívta, a közelieket és a távoliakat, főként fiatalokat, de börtönviselteket is, nagyon sok okos és tisztességes embert, akik valamiként már attól jól érezték magukat, hogy teljes számban együtt vannak, ami addig nemigen fordult elő. Pláne nem, hogy így lennének együtt, hogy valamiért vannak együtt, egy szelíd alkalomból, azért, hogy valaki felolvashassa az írásait, amelyek többségét fel sem kínálta a sajtónak, tehát a cenzúrának, de nekik most előadja: meg akarja tenni. Ebből az alkalomból futottak össze először, mintegy véletlenül mindazok, akik a demokratikus ellenzéket jelentették később, a nyolcvanas évek Magyarországán. Többféle irányzat volt jelen még: a népiesek is eljöttek, a „’48-asok” is, az „’56-osok” is, az „anarchisták” is, de a „független” értelmiségiek is… Jelenlétüknek volt egy abszolút mellékesnek tetsző, szerintem mégis döntő jelentőségű, néma jelentése: vállalták azt, hogy ott vannak. Tudták, ez nem sok, ám azt is tudták, hogy icipicit én is kockáztatok, és úgy döntöttek, szolidárisak lesznek velem, de szolidárisak Kenedivel is, aki teret adott ezeknek az esteknek…

Addig én nem láttam közelről Kis Jánost, Bencét, Fodor Gézát, Balassa Pétert, pláne nem Donáth Ferencet vagy Mészöly Miklóst, de nem is szerepeltem az írásaimmal nagyobb közönség előtt még soha, és fogalmam sem volt, mi lesz, ha most megteszem, amit elterveztem, ha tehát megvalósítom reinkarnatív elődöm, Karinthy Frigyes novella-álmát, és az egymásra halmozott székek tetején, a cirkuszi kupola magasában előrántom ingemből kicsi hegedűmet, és igenis eljátszom a dalt, azt a régit, mit egykor hallottam zokogni a szívemből… de megtettem! S akkor ráébredtem, hogy színész is vagyok. Nem a szó hétköznapi értelmében: annál élesebben, veszélyesebben! Esterházy nem ok nélkül jegyezte meg sok évvel később, szerintem kanyarósárgán az irigységtől: „ripacs”.

Író vagyok és színész, ezt ott tudtam meg, Kenedi lakásán.

Egyben vagyok mindkettő, szétválaszthatatlanul. Akkor is, ha nem kapok szerepet az életben soha. Nekem nem is lehet szerepet adni: azt én írom magamnak. Csak addig tartok, amíg dobog a szívem. Kevés ez? Radnóti Sanyi úgy kacagott, hogy effektíve leesett az ablak melletti lócáról, Fodor Géza szeme világított, mint egy szentjánosbogár, Kis János elfogódottan gratulált. Mészöly azt mondta, érzik a szövegeimből a mély neurózis, Csalog a földön ülve nagyúrin legyintett, ő már nem is akar prózaíró lenni. Nádas csak az ötödik alkalomra jött el, szürke ballonkabátban, de a végén felugrott és elrohant. (Ennél nagyobb dicséretet nem tudok elképzelni.) Vezér Erzsébet megsimogatta a kezemet.

Itt találkoztam Haraszti Miklóssal is, öt év után először.

Ő nem tudta, hogy mi már ismerjük egymást.

Ezt el kell mondanom…

---

1971 nyarán a Felszabadulás téri presszó teraszán ücsörögtem éjféltájt, s Antonin Artaud Kegyetlen színház-kiáltványának főiskolai stencilezett fordítását olvasgattam az utcai ívlámpák hidegkék visszfényében, boldogtalanul, egyedül, amikor egyszer csak megveregette a vállamat a nagy Szentjóby, a Hordó happenerje, az akkori underground díva, farkasmosolyú ellenművész és huligán, piros atlétatrikó, szakadt Levis. Mert meglátta a kezemben a könyvet. Kölcsönadnád egy pillanatra? Parancsolj, mondtam, neked ne? Te vagy a Szentjóby, igaz? Honnan tudod, kérdezte új érzékenységgel, rendőr vagy? Nem, színművészeti főiskolás, mondtam. Az egy fokkal rosszabb, mondta, és akkor már végképp nem nézett rám, csak mellém ült egy pillanatra, hogy átlapozza Artaud-t, mintha a ZOO magazin lenne az, tele izgalmas transzvesztita modellekkel. Vidd el, mondtam neki, a pillanat mámorától részegen, amiért a legnagyobb művészvagány nem restellt az asztalomhoz ülni – becsültem benne, hogy Artaud fontosabb a számára, mint az irántam érzett spontán megvetése –, vidd el, majd visszaadod ősszel, majd megadom a telefonszámom. Mire ő meggondolatlanul azt mondta, gyere le két hét múlva Balatonboglárra, és állíts ki, amit akarsz. A Galántai kápolna-műtermében. Már ha tényleg művész vagy… Ez lesz az első szabad kiállítás Magyarországon, és mindenki azt állít ki, amit akar. Gondolom, azt hitte, esze ágában sem lesz lejönni a kis dörgölődző mandrónak, nem kockáztatja meg, hogy utána majd kirúgják a főiskoláról…

De rosszul mért fel. Naná, hogy leutaztam!

Két hét múlva öltönyben-nyakkendőben, a megtiszteltetéstől enyhén belázasodva cipeltem fel amerikai nagynénikémtől kapott enciánkék bőröndömet a balatonboglári Kápolnahegy legtetejére, ahol a templom állt…

Szentjóby szinte már nem is emlékezett rá, hogy találkoztunk.

Azt mondta, ide figyelj, a Galántai most utazik el, mert még a helyi tanács engedélyét sem kapta meg a rendezvényhez. Azt mondta, fiúk, itt a kulcs, de én hivatalosan elmegyek, nem vállalom a felelősséget semmiért. Ha ezek után még akarsz, maradjál, hogyishívnak, de minket innen bármikor elvihet a rendőrség…

Nem baj, Tamás, mondtam, vigyen el engem is!

Tamás nagyot nézett: – Hát jól van; felőlem! Pakolj a sarokba…

Én meg büszke voltam, hogy egy csapásra a művészeti ellenállás élvonalába kerültem. Gondoltam, valamit majd csak kiállítok én is… Ha a Szentjóby mer – én is. Miért ne?

Nézegettem a még üres falakat; csak egy hét múlva nyílt meg a kiállítás, csak egy Feljelentésművészeti Blanketta volt föltéve, Legéndy Péter projektje, egy Joseph Kossut művészi irányelveinek megfelelő formanyomtatvány, melynek segítségével a tárlatnéző azt jelenthet fel, akit csak akar… S ott hevert még egy csomó nyomtatvány kitöltetlenül egy asztalkán, alatta.

De akkor már egyre többen jöttek, például a Haraszti Miki, akit akkor én még csak hírből ismertem, Veres Julival, aki egy vörös hajú filozófia szakos hallgató volt (akkor), és akivel valahogyan nyomban sétálgatni is kezdtem a Kápolnahegy hársfái alatt, de amíg ezt tettem, Haraszti, akinek – talán a Veres Juli miatt? – gyanús lettem, rábeszélte a kiállítani szándékozó művészeket, hogy engem azonnal zavarjanak el, mert ha még a Szentjóby se emlékszik rám, nyilvánvaló, a belügy küldött. Úgyhogy Szentjóby félrehívott, és azt mondta, én ugyan nem gondolom, hogy te besúgó volnál, de a barátaim közül sokan azt hiszik, például és elsősorban a Haraszti, aki jó elvtársa néki – hát ezt nem így mondta! –, és ezért arra kér, ne maradjak itt, legalább költözzek le a faluba. A békesség kedvéért. Mi ketten, tette hozzá, te meg én, még találkozhatunk azért, például a strandon. De itt most ne legyél, a többiek bizalmatlanok, ugye, megértesz.

Megköszöntem neki a pártatlan jóindulatát.

De nagyon bepipultam, égett a pofám – Dixi ezért hívott Nemecseknek utána húsz évig! –, és mielőtt lecipeltem volna a hegyről az amerikai nagynénikémtől kapott, írógéppel és más piszok súlyos dolgokkal telipakolt enciánkék hajóbőröndömet, hogy keressek magamnak egy szobát a faluban, visszamentem a kápolnába, felragadtam az asztalkáról egy Legéndy-féle feljelentésművészeti blankettát, és kitöltöttem. Azután felragasztottam a falra. Feljelentettem magamat.

„Én, Kertész Mihály
lakhelyem ez és ez
személyi igazolványom száma ez és ez
anyám neve ez és ez
azért jelentem fel magam
mert muszáj a Hatóság tudomására hoznom, hogy hülyének tartom magam
amiért annak ellenére, hogy az 1956-os eseményeket
forradalomnak tekintem
Kádár Jánost pedig az oroszok bábjának
– még mindig nem disszidáltam ebből a fasz országból
ahol engem – vagy bárkit! –
besúgónak denunciálhat akárki
mégpedig a vád bizonyítása nélkül
anélkül hogy megadná számomra a védekezés lehetőségét…













(dátum, aláírás)”

Azután leköltöztem a faluba, haha.

Viszont azért is feljártam a kápolnába, naponta!

Ahol azonban Szentjóbyn, Pauer Gyulán és Háy Ágin kívül nem állt velem szóba senki sem. Bocsánat, Halász Péter barátja, Litvai Péter volt a neve, ha jól emlékszem, és hamarosan disszidált, rabbi lett, de ezen a kiállításon Isten arcmását mutatta be – vagyis akkor ezt hitte! – a kápolnában, ő igen, ő sokat vigasztalt. Ám a megnyitón sokan nem akartak észrevenni még azok közül sem, akik egyébként Pestről ismertek, és tudták, hogy amit itt rólam terjesztenek, nem igaz. Ascher Tamás is levegőnek nézett, holott ő az osztálytársam volt, és a barátom, vagy én azt hittem… Még az önfeljelentésemet is letépték a falról, mielőtt „az első szabad kiállítást” a következő szombaton megnyitották volna a független művészek…

Aztán, öt-hat év múlva Haraszti Miklós ott ült Kenedinél, az egyik estemen, mint néző. Felállt, hozzászólt, őszinte lelkesedéssel üdvözölte írói teljesítményemet. Igazán meg volt rendülve. Emlékeztettem rá, hogy Balatonbogláron még más volt a véleménye, vigyázzon, nem tudja, mit beszél, én vagyok a besúgó. Ő már nem emlékezett a történetre, tényleg nem; úgy látszik, neki nem volt fontos.

Nekem volt fontos.

Sírva fakadtam. Miki bocsánatot kérve átölelt, máris rosszabbul volt nálam, reszketett… Még Kenedi dörmögésére is emlékezni vélek a háttérből: „Ez a besúgókeresés a leghülyébb dolog, ami csak létezik…”

---

Mégis, 1977 tavaszán már valahogy zavart, hogy műsorszám lettem! Hogy „a nagy sikerre való tekintettel” az egyszeri felolvasásból sorozat kerekedett. Petri azért már nem jött el mindegyikre…

Talán én sem voltam ott mindegyiken.

Mikor ezekről az estekről hazafelé ballagtam, lelkileg szükségképpen kifosztva, feldúltan, és zsibongó lélekkel, néha úgy láttam magamat, mint egy naiv hülyét. Mint akit palira vett a kor. No és a saját hiúsága! M. G. P. jóslata, átka, lám, beteljesedik. Onibaba lettem: nem jön le az arcomról a maszk. Újabban nem írok. „Nem tudok újat.”

Most akkor ez a dolgom ezután: bátor leszek és személyes?

Helyettük?

---

Ebben az időszakban, 1975 és 1979 között, csak egyszer tudtam írni.

1977 márciusában Kenedi magával vitt egy fontos találkozóra, amelyen „a népi írók és a formálódó demokratikus ellenzék tagjai találkoztak, hogy egy, az „ellenkultúrát” támogató, alternatív segélyszervezet létrehozásáról tárgyaljanak.” És ezt nem kellett volna tennie! – mint P. Howard mondaná. Kis híján botrányba fullasztottam az estét. Ott volt Mészöly Miklós, és ott volt Csoóri Sándor: sem lelkileg, sem eszmetörténetileg, de főként emberileg nem voltam felkészülve arra, ami ott következett. Vagyis éppen attól veszítettem el a higgadtságomat, hogy nem következett semmi sem: két-három óra is eltelt azzal, hogy Mészöly és Csoóri egymással társalgott, udvariaskodott, ám érdemben nem hangzott el egyetlen konkrét mondat sem „az alternatív segélyszervezet” jövőjéről. Legalább én úgy éreztem. És ezt meg is mondtam nekik, keresetlen szavakkal, kétségbeesetten és felháborodva, amivel, úgy hiszem, sikerült egy életre megutáltatnom magamat a nagy írókkal…

Csillagórám volt ez.

Távozóban, a lépcsőházban mellém lépett Nádas Péter, akivel személyesen addig alig találkoztam, hogy megvigasztaljon, mert látta, hogy mennyire meg vagyok ijedve, amiért meglehetősen kinyitottam a pofámat, most biztosan azt gondolom, mondta, ezzel elintéztem magamat egy életre, mivelhogy a „törzsfőnököket” támadtam, de ne éljem bele magam túlságosan a vesztembe, megbocsátó természetű nagyságok azok, nem történt nagyobb baj, mármint azon kívül, hogy elveszítettem a fejemet, de induló írókkal, különösen idősebbek társaságában előfordul az ilyesmi. És akkor én, ahelyett hogy megköszöntem volna a figyelmét és a jóindulatát, először azt dadogtam, hogy éppen lépcsőházi gondolataim vannak, most jöttem rá, hogy nem csupán a népi-urbánus ellentét itt és ma is megnyilatkozó terméketlensége hozott ki a sodromból, egy eleve rosszul feltett kérdés Auschwitz és Kolima után végképp meghökkentő virulenciája, hanem az én szeretetre, mi több a magyar irodalmi élet egészének az elismerésére áhítozó lelkem suta-buta mozdulata is volt ez, a legrosszabb megoldás ismerkedésre; és ha már mindenképp meg kellett szólalnom, őszintébb lett volna, ha azt mondom, hogy ezt most azonnal hagyjátok abba, engem féltsetek, az én nemzedékemet óvjátok, aminek ehhez a ti régi históriátokhoz semmi köze nincs; sírva a lábuk elé kellett volna borulnom… De én nekik ugrottam, egyszerre mindkettőnek, micsoda hiba! De ha már így összefutottunk, és ha már úgyis lendületben vagyok, neked is megmondom, Péter: amilyen tehetséges írónak tartalak, annyira ellenszenvesnek is ugyanakkor. Nem mint embert, hiszen úgy alig ismerlek, de az írásaidban megmutatkozó lényt, az írásaid lelkét, illetve bocsáss meg, ebbe talán ne is menjünk bele most, valószínűleg nem vagyok magamnál. De, dehogynem, menjünk csak bele most már, mondta Nádas elkomolyodva, hogy képzeled, hogy ilyeneket mondasz, és aztán nem akarod folytatni… Egyáltalán mit olvastál tőlem? A Biblia, az remekmű volt, mondtam, és éreztem, már ugyanúgy csorog a hátamról a víz, mint az előbb, amikor Csoórival és Mészöllyel kekeckedtem – villámcsapásszerűen rossz volt az egész: már megint azt teszem, amit nem lenne szabad, mégis meg kell tennem, nem tudom, miért; sőt ez a pillanat még egy fokkal rosszabb, mint az előbbi, mert Mészöllyel és Csoórival szemben nekem volt igazam, ebben bizonyos vagyok, bárha ezt a tényt is kínos átélni, körülbelül olyan, mint amikor az ember rájön, hogy nem a strandon várja a fagyis triciklijét, hanem a csatatéren a hordágyat, de Nádassal szemben nem egészen biztos, hogy igazam van, csak a habitusom igaz, amivel az anyám e világra szült, tehát az én igazam – ebben is – majd csak az ítélet napján méretik le, és jaj lesz nekem s fogaimnak hasztalan csikorgatása, ha tévedtem volna –, Péter, lehet, hogy tévedek, mondtam, de tegnap jutott eszembe, az Egy családregény vége olvasása közben, hogy a Biblia a legszebb magyar elbeszélések egyike ugyan, és amikor azt olvastam, még azt hittem, te egy szent fiú vagy, a kegyetlen tisztaságú valóságlátás hyppolitosi őrültje, de ez az új könyved, hiába megrázóan szép munka ismét, az a valaki, akit mögötte tapasztalok, megijeszt, illetve – biztosan velem van a baj, mostanában magamhoz és másokhoz is túl szigorú vagyok – visszataszít. Mert te nagyon tudsz írni, éppen ez teszi veszedelmessé az írásaidban lakozó, hatalmas vonzású, ezerkarú, szép szájú szellem hatását; olyasfajta titkokat érzékelek a mondatok csöndjében, amelyeket elutasítok magamtól: förtelmesnek sejtem a ki nem mondottat, szerintem te abban azt ünnepled némán, amit elutasítasz a szöveg felszínén. Vagy fordítva. A legmagasabb minőségben nyilatkozik meg az írói géniuszodban valami, amit én egyszerűen gonosznak érzékelek. És félek tőle, megrettent, talán a kelleténél jobban, az elbeszélő én makacs mögöttese is: a metafizikai szempontokat is magához hasonítani képes Én irdatlan öntetszelgése, amely szívósságában képes egy világot teremteni önmagából, dafke – történetesen van tehetsége hozzá! Hogy így aztán módfelett problematikus legyen számomra még a viszolygásom is, nem az elképesztően erős elbeszélői fantáziádtól, nem is a pontos mondataidtól, hanem attól a valakitől, aki ezeket írja, aki a világot így teremti újjá: így rögzíti meg. Szerintem te elvetemült vagy, Péter, mégpedig ama régies, vallásos értelemben vagy az, belülről és alulról, a szenvedelmesen keresztyén szemszögeddel együtt, mely miközben a csonka-bonkát pőrére vetkőzteti, hogy meggyógyítsa ugyebár, misztikusan élvezi is e pőreség látványát. És a megtalált írói gesztusodat is élvezed ugye, amivel ábrázolod? Még jobban a rejtett viszonyodat hozzá, viszonyodnak teljesen csak általad belátott pervertációit a látványhoz… Hogy lehet valaki ennyire undok? (Ilyen pontosan azért nem mondtam! Lehet, hogy csupán dadogtam s félmondatonként visszaszívtam mindent, aztán meg újra kezdtem, majd mégse akartam mondani tovább… De bármit mondtam akkor és ott, az élet kínjától rángva, ezt szerettem volna mondani. S mert Nádas okos ember: elharapott félszavakból is megértett.)

Hát te hülye vagy! – mondta.

Ebben alighanem igaza volt.

Hát legalább olvasd végig a regényem! – kiáltotta a havas latyakban, a Levendel–Horgas-ház kerítése előtt. Fogadjunk, nem is olvastad el az utolsó betűig… Nem, mondtam, legalábbis nem elejétől végig, hanem összevissza. De talán nem is fogom elolvasni elejétől végig. Mert mindenkiben lakik egy démon. És a te démonoddal én úgy vagyok, hogy ha az netán jelentősebb is az enyémnél, szeretnék úgy meghalni, hogy nem szállt át hozzám, még véletlenül sem: ne legyen olyan isten.

Így váltunk el.[4]

És miközben távolodtunk egymástól az úton, még utánakiáltottam, Péter, ne haragudj, én nem vagyok magamnál, és ha te mondanád ugyanezt nekem arról a kevésről, amit eddig megírtam, belehalnék, de mit tegyek, most ezt gondolom, és nem szabad hazudni.

---

Jaj, de rossz volt!

Mintha csöngettek volna… A küszöbön a Gonosz.

Hopplá!

Ez a – ma már persze látom – sötét irigységtől csepegő tiráda, ez a zaklatott, félbolond beszéd nem is Nádasnak szólt, hanem saját magamnak, egyszersmind a magam világlátásáról is kritikát mondtam, pálcát törtem folytathatatlannak ítélt írói életművem felett.

Gyűlöltem már magam – szerettem volna nem létezni.

Iménti találkozásom a Tekintéllyel, a nem hivatalos nyilvánosság irodalmi korifeusaival – akiknek kimért körülményeskedése, évszázados rossz hagyománytól vert, makacs különállása szorongást ébresztett bennem, nem is alaptalanul, mint azt a következő két évtized a számomra mindenesetre bebizonyította – halálra rémített. Nem is Mészölytől és körétől szűköltem igazán, hanem a Csoóri mögött felsejlő fekete seregtől rémültem meg. Hogy őmögötte nem a modern Nyugat-hagyomány áll, nem is az „Újhold”, hanem „kaszák” és „keresztek”: a valóban zsákutcás magyar történelem tébolygó kísértetei…

És akkor mindehhez még Nádas Péter megsértése is!

Hát, ha akadt valaha az életben valaki, akit nem lett volna szabad megbántanom, akivel valójában össze kellett volna barátkoznom… Mikor ezt megértettem, egy döntő pillanattal később, mint kellett volna, megértettem azt is, hogy sokkal nagyobb bajban vagyok, mint addig képzeltem. Vakon csapkodok, érzem a fájdalmat, de nem találom az okát….

Minden az oka.

Az az oka, hogy az ellenzék semmiben nem tud megegyezni – még magával sem. Ellenzékinek lenni a legtöbbünk számára nem munka, hanem életforma. Mindenki egyszemélyes Helsinki-csoportnak képzeli magát, számolja a hivatalosságnak az ő személyét érintő – egyébként tényleges – jogtiprásait nap nap után. Ebből állnak a napok. A Ji King erre mondja: „a megrázkódtatás mocsárba merül”. A kádárizmus vattacukor mocsár: sem megfulladni, sem úszni nem lehet e rózsaszínű takonyban, csak összekoszolódsz, beleragadsz, mindegy, hogy épp tilt, tűr vagy támogat téged ez a vattacukor. Még ha disszidálsz, akkor is ők győztek! Mindenképpen ők győztek.[5] Ez most már biztos. Kenedi historiográfus Merkúrt játszik, szárnyas bokájú angyalt, aki a világnézeti ellentétek között hasítja a leget, begyűjti az értékeket, sorszámozza, raktározza…

Minek?

Mikor, most veszem csak észre, fű alatt dúl itt valami faji háború is, amiből én nem túl sokat értek, lévén alanyi költő, akit a szülei magyarnak neveltek, mégpedig petőfisen és József Attilá-san annak, holott – éppen ezért – az első lehetséges pillanatban a zsidók közé fognak számítani a nem zsidó származásukra büszkék… Mint majd Kenedit is. De még Mészölyt is!

És van itt valami másik háború is, amit az állásban maradottak, a még állásukban hagyottak vívnak a lelkiismeretükkel, meg egy harmadik is, amit az állásukból kihajítottak folytatnak egymással a szívük mélyén, azon az alapon, hogy melyikük mikor és milyen értelemben, vagy milyen értelemben nem szakított a marxizmussal, esetleg csupán a legalitással… Ahogy Krassó vagy Gáli Jóska gyanakvással tekint mindenkire, aki ’56 után vagy azóta még nem került börtönbe… És tagadhatatlan, van ennek a radikális logikának is valami érzelmi igazsága… Ahogy Kőszeg valósággal szégyelli Magvető-beli állását! De aszerint is folyik a háború közöttünk, hogy ki mennyire képes vagy nem képes dolgozni kisszerű egzisztenciális gondoktól gyötörve, szabad szellemi alkotómunkára teljességgel alkalmatlan viszonyok közt. Dalos már nem tud egy kabátot venni magának! Odabent, a lélek mélyén is vívja a maga háborúját e tekintetben mindegyikünk, saját magával – dehogyis Kardos elvtárssal, ki nem szarja le a Kardos elvtársat; Petri meglökött az ajtó előtt, amikor először mentünk Daloshoz, látogatóba: „Majd itt ne dicsekedjél a Kortárs-leveleddel: ezt az embert tizenkét éve nem közlik. Még engem is közölnek néha, őt soha.”

Miközben, másfelől meg, nem történik semmi.

Vannak akciók, néha.

De nincsenek igazi tettek! Dalos a Szputnyiknak robotol, Petri dél-volapük költőket fordít nyersből, Kis, Bence ugyancsak fordít, illetve profi szociológiai felmérők lettek, segédmunkások. S hát közben persze „hun házasodunk, hun meg elválunk/ különb féle jerekekkel kísérletezünk.” (W. S.) Épül-szépül a szocializmus alapjainak lerakása fölötti kis domb. Már én sem tudok írni. Ma legalább jól megmondtam a magamét mindenkinek.

Ezt az estét megírom, gondoltam.

És meg is írtam, de a Nádas-epizód nélkül, holott talán egyedül azt kellett volna megírnom, és amint elkészülök vele, el kellett volna vinnem a lakására, odaadni a kezébe, és eképpen kibékülni. Hiszen a megírás által a bűn, ha volt is, eltöröltetik. Ha meg nem volt bűn, úgy az bebizonyosodik. De hát nem írtam meg…

Már meg voltam gárgyulva.

Be akartam kerülni – hogy miért, az is külön fejezet – a Marxizmus a negyedik évtizedben című, Kovács Andris szociológus által szerkesztett kéziratgyűjteménybe. Ez 1977 tavaszán volt. Akkor már egy éve készült ez a könyv, ám soha szó nem volt arról, hogy abban én szerző legyek. Sok minden voltam, csak marxista nem.[6] De csak néhány héttel azelőtt tudtam meg a Szabad Európa Rádióból, hogy „harmincnégy magyar értelmiségi Pavel Kohuthoz, a Charta ’77 egyik szóvivőjéhez írt levelében szolidaritásáról biztosította a mozgalmat…”

Annyira fájt a szívem, hogy erről nem is tudtam!

Hogy engemet nem kérdezett meg senki, nem óhajtanék-e mártíriumot vállalni, aláírni azt az izét! Úgy éreztem magam, miközben az aláírók nevének ünnepélyes felsorolását hallgattam a recsegő éteren át, mint a kis Natasa Rosztova, amikor még nem viszik a bálba, utólag kell megtudnia, hogy egyáltalán bál volt, másnap reggel csak, a dadustól.

Hát kihagytak.

Éretlennek ítéltek a fiúk! Nem nyom a nevem eleget a latba. Vagy tán ők is megbízhatatlannak tekintenek, mint annak idején a Haraszti? Majd beleszakadtam! Pedig hogy kirúgtak volna a Rádióból. Mint a sicc. De elkonspirálták előttem a dolgot. Ott lógok rajtuk állandóan, mint egy kiadós francia betegség, és mégis…

Be akartam kerülni a világtörténelembe.

És ugyanakkor mindjárt ki is kerülni belőle!

Mert az úgy szép.

Mert ha ezt az estét most megírom – úgy, ahogyan történt: kozmetikázás nélkül! – azzal sikerül egyszerre magamra haragítanom Kenediéket is, meg a népi szárnyat is, meg a polgári szárnyat is, és általában mindenkit, „a borbélyt, a fodrászt, a búrt, a búrt, a búrkalappal!” Ez lesz a válaszom a Marx-kérdőívre: így vonom ki magam minden körből egyszerre, így rúgatom ki magam az állásomból is, végső soron így büntetem meg magam azért, ahogyan Nádassal beszéltem – de akkor már Kádár elvtársnak is megmondom a magamét! Mindenkinek megmondom a magamét. És nem disszidálok, azért se.

Írni fogok, vagy meg akarok halni.

---

Ez lett a Kutykurutty.

Kenedi adta a címet neki, mikor három hét múlva felolvastam náluk: Bence volt még ott, Kis János, Petri, Papp Mari és talán Havas Gábor… De, legnagyobb meglepetésemre, nem akarták miatta a fejemet lecsavarni. Amikor az elején még csak az estét parodizáltam, tombolva kacagtak, aztán ahogy felolvasásom közben számukra is világossá lett, hogy miután ez a szöveg megvan, meg nem történtté éppoly kevéssé tehető, mint a témája, a valós eset, tehát én bajban vagyok, több okból és többféle értelemben is: súlyos csend támadt, máig emlékszem rá, és mikor már csak Kádár Jánoshoz beszéltem a szövegben, kikérve magamnak a puszta létezésemet is ebben az országban és ebben az ellenzékben („hozzád beszélek, Kádár elvtárs: te vagy az egyetlen köztünk, aki valóban létezel”, mármint a létező szocializmus keretei között, ami azért abban az időben példátlan kihívásnak tűnt, és nemcsak a titkosrendőrség felé, de minden irányba, körkörösen), már meg is voltak rendülve kicsit, legalábbis én úgy éreztem, mintegy hátratántorította őket kétségbeesésem vulkáni hőfoka, és amikor befejeztem a felolvasást, mintha kissé zavarban lettünk volna mindannyian.

– Nagyon jó – mondta Petri gyorsan, de mosolyogva, és gyorsan elnézett. Lepöccintette a hamut a cigarettájáról. Mindjárt tudtam, hogy valami nem stimmel. De nem tudtam, micsoda.

Ők sem tudták egészen pontosan.

– Hát azért ennek semmi köze a marxizmushoz, kedves Mityu, azért ezt belátod! – mondta kedvesen Bence. (Nem tudom, mondhatom-e, de akarom: Bence György szemének csillogása ritka pillanatokban, mikor elementáris erővel hatott rá valami, életem egyik nagy élménye. Egy józanságra, távolságtartásra törekvő ember, közismerten okos, hallatlanul olvasott s tréfás gonoszkodásra mindig kész… De megjelent néha a szemében valami más is, ami innen és túl volt mindezeken: mondhatatlan gyöngédség, gyermeki megértés, nagypapai részvét. Ami szinte összeegyeztethetetlennek tetszett a reá elméleti vitákban egyébként oly jellemző, kérlelhetetlen szigorral. A sírba mindenesetre emlékül ezt szeretném magammal vinni belőle, ha lehet, a szeme csillogását, mikor a lelke elgyengült a szeretettől, néhanapján.)

– Jó, hogy megírtad, de most hagyd az egészet. Ezt nem kell a Kovács Andrisnak odaadnod. Írjál mást – de ne ide. Írjál novellát. Azt tudsz… – mondta.

– Isten őrizz, hogy magadra rántsd még a kredencet is! – mondta Kenedi. – A konyhában már magadra rántottál mindent: a tűzhelyet, a hokedlikat… Már az ágyakat is a tiszta szobában. Ne bántsd a kredencet! Felesleges összeveszni mindenkivel. Elég, hogy megvan.

Kis János nem szólt semmit. Odafordultam hozzá:

– Nem tetszett?

– Hát nagyon megmondtad a magadét. De a marxizmusról szóló vitához nem csatolnám a helyedben. Ebben egyetértek Bencével – mondta, majd némi hallgatás után hozzátette: – Sok benne az indulat. Túlhabzik… Olyasmiről is írsz, amihez nem értesz eléggé. És keverednek benne a műfajok… El kell olvasnom még egyszer, egyedül is. Adsz egy példányt?

Persze, hogy adok, dadogtam, de, mondjátok, nem lesz ebből nekem valami bajom? Már úgy értem, nem a rendőrségen, mert ha nem kerül be a Marx-kötetbe, ők nem fognak basztatni miatta, de a nagy írók, akiket itten parodizáltam…

– Hát ez már csak vele jár, papa! – nyerített fel Petri, s vigyorgott ördögin.

– Nem fogjuk odaadni senkinek – sietett leszögezni Kenedi –, emiatt ne izgasd magad. Ha netalán ezt akarod mondani, hát felőlünk nyugodt lehetsz…

– Nem ezt akarom mondani – nyögtem.

– Hanem mit? – kérdezte Petri. – Hogy mit szól a Csermanek Jani? Hát… Vagy Mészöly? Vagy Csoóri? Ki mint vet, fiacskám, úgy arat. Sosem értettem, hogy lehetsz ilyen bátor, mikor olyan gyáva vagy. De légy nyugodt, ha mi most elásnánk ezt a kéziratot a Kenedi kertjében, jó mélyre, és aztán nonstop őrséget szerveznénk melléje felvigyázatul, előbb vagy utóbb akkor is megszereznék maguknak az inkrimináltak! És akkor lesz neked haddelhadd! Máris várhatod a párbajsegédeket…

– Igen? – kérdeztem ziláltan.

– Marha vagy – figyelmeztetett valamelyikük. – Magaddal kapcsolatban nincsen humorérzéked. Úgy fognak tenni, mintha nem olvasták volna, egy életen át úgy fognak tenni. Mellesleg, ez a helyes megoldás. Te kezdő író vagy, egy szerencsétlen slemil. Slemázli.

– Azt akarja kérdezni, szabad volt-e neki… – kacagott fel Bence.

Kis Jancsi rám bandzsított vastag lencséjű szemüvegén át, homálylón:

– A költőnek mindent szabad. Még hallgatni is! Bölcsebben tetted volna, ha nem kutykuruttyolsz, de jól tetted, hogy megtetted. Mivel ez a dolgod. És aztán, mondd, mit tehetnek veled? A népiesek szalonnát csinálnak belőled, amit majd rituálisan nem fogyasztanak el, az újholdasok pedig gyorsan és megkönnyebbülten lezsoltbéláznak… No és, akkor mi van? Talán nem vagy büszke rá?

És akkor már én is velük nevettem, a végén.

---

Rémlik, azért kicsit csalódott is voltam, hogy nem sértődtek meg.

Nem vették magukra a dolgot. Csalódott voltam emiatt – de boldog is. Nekem ezek az emberek jelentették a családomat, amióta átléptem a margón. És ha elégedetlen voltam magammal, azt is csak úgy tudtam megfogalmazni, legalábbis eleinte, hogy elégedetlen vagyok velük. Nem csinálnak semmit, dohogtam magamban – holott valójában én nem csináltam semmit.

Bence és Kis egész nap az Akadémiai Könyvtárban ült, fordított, olvasott. Kenedi meg aztán – hát ő mindig is mindannyiunknál többet dolgozott, szervezett, sőt szervezkedett, lótott-futott, robotolt… Az nem érdekelte, hogy ő „levegőt eszik”, azt tartotta fontosnak, hogy a környezetében élők valamiből megéljenek.

Ha nem Hermésznek, egy új Jónásnak láttam, aki fel és alá rohangászik Ninivében, de nem sértődik meg, ellentétben a bibliaival, amiért rá sem bagóznak a niniveiek, legföljebb leköpdösik olykor, mint egy akkortájt megjelent kulcsregényben is, melynek írója róla mintázta a negatív figurát, az ifjúság megrontóját… Mert még ráadásul irigyelték őt és Bencééket azok, akik gyávák voltak az igazságot – ugyan már, nem is az igazságot, mindössze személyes szabadságjogaik puszta létezését! – fennen hirdetni. Bár elég okosak voltak ahhoz, hogy lássák, mit tesznek, azért simán alámerültek a kádárizmusban, „alámerültek és kibekkelték”…

Aki a Kádár–Aczél-világban benne volt a tojásban, fél szemmel-fél füllel a renitensekről szóló pletykákra is figyelt állandóan, tettetett-bosszankodva, ingerülten, mondjuk ki, irigyen… Kenediékről mi hír? – kérdezgette a Kritika szerkesztőségi értekezletein, kényesebb természetű anyagok megjelenése után Pándi Pál. Vitányi Iván magához rendelt, a Népművelési Intézet igazgatói irodájába, miután kirúgtak a Rádióból, de munkát sajnos nem állt módjában adni… (Sokaknak adott.) Csak a históriát szerette volna hallani! Béládi Miklós, a hatalom védte irodalomkritikus a fülem hallatára mondta valakinek egy irodalmi partin, az akkor induló Esterházy Péterrel kapcsolatban: „Péter sosem állna össze a Charta ’77-esekkel. Ez a legfontosabb! Független elme…”[7] Igen, az nem volt elég, hogy Jancsiéknak nem volt munkahelyük – még utálták is őket a szabadságukért, a valóságos függetlenségükért…

---

Nem szívesen vesztem volna össze Bencéékkel.

De mégiscsak szerettem volna összeveszni velük! Mert abban az időben már belém fészkelt a gyanú, hogy talán azért nem tudok írni, mert én is az ő életüket élem, a ő terméketlennek látszó, beszélgetésekben és elméleti vitákban elillanó éveiket díszítem felolvasó-írói mivoltomban. Ekkor már nyomasztott az, amit a rosszindulatúak úgy emlegettek: az ellenzéki gettó belvilága. Nem különállásunk ténye nyomasztott, arra büszke voltam, hanem e létforma különös parttalansága, napjaim beszabályozatlansága. Beszabályozhatatlansága? Kis Jancsi például képes volt beszabályozni az életét még e rettenetesen perspektívátlan évek alatt is, Spiró úgyszintén, és még voltak néhányan rajtuk kívül is, akik valami fontosat alkottak a hetvenes évek derekán – no, de nem sokan. (Ebből a szempontból érdemes megnézni a Naplóból 1990-ben kiadott válogatást.[8] A Naplóba írók többsége, a bejegyzések szerint, akkoriban sokat szenvedett valami sajátos, rosszkedvű tehetetlenségtől.)

Volt itt még valami.

Ezt úgy hívtam magamban: „az ellenzék szörnye”, szörnyen szigorú felettes énje. Azért volt szörny, mert nem volt arca. Azt mindenki csak úgy elképzelte magának, mégpedig a saját nívóján. Ő mondta meg, mit illik tenni, mit nem. De nem mondta meg világosan! Legalábbis nekem nem, az biztos. Volt, aki úgy nevezte, lelkiismeret, volt, aki elemi tisztességnek hívta, akadtak, akik csak annyit mondtak erről: „össze kell tartani”, mások viszont úgy mondták, „előbb azért beszélj a Bencével meg a Kis Jancsival”. Idomtalan vízfejnek láttam ezt a „felettes csoport-ént”, bizonytalan körvonalú rémnek, melynek képe mögé mindenki azt vetít, projiciál magából, amit akar, illetve amitől a legerősebben retteg. Telefonok: „És az Izé ott lesz azon a megbeszélésen? Akkor én nem jöhetek, sajnos.” Vagy (ez már később volt): „C.-t is meghívtátok a Naplóba? Meg vagytok ti őrülve?” Vagy: „Mondd, hogy tudsz szóba állni W.-vel? Nem tudod, hogy… Ja? Ő már kibékült az X.-ékkel? Látod, ezt nem tudtam, az más.” Satöbbi. Hát ezt nem szerettem.

(Senki se szerette ezt. Mégis így volt, változtathatatlanul. Miért? Hm.)

Legalább csinálnánk valamit…! – őrjöngtem magamban, hazafelé baktatva a Kutykurutty felolvasása után is, megint egyszer „lépcsőházi gondolatoktól” martan. Még ezt sem engedték betenni „a Marxba”! Az én érdekemben, na jó. De nem akarták elérteni azért se, hogy ez a véleményem arról, mit jelent „Marx a negyedik évtizedben”: semmit. Fél (és kefél, keresztbe-kasul) mindenki; sutyorgunk a semmiről. Szalad az idő, megy az életem el. Vagy van represszió, vagy nincs. Szerintem nincs. Akkor meg miért nem csinálunk valamit? Nem volna nagy kockázata. Ha bevették volna a Kutykuruttyot a Marxba, nem lettek volna tudósok, na ja, de értem biztosan kijöttek volna a nyomingerek, te tegezted a Kádár elvtársat, no, ezért leverjük a vesédet, vagy mit tudom én, és akkor mindjárt beindulna a szolidaritási akció, mert muszáj volna neki, én meg bekerülnék a világtörténelembe, de ők is, Déry talán nem írna alá miattam, de Mészöly bezzeg aláírna, és közben mondjuk ráadásul meghalnék, a börtönben, uramisten, milyen szép lenne, Petri a temetésem után írna egy virtigli-póztalan siratót:

„K. M. temetésén



Hát elmentél, te is. No látod.
Megy ez, csak csinálni kell.
Tegyük hát…
őrli, zúzza vén
műfogsorom a kőkemény pulti pogácsát, Herceg,
a Búfelejtőben, míg K. G. – B. nem! – a festő magyarázza:
„Te, nem biztos, hogy ez a Mennyországba jut, gondold meg,
túl sokat volt ott itt, már életében is, állandóan odajárt, nem?”
Meggondolom.

Hallod agyam száraz, kehes, hülye sipolását, Hercig?

Maya böködi az oldalamat: „Gyuri, ne zabálj, ha már ittál.”
Mond valamit. Heherészek, vakargatom bibircsókos állam,
kétségtelenül zavarban vagyok…
Az állam én vagyok.

Hova tűntél, kedves haver, apád meg nem gondolt árnyéka? Oh –
te barom. Sajnos nem jut más, több, eszembe.
Kedveltelek, no
még a címzés, egy-két legyintés, jó hír az örökmásvilági
Bergen-Belsebubi Mityunak. Te pubi, Anci is kinn volt – hozzád!
Én még élek. Sajátos. – Párzunk és lélegzünk.”























No igen.

De miért nem csinálunk már valamit? Bence örökké súg-búg Kissel, de én azt sose hallom. Más meg nem történik. Kenedi lesi őket, mint egy ondolált hajú, fegyelmezett szülésznő. Már úgy érzem magamat néha, mintha modellt ülnék saját szobromhoz, amit a Kárhozat elnevezésű kiállításon fognak majd kiállítani, tanulságos példaként. „Így cseszte el a maga életét, többekkel együtt.” Zsille Zoli borostásan, teletömött aktatáskával rohangászik a városban, és folyton káromkodik. Szidja a hatóságot! Kőrösi Zsuzsa disszidált. Megcsinálta az abortusz-ívet, és passz. Pór Gyuri is elment, hála a jó istennek. De ők legalább csináltak valamit. Anna megint bőg: miért nincs vacsora? Aliz haja feláll a képtelenül szűk konyhában, annyira igyekszik, hogy legyen. De nincs semmi. Kádár János Lenin-békedíjjal a nyakában a pápa elé járul, VI. Pál csókra tartja neki a kezét. Miért is ne?

Vesztettünk. Mi lesz velem.

Megbántottam Nádas Pétert is. Mindenkit. De különben is, mit keresek én köztük? Miért nem írok? Egy részük csak iszik, a többiek fele alibizik, a másik fele keresi a népfrontot, a „hidat”, hát azt nem fogják megtalálni… Általában sok a rendetlenség, a lustaság, a be nem vallott gyávaság, a tehetségtelenség, görcs. Én nem akarok ellenzéki lenni.

Író akarok lenni.

És felhívtam Kis Jánost, hogy beszélni szeretnék vele. Találkoztunk. Ez volt életünkben az első négyszemközti beszélgetésünk.

Kissé lámpalázasak voltunk mind a ketten…

– És az ellenzéki morál? – kérdeztem, miután a Kutykurutty stílusproblémáit megtárgyaltuk, és kijavítgattuk a legrosszabb mondatokat a példányban, már csak a rend kedvéért. – Arról mi a véleményed, János? Van az elnyomással szembeni fellépésnek, a máskéntgondolkodói magatartásnak valamiféle etikája, morálja? Tudom, e kettő nem egészen ugyanaz, de mégis mi az, amit az embernek muszáj megtennie, ha önmagával azonos akar maradni, és mi az, amit már nem? Hol a határ? Te tudod?

Kis hosszan hallgatott, ahogy szokott, mielőtt megszólalt volna, nem dőlt be színészi kajánságomnak, s˙vejki, egyszersmind Lasic Krojswantz-i, bonyolult ügyetlenségemnek, aztán rám nevetett, és így szólt:

– Mit szólnál, ha most sétálnánk egyet?

Megtisztelve éreztem magam.

1977 tájt sétálni akkor indult a mi társaságunk, ha azt szerette volna hinni, hogy akkor nem hallgathatják beszédünket a különféle „fülek” és „poloskák”. Bár valószínűbb: Jancsi ezúttal csak időt akart nyerni, hogy alaposan megfontolhassa, mit is óhajt válaszolni a magasröptűnek álcázott kérdésem mögött megbúvó igazi kérdésre.

Elmentünk sétálni a Szabadság-hegyre.

Annyira izgultam, hogy még legalább egy órát nem hagytam szóhoz jutni (elképzeltem a válaszát, és szégyelltem magam, előre), zaklatottan panaszkodtam: unom az egészet, János, ez benne van a Kutykuruttyban, láthatod, ingerültté tesz az ellenzék, úgy ahogy van, ahogyan Horgas Béla lakásában feltárulkozott előttem, már attól félek, azért nem tudok szépirodalmat írni, mert elkaptam tőletek a tehetetlenséget, mint egy betegséget, de hogy is szabad Csoóriékkal megegyezést keresni? Másfelől, miért kell nekem tudomásul venni, hogy X. csak azért ellenzéki, mert idegbeteg, Z. pedig azért, mert alkoholista, Y. viszont így óhajtja megcsinálni köztünk, „duplafalssal a sarokba” a maga furcsa ellenkarrierjét. Unom ezt, utálom… Meddig kell még szolidárisnak lennem? Kivel? Miért?!

Satöbbi.

Alighanem csupán azt szerettem volna látni az ellenőrzőmben, amit minden rossz tanuló: „Fiam ezentúl nem tud részt venni a tornaórákon, kérem a tanár úr szíves megértését.” Töröljenek már ki az osztálykönyvből! Az élők sorából. Hagyjatok engem békén.

De nem ezt mondtam.

Bonyolultabban mondtam…

Kis Jancsi szótlanul jött mellettem, a tavalyról előbukkant avart rugdalta, aztán csak annyit mondott (de ezért is szeretni fogom őt, amíg élek):

– Hát nem tudom. Thomas Mann valahol azt írja, talán a Doktor Faustus keletkezésében, hogy a humanistának, szóval az írónak a zsarnoksággal szemben csak egy dolga lehet: felkelni ellene. Nincsen több jó döntése. De mi már nem Hitler vagy Sztálin, még csak nem is a Rákosi Matyi uralma alatt élünk, hanem a Kádár-rezsimben, annak is már kissé felpuhult szakaszában. Itt nincsenek minden jóakaratú emberre egyformán érvényes döntési kötelezettségek. Azt tedd, öregem, amire képes vagy. S hogy mire vagy képes, azt neked kell tudnod.

Ennél még okosabb dolgokat is mondott, de azokra már nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy a tekintetéből láttam, neki is épp annyira elege van sok mindenből, mint nekem – viszont él benne a felelősség.

Miféle felelősség?

Nem azonos egy író felelősségével.

Kis János sajátos képessége a felelősségérzet. Ma is megvan benne. Kevés emberben él… Úgy fogalmaznám, az elöl rohanó bárány felelőssége ez. A kosé, mely tudja, hogy trappolnak utána. Azért vigyáz. Szorosan nem is volna kötelessége trappolás közben tekintettel lennie azokra, akik – talán valamiféle megérzésből – őt követik, mégsem tud: képtelen megfeledkezni róluk. Más az ő felelőssége, mint az enyém, nehezebb, én úgy éreztem.

---

De aztán… nem történt semmi.

A Kutykurutty meghalt az íróasztalomban. Nem kértem bocsánatot Nádastól: nem tudtam írni továbbra sem… Rosszul voltam, pokolian voltam. Petrivel, különböző nőügyek miatt, már nem volt annyira felhőtlen a kapcsolatom, mint azelőtt. Ernst Bloch is meghalt. Elvis Presley is, Déry Tibor is. Mindhármukat meggyászoltam szívből, komolyan. Utóbbit a legmélyebbről: nem sokkal előbb olvastam életemben először – elég szégyen, hogy csak ilyen későn, egyébként főleg Petri unszolására – a Befejezetlen mondatot.

Megértettem, hogy rólam szól.

1977 októberében elutaztam életem első hosszabb nyugat-európai kirándulására, Hollandián át az NSZK-ba. Közben rabolták el Hans Martin Schleyert, a nagyiparost.

Elgondolkodtam rajta, vajon nem én tettem-e?

Nem. Akik ártatlanokat ölnek, azokhoz nincs közöm. Nem is lesz soha. De hogy miért lettek terroristák néhányan „a legjobb családból”, azt megértettem, miután kicsit körülnéztem a szabad világban. Nyugati kirándulásomat, elejétől végig a Baader–Meinhof-csoporttal való belső vitám töltötte ki. Parczen-Nagy Lőrinc ma én vagyok, mi vagyunk, gondoltam, de akiknek az életét nem a fehér, hanem már a vörös terror határozta meg. A melósromantikának én már nem dőlök be, az egyszer tótzicsi – és Ulrike Meinhofnak?

Neki se.

Baader fel sem merült, mint csábító. Semmi eredetit nem találtam benne. A tekintete Mansoné volt, a szektás gyilkosé, jelmeze egy odakinti Szentjóbyé, de Baaderből hiányzott a művészi tehetség, az őrjítette, láttam rajta. Vannak, akiket a tehetségtelenség ön- és közveszélyessé tesz, mivel a kisugárzásuk démoni, de üres. Ezért is fanyalodnak ideológiára végül, „célkitűzésre”, ahogy a fascista Gömbös szerette mondani. Baader kénytelen géppisztolyt akasztani a nyakába, hogy úgy érezze, él… Gyöngyöző homlokú akarnoknak láttam őt, aki „a nép szenvedéseire” hivatkozva, merényletekkel takargatja saját tehetségtelensége feletti, bevallhatatlannak tetsző kétségbeesését. De Ulrike Meinhof és a többi jobb sorsra érdemes baloldali értelmiségi sorsa elgondolkodtatott.

Vajon eszükbe jutok-e én? – futott át rajtam. – Meg a hozzám hasonlók. Eszükbe jutottunk-e nékik valaha is? Mi, a keleti „lágersöpredék”, a velük egykorú, de éppenséggel kommunista zsarnokságban sínylődő „másként gondolkodók”? Velünk mi van, szerintetek, hm?

Ulrike M. válaszára lettem volna kíváncsi főként…

Aztán rájöttem: a mi sorsunk menthetetlensége éppúgy bele van kalkulálva az ő képzelt „felszabadító harcaik” rezsiköltségébe, mint a merényleteiknek ártatlanul áldozatul esőké. Persze ti, dohogtam magamban, ti erre azt mondjátok, ne hazudj, Kertész, te sem vagy ártatlan. Miért nem kelsz fel az elnyomás ellen, mégpedig tűzzel-vassal, ha tudod, hogy az? Mert rabszolga vagy, kényelemszerető rabszolga, tehát megérdemled, hogy beledögölj a sorsodba… Mire azzal vágtam vissza nekik, magamban, miközben a jobbnál jobb holland múzeumokat jártam, a börtön csak annak érdekes, aki még nem próbálta! De én börtönben születtem. Nem kvázi-börtönben, a fogyasztói javak börtönében, hanem igazi börtönben. Amiben ti most ültök. Áh, dehogyis, ti még mindig nem tudjátok, milyen egy igazi börtön! Titeket nem hugyozhat le a foglár, ha ahhoz támad kedve… Ránk nem vigyáz egy Bundesrat. Sem a Der Spiegel. Nincs exclusive interview-ra lehetőségünk a Die Weltben, a Zeitben, sem másutt; még egy nyamvadt Spiegel-szilánk sincs, amibe rosszkedvűen belenézhetnénk reggel… semmink nincs. Csak a disznófejű elvtársak vannak.

Ők szeretnétek lenni?

Ulrike, beteg vagy, monoform perverz csecsemő: ánuszoddal ágyúznád apukád, a gaz-kapzsi kapitalista Typhon egyetlen szemét, mert azt gondolod, ha egyszer sikerül kilőnöd, majd kiokádja elnyelt testvéreidet, épségben. Micsoda hülyeség. Csak a látvány érték benne… Ulrike, nem a ZDF-nek dolgozol te mégiscsak? No, a szíved mélyén! Csak taktikából, persze, értem én, forradalmi agitációból, naná. És a Gyuszi miatt. Az meg a másik, hogyne. A fiúk, tudjuk, túl hamar feladják, nem olyan kemények, mint a nők. Látniuk kell valami gyors eredményt mindig, különben kipusztul bennük a remény, a jövő magja…

És még nem is segítették halálba őket, mikor én már sejtettem, hogy a Vörös Hadsereg Frakció nem is a BRD-rendőrség, hanem egy nagyobb úr: a massmedia csapdájába esett. Az lett a hübriszük, a kívánt látvány, a szirének dala utáni szomj: hallani akarták és látni, vagy legalább elképzelni a dicsőségükről szóló dalokat… A nietzschei becsvágy pervertálódott maradéka: benne akartak lenni a tévéhíradóban, a világtörténelemben. Őreik pedig, khm, nézzenek oda, kitalálták a gondolatukat! Richard Wagner új, stammheimi Bayreuthja.

Sárkányok vére a gyöpön.

Mire Baaderék „öngyilkosok” lettek, én már megutáltam a világtörténelmet. Hát még a magam ez irányú aspirációit! Ebben kétségtelenül segítségemre volt Hans Martin Schleyer holttestének látványa, ahogy kifordult a „klassz nyugati kocsi” csomagtartójából. Először Herskó Kati és Darvas Jancsi kölni lakásában láttam, a tévében.

Másodszor – és még sokszor! – már idehaza…

Világtörténelmet, azt soha! – gondoltam. Ezt nektek!

Hamarosan követte ezt a képet a Baader–Meinhof-csoport „közös öngyilkosságot elkövetett” tagjai hulláinak látványa, ugyancsak a tévéhíradóban. Egymás után a szerencsétlen szentek, az önmagukat kivégző sztárok, akár egy nekrofilikus ikonosztáz halovány képű figurái…

Csak a műsor része leszek, és semmi több, hogyha nem vigyázok! – ezt megértettem 1977 végére, és attól kezdve már csak azon gondolkodtam, hogy tudnék úgy elmenni innen a picsába, hogy ne vegye észre senki. Nemhogy a Kenediék, de még én se!

Hát ezt nem volt olyan könnyű kitalálni…

---

„Volt egy pompás tervem,
hogy zöldre festem a bajszom,
elébe tartok egy legyezőt,
és senki sem fogja látni…”
(Christopher Hampton:



Emberbarát)

„Mintha 9-10 évvel ezelőtt az Isten nagyot kiáltott volna: – Kuss! Ne mozogj! Feküdj! Lapíts! Sőt: Nincs mozgás. Hallgatás. Fekszel. Lapítasz. A körülmények szerencsés összejátszása folytán én ugyan ezt a kiáltást nem hallottam, de most már kénytelen vagyok tudomásul venni. Úgy érzem magam, mint egy pántlikás vőlegény a ravatalozóban” – írtam 1977. november 15-én a naplómba, még a sajátomba. Ez a részlet azonban bekerült a Naplóba is: első bejegyzésem ezekkel a mondatokkal kezdődik. Életem legjobb mozgalmi ötletét kétségbeesés szülte, vagy ha egészen pontos akarok lenni, azt kell mondanom, kétségbeeséssel vegyes eufória, az írásképtelenség okozta mind mélyebb szorongással keveredő kitörési vágy, amelyet tovább fokozott nyugat-európai utazásom talán legnagyobb élménye: Márai Sándor odakint meglelt, torontói kiadású és nyomban végigolvasott naplókötetei, Cs. Szabó László könyvei – az emigrációban élő szabad magyar irodalom. Melynek hatására már végképp tűrhetetlennek találtam Bence és Kis stratégiai óvatosságát. „Vannak szabad magyar írók. Van szabad magyar sajtó! Nyugaton. Brüsszelben, Torontóban… Mikor szégyelljük végre el magunkat?” – kérdeztem Keneditől, ahogy hazajöttem: – „Magyarországon 1959 óta egyetlen komoly írót sem kísértek be a rendőrőrsre azért, mert leírta és terjesztette a maga szabad gondolatait. Hát hogy van ez?” Jancsi olyan képet vágott, mint a könnyűvérű lányok, mikor valaki azért korholja őket, mert nem elég kacérak… „Ki mondta, hogy te nem terjesztheted az írásaidat? Nem szabad Bencéék nyakába lőcsölnöd a magad gyávaságát, finomabban fogalmazva, lustaságát…” „Ne fogalmazz finomabban!” – kiáltottam boldogtalanul, és hazamentem, naplót írni.

Így született – a naplómban – a Napló ötlete.

„Kedves Barátom!

Örömmel értesítlek, hogy naplómat megnyitottam a te számodra is. Tekintsd a magadénak e lehetőséget. Legyen a te Naplód, hogy nekünk is naplónk legyen.

Napló?

Vedd hasonlatképpen (az eredetiben: gyanánt, K. M.), és tégy javaslatot a megfelelő szóra. (…) Közölhet számlákat, leveleket, levéltöredékeket, bármilyen írásos dokumentumot vagy alkotást. Közölheti a kevésnél is kevesebbet (ami már éppen elég) ugyanúgy, mint a legtöbbet (ami nem olyan sok). Mit adtam enni e héten a családomnak, hogyan jöttünk ki a fizetésünkből… Avagy: miben látom az aktuális valóság értelmes módon történő megváltoztatásának a lehetőségét?

Meggyőződésem, hogy ez az akció (…) a »lyukas hetvenes évek« történelmi dokumentumává válik. Általa választ kapunk számos kérdésre, amely ma mindannyiunkat foglalkoztat: hogyan élünk, miért élünk úgy, ahogyan élünk: hogyan kellene élnünk? Természetes formát teremt egy kis csoport felelősségteljes társadalmi beszélgetéséhez – esetleg baráti vitáihoz.”

1977 végén kapták meg ezt a levelemet azok, akikkel a Napló következő öt évfolyama megindult. Ők voltak a Vendégek. Addig írtak bele, amíg akartak, és ha megunták, mások léptek a helyükbe. Tulajdonképpen az első magyar szamizdat újság volt. Mi, az alapítók – Sulyok Miklós, Kenedi, Petri és én – azt hittük, hogy főképpen azok fogják olvasni, akik írják, de szerencsére nem így történt. Sokan olvasták rendszeresen a Naplót. Olyanok is, akik, ezért vagy azért, nem írtak bele…

A Napló volt a Beszélő őse.

Mondhatni, a kiprovokálója. Kádár belbiztonsági szolgái később valószínűleg megbánták, hogy nem csaptak le rá idejében – vagyis akkor, amikor a Profilt kúrogatták –, hiszen alighanem a Napló létének tényéből ébredt rá a magyar értelmiség, hogy lehetséges szabadon írni, publikálni valamiféle szűkebb nyilvánosság előtt a Kádár-rendszerben is. Nem fogják feltétlenül karóba húzni az embert, még börtönbe sem kerül, még csak el sem viszi a rendőr miatta…

Ez siker volt.

A demokratikus ellenzék legeredményesebb ötlete a hetvenes években, azt hiszem. A napokban olvastam el elejétől végig a belőle készített, 1990-ben kiadott, távolról sem teljes válogatást, és az a véleményem, hogy amit ott, ’77-ben jósoltam, „ez az akció a lyukas hetvenes évek történelmi dokumentumává válhat”: beteljesedett. Ha valaki valóban kíváncsi rá, mi történt akkoriban Budapesten, legalábbis a fejekben, hogyan és miről gondolkodtak a másként gondolkodó értelmiségiek, mégpedig a legszínvonalasabb elmék közül is nem kevesen, annak a Naplót kell sokat forgatnia.

Mindjárt az első fordulóban, 1977 novemberében itt látott napvilágot Nádas Péter (lábjegyzetben már említett) Helyszínelés című remekműve, azután a Naplóban került megtárgyalásra – 1956 óta először! – az értelmiség Kádár-rendszerbeli szerepének elemzése, sőt 1956 szabad értékelése is itt kezdődött meg az ellenzékiség mibenlétéről Kenedi János és Radnóti Sándor között kirobbant vita kapcsán… És még nagyon sok minden itt kezdődött el – vagy fejeződött be. Fodor Géza itt nyilvánult meg utoljára életrajzi személyességgel, naplójegyzeteiben. Súlyos betegsége kirobbanása előtt Mérei tanár úr ide írt okos, szeretetteli, édes leveleket, itt búcsúztatta Dalos a szabad világba – akkor úgy tűnt, hosszú időre, ha nem örökre – távozó Harasztit, ide írt Várady Szabi tündérszép magánéleti esszéket, itt kopogtatott a nyilvánosság ajtaján első ízben a derék Szalai Pál, ide írt először Krassó is hosszabban, itt lehet olvasni Kőszeg Ferenc magyar történelmi jelentőségű feljegyzését a rendőrséghez, „szoros őrizetével” kapcsolatos, rémisztő kalandjairól. De ami mai szemmel nézve a legjelentősebb fordulatnak látszik a demokratikus ellenzék történetében, hosszú hallgatás után itt szólalt meg – máig izgalmas mondandóval! – Ungváry Rudolf.

Az ő naplóbejegyzései egyszerűen fantasztikusak!

Ungváry világéletében nordikus küllemű, de – egyik naplóbejegyzése címének tanúsága szerint – „a bűntudat csapdájában” vergődő demokrata volt. Egyik első naplóbejegyzésében felhívta a figyelmünket arra, hogy: „Uraim! Az a Jászi Oszkár fasza ember volt.” 1979. március 31-én írta a Naplóba Nem zsidónak lenni… című, frenetikus esszéjét a nem antiszemita nem zsidó katartikus helyzetéről Magyarországon. Az 1982-ben, rendőri zaklatások eredményeképpen is félbeszakadt Naplónak ő az egyik utolsó megszólalója. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek néhány mondatot utolsó ideírt szövegéből: „Hogy derüljön ki egész egyszerűen az, ami igaz: hogy más igazság is van, nem csak a baloldaliaké, a kommunistáké, a haladás megszállottjaié, a hivatásos reakciósfalóké. Hogy a magyar népet a jobb- és a baloldal, a haladás és a reakció, a gyilkosok és áldozataik együttesen jogosultak csak képviselni, és minden olyan gondolkodás, társadalmi rendszer, szó és cselekedet, amely nem ezzel vet számot, amely nem ezt tartja tiszteletben, amely nem egyenrangúaknak tekinti ezeket az összetevőket, amely tehát ki akarja zárni a képviseletből akármelyiket, az orgyilkos, embertelen, terrorista, állatias és kimondhatatlanul undorító valami…”

Látnoki szavak.

A Napló beteljesítette küldetését, összehozta és cselekvésre késztette az egymáshoz méltó szellemeket…

---

Idáig méltattam a saját ötletemet – de már unom.

Most jöhet a gyónás-rész: én nem szerettem a Naplót! Most, húsz évvel később már büszke vagyok rá persze, de az más kérdés. Akkor azonban, ahogy megszületett és már működött, elegem lett belőle. Nem tudom, egykori Napló-társaim megbocsátják-e nekem, de én annak idején a Naplóban megjelent szövegek tizedrészét sem olvastam el. Képtelen voltam rá! A viszketésig idegesített a puszta látványa is. Három kötet, fűzős irodai mappákba préselt, 4-500 (teleírt!) oldal pauszpapír. Ha csak a kezembe került egy, úgy éreztem, ezt azonnal el kell dobnom magamtól, le kell takarnom valamivel, akár egy lángra lobbant dunyhát! Téved, aki valami rejtett, gúnyos kritikát vél e szavak mögött. A Napló kezdettől érdekes volt és fontos, ezt már akkor is tudtam, de másfelől irtózva gondoltam arra, hogy nemsokára majd ismét hozzám kerül, és írnom kéne bele valamit… De nem tudtam, mit írjak.

Effektíve nem tudtam már írni.

Naplóindító levelem és bejegyzéseim írói színvonala nemcsak most, hogy újraolvasom, tölt el a legfájdalmasabb szégyenérzettel, de már abban az időben is meg voltam döbbenve: mennyire rossz minden sorom, nyelvileg-stilisztikailag hányféleképp hibás! S miért olyan kijavíthatatlanul, reménytelenül az?

Ennek akkor nem tudtam az okát.

Utolsó – formálisan még nem, de valójában mégiscsak búcsúzó – naplóbejegyzésem utolsó mondata, 1978 februárjában így szólt: „Egyet mondok, pajtikák: unom az ellenzéki dumát.”

De ez még nem magyarázza meg, hogy miért nem tudtam jól megformált mondatokat sem írni már. Dadogtam, vakogtam…

Idézek még e szövegből: „Sár van. Miért olyan sáros itt az élet? Lassanként odajutunk, hogy Budapest, a téli Budapest úgy jelenik meg előttem, mint az én felesleges, századvégi életem igazi arca. Felbontották… a Mártírok útját, helyet a járókelőknek nem hagytak – nem gondoltak reánk! –, föld-, homok-, aszfaltdarabok, szennyes (nem túlzás ez?) hólé felett a sáros palló: egyetlen, világot jelentő deszkája az olyannak, mint én vagyok, a hozzám hasonlónak. Dühít ez az épp-így-lét, aztán már elfelejtem, hogy ez dühít, másokra acsargok, magamra acsargok. Acsargok?! Hehe, nagyon választékosan fejezem ki magam.

Nem találom a helyem.

(…)

…A Bem mozival szemben lévő postahivatalban három telefonfülke van: az egyik mindig rossz, a másiknak az ajtaját nem lehet becsukni, a harmadik meg egy úgynevezett háromperces forintos: namármost a háromperces forintosba hiába dobsz be kettő vagy több forintot, akkor is csak három percig beszélhetsz, ha a fejedre állsz, mert bont – de ez most nem érdekes (különben nagyon gusztusos színe van, sárga és ezüst, szeretek rajta beszélni), a távhívás feliratúban csak helyi beszélgetéseket lehet lebonyolítani, de most ez sem érdekes (ez az, amelyik mindig rossz); azt akarom mondani, hogy a harmadiknak nem lehet becsukni az ajtaját, illetve majdnem; úgy tűnik, mintha be lehetne, szépen bekattan, de miközben nyugodtan hátat fordítok, hogy tárcsázni kezdjek, dörrenve kicsapódik; és ezen, mitagadás, nehezen tudom túltenni magam, mert a postai tisztviselők elnyúzott arca minden alkalommal ugyanúgy rándul össze, kissé fel is emelkednek a helyükből, a telefonfülke szűk tere valami módon felerősíti a benne beszélő hangját, úgy működik, mint egy megafon, és egyszer az egyik asszony elkezdett ordítani a pult mögött: – csukja be az ajtót! (tudta, hogy nem tudom becsukni) – nem tudom becsukni! – ordítottam vissza, és – semmi, anya, csak mondjad, utcáról beszélek…

(…)

…elszántan beviharzok (a közért-be), hogy vegyek öt kiflit, egy liter tejet, valami húst, és bevergődök a sorba, már ez is vereség, aztán odajutunk, hogy felelni kell, mit parancsol a kedves vevő, és én nem találok szavakat, olyan taszító a felvágottak halma, a tejet meg a kenyeret kikövetelem, de a tízdekás izékhez már nincs elég erőm, az eladó azt hiszi, e sok minden közül nem tudok választani, holott arról van szó, hogy nem látok semmi ehetőt, saját fogyasztásra alkalmasat (bezzeg, milyen egyszerű, ha vendéget várok! akkor azt mondom, másokat utánozva: – adjon abból a szépből 15 dekát, az sem baj, ha több!), lemondok a friss húsról, kóvályogni kezdek a konzervek között; így legalább más nem látja rajtam az idegességet, az undort

(…)

9 virsli egy dobozban mindet meg kell enni másképp elrothad hetet hevesen magamba tömtem, kettőt kivágtam

NAPI KIADÁSOK

2 doboz Metropol vagy Filtol – 15 Ft

étel (tej, péksütemény, konzerv, cseh „camembert” Hermelin vagy

Bakony (piszok rossz) meggy-lekvár, esetleg, esetleg passzir,

céklás torma… stb.) – 50 Ft

taxi – 30-40 Ft

újság (az összes, de mindenképpen a sportlapok) – naponta 5-10 Ft

HAVI KIADÁSOK

Anya-támogatás – 500 Ft

albérlet, takarítónő – 920 Ft

könyv – 50-100 Ft

ruhanemű – nagyon ritkán vásárolok

színház – semmi (Bőszít.)

mozi – elvétve (Mit?)

Havi jövedelmem 4200 forint. Mégis hó végén megesik, hogy vajas kenyeret ebédelek teával. Volt már főtt kolbász korszak, zacskós leves korszak, bolgár paradicsomos bab korszak. Emberi életmód-korszak még nem volt. (…) Most ennyit írok, rosszul, mert míg tartott a tél, búsongtam és nem csináltam semmit…”

---

1978 áprilisában, alig negyed évvel a feltalálása után, kiléptem a Naplóból.[9]

Döntésemet nem nagyon tudtam megindokolni – „Feszélyez a nyilvánosság. Képtelen vagyok őszintén fogalmazni. Sajnos az sem érdekel, amiről ti írtok…” –, de talán jobb is, hogy nem kötöttem az orrára senkinek, hogy olyan rosszul vagyok, mint még életemben se. Pedig akkor még el sem kezdődött a Profillal kapcsolatos hercehurca. Viszont már megvoltak a személyi követőim, amivel eleinte nem mertem eldicsekedni Kenediéknek, mint már írtam is, nehogy paranoiásnak nézzenek, holott – már az voltam; mindig is az voltam. Mániás-paranoid karakter minden író; ez az írói képességhez úgyszólván hozzátartozik. Aki ír, elsősorban abban különbözik a pszichotikusoktól, hogy „látnoki” mivoltát művekben képes megvalósítani. Viszont ha sokáig nem tud írni… Az nagy baj! (Nagy áldás is – de ezt már csak húsz év múlva érti meg az ember.)

Elfogyott a cérnám nekem akkor, momentán…

Se új művem, se nőm, se állásom, se pénzem, semmim nem volt már. És a Kutykuruttyért külön is utáltam magam! Mert hiába volt igaz minden szava, azért igaztalan is volt. Például a Nádassal való összeveszésem hiányzott belőle. Csak az írói boldogtalanságom tombolt benne féktelenül. Sértő voltam, feleslegesen sértő – mert már nem tudtam kellően őszinte lenni magamhoz. Huszonkilenc éves koromban eltévedtem, „egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam”, és mielőtt megtaláltam volna a mennyországba vezető Vergiliusomat (aki az én esetemben természetesen a „fénykoszorú-hajú” Ariadné alakját öltötte fel), még sokat kínlódtam 1978-ban is.

Akkor volt, tavasszal, hogy Sulyok Miklós egy vasárnap, anélkül hogy beavatott volna, megpróbált követni a belvárosban, hogy lefényképezhesse a személyi követőimet. És ha nem lettem volna oly kutyául éber, hogy amidőn átvágtam a Vörösmarty téren a Váci utca felé, csakazértis felgyorsítottam a lépteimet, de amitől négyfelől rohantak felém idegesen a sanyarúpofájú faszkalapok – ha akkor nem torpantam volna meg! Ha nem fordulok meg egy dupla axellal, hogy az arcukba nevessek! És ha ők nem vették volna észre abban a pillanatban, mikor én is, hogy Miklós egy ósdi lámpavakus géppel ott áll, a Váci utca végén, és őket akarja lefotózni, amatőr „helyszínelő” módjára… Ha nem rohannak a járókelők közé oly gyorsan, hogy olyat nem láttunk azóta sem, se Miklós, se én… Akkor – hajh! – ma nem a Kőszeg Feri követéséről készült, 1982-es fényképsorozat volna az első fotódokumentum a kádárizmus belbiztonsági rendőrségének kisded játékairól, hanem…

No de mindegy.

Azt hittem, leharapom a nyelvem, úgy megrémültem, mikor Miklós csak legyintett rám messziről, és futott tovább, a nyomingereket követve, hátha sikerül őket lefényképezni másutt…

Ezt is elrontottam.

Majdnem mindent elrontottam 1978-ban.

Akkor ért véget szoros barátságom Petrivel. Ellenzéki barátaim közül ő volt az egyetlen, aki nem bocsátotta meg, hogy otthagytam a Naplót. Hogy már nem akarok ellenzéki lenni. Ezzel köztünk mindennek vége – szögezte le, egyébként ugyanazzal a fontoskodó bájjal, mint egykor, midőn Kis Jancsiék feltalálási helyét igyekezett titokban tartani előttem. (Hét év is eltelt, míg kiengesztelődött.) De – és ezt fontosnak tartom leszögezni – Bence, Kis, Kenedi, Pap Mari meg a többiek nem haragudtak rám, amiért kiszálltam a Naplóból, illetve az „ellenzékből”. Biztosítottak róla: ha így döntöttem, jól tettem. Az a fontos, hogy újra írni tudjak. Semmi más nem fontos. Na de, mondtam, vigyázzatok, én felhívtam azt a faszit a pártközpontban, aki akkor baszogatott, mikor otthagytam a színházat, hogy szóljon a rendőrségnek, szálljanak le rólam, mert idegesít, én már nem vagyok az ellenzék tagja. Mire a mókus azt mondta, nekik nincs kapcsolatuk a rendőrséggel, így ezt az üzenetet nem tudja továbbítani. Cöcö, mondta Bence, naná, úgy éljen az ő feje. Különben is, ezt te már megígérted a Kutykuruttyban is, hogy többé nem fogsz politizálni, mondta Kenedi, ezzel nem mondtál semmi újat nekünk se, nekik se. Mit akarsz?

Írni akarok, mondtam.

Alig várjuk.

Most egy darabig nem akarok találkozni veletek, mondtam.

Parancsolj, mondták, akkor ne találkozzunk. Csak írjál már!

Nem akarok az ellenzék bohóca lenni, folytattam dühödten, én nem leszek a slemil, a botkezű, ezt nem játszom tovább, akin jókat lehet kacagni, „mert mindig őszinte, de nem számít, mert művész”, nem leszek számotokra a „túlélsz, pöcök” (Örkény). Ti valahogy jottányit sem változtok. Petri szerint az ilyesmi erény. Szerintem hiba. Mindenesetre a magam életét akarom élni ezután, s nem óhajtok megfelelni valamely közös többesnek…

Parancsolj, parancsolj, egyébként mi se. De hol az új mű?

Elkullogtam.

Várt rám a pokol.

A magam bugyrai, amikbe alászálltam! Ariadné ment elöl, azt hozzá kell tenni, de én már akkor tettem arra, hogy visszacsempészték Magyarországra Illyés Gyula Szellem és erőszak című, Münchenben megjelent esszékötetét, vagy hogy az USA ünnepélyesen visszaszolgáltatta Magyarországnak a Szent Koronát és a koronázási ékszereket, hogy a háztáji gazdaságok szükségességét erősítette meg az MSZMP KB egyik ülése, hogy megalakult a Hétfői Szabadegyetem – hát, mondjuk, ott voltam pár Iskola utcai rendezvényen még, például Szabó Miki példátlanul bátor politikatörténeti előadásán, meg a Dalos Gyurién, meg a Vajda Misuén, de már nem érdekelt, oh, isten látja lelkem! Sokkal jobban érdekelt, hogy én miért hazudok magamnak annyit, mégpedig a fékeket nem tűrő, duhaj igazmondás örve alatt…

De még egy darabig nem tudtam válaszolni e kitűnő kérdésre.

S aztán – de mikor már tényleg annyira magam alatt voltam, hogy lassan azt se tudtam, hogy hívnak, és úgy fájt a szívem, amiért nem tudok írni, hogy olykor atomjaira esett szét a levegő köröttem, különösen a November 7. téren (nem tudom, mért épp ott: talán azt a helyet különösen szereti – bocsánat, szerette! újabban kihalt e városból még az obskúrus metafizika is! – az ördög), úgyhogy minden molekulát külön láttam, meg ilyesmi. Babonák napja csütörtök, amikor a legnehezebb.[10] Kikapcsolódásként senkinek se ajánlanám ezt az állapotot, mikor már úgy zakatol-dübörög a szíved, hogy hallod az összes dobbanását, mint egy-egy bányaomlást, de még ez is hiábavaló, mint minden, mert te nem tudsz írni, ember, nem tudsz írni! De aztán mégis, egy csúnya délelőttön, 1979 hideg tavaszán elkóvályogsz Jeles Andris Kis Valentino című első filmje sajtóvetítésére a Vörös Csillag moziba, de előbb érkezel valamivel, és a bejárat előtt, a szemetes latyakban megszólít Fodor Géza, és azt mondja, elnézést, talán emlékszel még rám Kenedi Jancsinál rendezett felolvasóestjeid egyikéről, ott hallottam egy novelládat, a Budapesti bogárbált, amit most odaadott nekem Zsámbéki Gábor, akit nemrégiben kineveztek a Nemzeti Színház főrendezőjének, én pedig dramaturg leszek ott, szóval mi szeretnénk, ha írnál egy darabot a Nemzetinek ebből a novellából, mert ebből lehet, láttam egy darabvázlatodat is hozzá, amit Gábornak készítettél régebben, játékból… Igaz, hogy ő valamikor rendezőnek szerződtetett téged Kaposvárra?

– Állj. Én nem tudok írni – mondtam.

– Nem biztos. Ki kéne próbálni. Majd én segítek! Meglátjuk…

Mondta Fodor Géza, akinek az első Kenedinél rendezett felolvasóestemen úgy csillogott a szeme, mint egy szentjánosbogárnak.

– Dehogynem tudsz írni. Ezt honnan veszed? – kérdezte.

Mire viharsebesen, nem egészen két hónap alatt írtam egy könyvdrámát – ismét írtam 200 oldalt.

Miért?

...

Mondanom se kell, az lett a címe, Hallelúja.

Jegyzetek

[1] Bence György és Kis János közös szerzői álneve a hetvenes években.

[2] Ennek az emlékiratnak a kereteit egyszerűen szétfeszítené a Pala utca hetvenes évekbeli története. Ezért itt és most csak annyit mondok erről, sapienti sat: Mosonyi Aliz, Petri Anna, Sulyok Miklós, Sulyok Ágnes, Nagy Maya, Szalay Péter, Ádám Kati, Pelikán József, Kovács Kálmán, Kiss Anikó, Jeles András, Várady Szabolcs, Lakatos Mari, Fodor Géza, Bence György, Kovács Mari, Sass Valéria, Komlós János, a matematikus, Havas Zsuzsi, Ungár Panni, Forgách András, továbbá mindazok, akiket Aliz vagy Petri vagy én, vagy az e névsorban szereplők valamelyike vendégül látott a Pala utcában egy-két hétre, hónapra, évre vagy évtizedre…

[3] Ez a vers úgy született, hogy P. Gy. egy ízben, mikor együtt volt Kenedivel valahol, észrevette, hogy kibomlott a cipőfűzője. És miközben lehajolt, hogy bekösse, színes hangulatban ezt morogta az orra alá – szórul szóra –, Jancsi pedig megkérte, hogy írja le neki, mert „tetszik”.

[4] Nádas Péter, nevem említése nélkül, írásban többször feldolgozta ezt a számára is több mint kellemetlen élményt; egyik legszebb esszéjében én vagyok az a bűnös, akinek bűne megbocsátására egy haldokló barátnéja szólítja fel, én vagyok az a K. is, akire a Felszabadulás téren várakozik, mielőtt megírná a Szász Béla könyvében megörökített Szabadsághegyi villa és kínzókamra általa történt azonosításának remekmívű történetét. (Lám, ezt írta a Naplóba, míg én – mit is írtam oda?)

[5] Sose felejtem azt a nyári éjszakát, mikor a nagy hőségben váratlanul feltódult a lakásomra egy csomó, számomra nagyrészt ismeretlen ember: Bíró Yvette, Haraszti, Veres Juli, Ráday Misi, Pécsi Vera, Drozdik Orsolya és még sokan. A fele másnap hajnalban készült elhagyni Magyarországot, azt hitte, örökre… Najmányi és a felesége, Gyöngyi. A Breznyik! Az nagyon be volt rúgva. Nem azért jöttek fel a lakásomra, mert jól ismertek, hanem hogy szétrúgják az oldalát. Hogy dűljön össze ez a vendégfogadó! Búcsú-felvonulás volt; vándoroltak a városban. Bíró Yvette, aki húsz év múlva barátommá lett – ő biztos, hogy másnap hajnalban hagyta el az országot –, kiült a konyhába hozzám, az ismeretlen házigazdához: „Agyő, agyő, kis gárdahadnagyom, agyő…”, énekelte kedves-ijedten, „…vagy mit énekeljek magának…? Kis Petrovom, remélem megbocsátja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát… Újabban sokat hallottam magáról is, de mindegy. Kicsit meg vagyok könnyebbülve, hogy veled már nem kell megismerkednem. Itt a lux, itt a lux, itt a luxusvonat…” – Eufórikusan szomorú volt!

[6] Amire nem vagyok büszke, de tény. (Olyan, mintha azt mondanám: annak ellenére, hogy Kelet-Európában születtem a XX. század közepén, egy pillanatra sem voltam korszerű elméleti gondolkodásra képes elme. Ezt azért vagyok kénytelen leszögezni, mert manapság nagy divat büszkélkedni nem marxista (antimarxista, individualista, buddhista satöbbi) „beállítottságunkkal”. Ide nem állok be.

[7] Ez a megjegyzés elsietettnek tűnik, így utólag. Ma, a médiaháború hadvasos zadorlatai elültén már Esterházy is „zsidó”, „híg magyar”, „idegenszerű” és „nem független elme” – az új Béládik számára.

[8] A Napló 1977–1982 (Válogatás) Minerva Kft. Budapest, 1990. Szerkesztők: Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós, Várady Szabolcs; copyright: Balassa Péter, Barna Imre, Csákó Mihály, Csalog Zsolt, Dalos György, Dániel Ferenc, Demszky Gábor, Eörsi István, Fodor Géza, Forgách András, Halda Aliz, Havas Gábor, Horgas Béla, Iványi Gábor, Jeney Zoltán, Kenedi János, Klaniczay Gábor, Kornis Mihály, Kovács András, Könczöl Csaba, Kőszeg Ferenc, Krassó György, Krokovay Zsolt, Levendel Júlia, Ludassy Mária, Magyar Bálint, Mérei Ferenc, Nádas Péter, Pap Mari, Pető Katalin, Petri György, Pik Katalin, Radnóti Sándor, Réz Pál, Spiró György, Sulyok Miklós, Szalai Pál, Tamás Gáspár Miklós, Újvári Vali, Ungváry Rudolf, Várady Szabolcs, Veres Júlia, Vezér Erzsébet, Visi Lakatos Mária, Zsille Zoltán.

[9] Kilépésem után egy évvel Nádas Péter a következő levelet tette be a Naplóba:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A NAPLÓ folytatása ügyében megfogalmazott közös levelünk aláírása után elutaztam, s így csak most, a NAPLÓ átalakítása után értesültem Kornis kilépéséről. Tudom, bármilyen finoman fogalmazzak is, nehéz lesz elkerülnöm a pimaszság látszatát. Mégis azt kell mondanom, hogy Kornis távolmaradása kilépési szándékom bejelentésére ösztönöz. Mindenkitől bocsánatot kérve szeretnék távozni e lapokról. És magyarázkodni sem nagyon tudok. A személyesség őrültje vagyok. Azon régi lapokon Kornis meghívottjaként tartózkodtam, az ő naplójában. Ez az új napló valami mást jelent. Napokig töprengtem, tépelődtem, de mást nem mondhatok. Ha soraim valakit bőszítenének, sértenének vagy netán kíváncsivá tennének, akkor szívesen részletezem személyesen.”

Szép levél. A mából nézve, történetünk tanulságait is áttekintve, egyenesen szívszorító. Aki az efféle összetartozásról színesebb, bővebb leírást óhajt, annak talán Bernard Malamud A lakók című regényét ajánlanám.

[10] Egy Juhász Ferenc-vers címe a Harc a fehér báránnyal című kötetből.

Kornis Mihály írását eredetileg a Beszélő évek összeállításába szántuk, de az írás a szerkesztők – és remélhetőleg az olvasók – örömére időben is, terjedelemben is kinőtt az összeállításból.

• Kornis