Skip to main content

Európai Unió – Franciaország: 51 – 49

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mára az is nyilvánvalóvá lett, hogy még az integrációs folyamatban kezdeményező szerepet vállaló Franciaország lakosságának jelentős része is inkább francia, mint „európai polgár” szeretne lenni. Így aztán a szeptember 20-i referendumon részt vevő 26 millió francia szavazó döntése a pozitív végeredmény ellenére is késleltetheti a 350 milliós Európai Unió (1993. január 1-jére tervezett) létrehozását: különösen akkor, ha továbbra sem sikerül enyhíteni a franciák örökös – de a népszavazási kampány idején az ellenzék által csak tovább szított – germanofóbiáját.

Valmyi emlékek

Az igenért, illetve a nemért folytatott franciaországi kampányban a szónokok gyakran utaltak arra a tényre, hogy a maastrichti szerződés ratifikálása ügyében kiírt referendum napra pontosan a valmyi csata 200. évfordulóján kerül megrendezésre. A két tábor természetesen eltérő módon interpretálta e szimbolikusnak tekinthető egybeesést. A nem hívei azt hangsúlyozták, hogy Valmynál is a poroszok által fenyegetett – a csatával szinte egy időben kikiáltott – francia köztársaság fennmaradása volt a tét, míg az igenlők arról a Franciaországról emlékeztek meg, amelyik forradalmával vezető szerepet játszott a modern Európa megteremtésében. A valmyi emlékek a vita lényegére mutattak rá: Franciaország egyik fele a nemzeti identitás elvesztésétől és Németország dominanciájától, a Bundesbank erejétől retteg, míg a másik fél a biztonság, a prosperitás és a hatékony érdekérvényesítés garanciáját épp az európai integráció elősegítésében látja.

A vasárnapi népszavazás eredménye, az „alig igen” az Európai Közösség országaiban egyszerre váltott ki megkönnyebbülést és aggodalmakat. A megkönnyebbülés az igennek köszönhető, az aggodalmak az alignak. Mindkettő érthető: ha a franciák esetleg elutasítják Maastrichtot, szertefoszlik az a – Dánia június 2-i nemleges válaszával már eleve megkérdőjelezett – remény, hogy az integrációs folyamat a tervezett menetrend szerint folytatódhat. Persze nyilvánvaló, hogy ez a gyenge igen sem ad okot felhőtlen bizakodásra.

Mitterrand elnök belpolitikai megfontolásokon túl (1993 márciusában nemzetgyűlési választások lesznek Franciaországban!) éppen a dán „nem” hatására döntött úgy, hogy a kockázatmentes parlamenti út helyett népszavazást ír ki, mert abban reménykedett, hogy egy látványos siker megerősítheti országa vezető szerepét is az egységesülési folyamatban. A sovány győzelem azonban csak tovább fokozta az angol és dán kételyeket, s csalódottságot váltott ki az integráció másik fő pillérét képező Németországban.

Már a dániai kudarc felerősítette azokat a hangokat, melyek a szupranacionális szervezetek, a „brüsszeli technokraták” és az egyes tagországok közötti hatalommegosztás konkrétabb szabályozását követelték, de az európai monetáris rendszer összeomlása és a franciaországi népszavazás után Londonban még élesebben fogalmaztak: bár az egész szerződés újratárgyalásának igényét expressis verbis nem mondták ki, de Douglas Hurd külügyminiszter kijelentette, hogy „a maastrichti szerződés szerkezetét meg kell változtatni”.

A Tizenkettek külügyminisztereinek szeptember 21-i New York-i értekezlete ugyan egyértelműen elvetette a teljes újratárgyalás lehetőségét, de a francia népszavazás után még az integráció feltétlen híve, Kohl kancellár is arról beszélt, hogy az alsóbb döntési szintek autonómiájának és kompetenciájának megerősítésével kell megszüntetni a polgároknak az „eurokraták” túlzott hatalma miatti félelmeit.

Az október 16-ra kitűzött EK-csúcsértekezlet tehát döntő jelentőségűnek ígérkezik. Bár Írország, Luxemburg, Belgium és Görögország már formálisan is elkötelezte magát az Európai Unió eszméje mellett, de e kisebb államok pozitív állásfoglalása nem mérhető össze azzal a ténnyel, hogy Anglia a jövő évre halasztotta a szerződés ratifikációs vitáját. Az már szinte bizonyosra vehető, hogy az eredeti menetrend átütemezése elkerülhetetlen, hiszen egyrészt Dániában az újabb népszavazásra biztosan nem kerülhet sor a jövő év nyara előtt, s addig még megnyugtató választ kellene találni a közös kül- és biztonságpolitikával kapcsolatos dán aggodalmakra, másrészt pedig a német pénzügyi körök szerint – a jelenlegi valutaválság és a népszavazási eredmények tükrében – az 1999-re előirányzott valutaunió életbeléptetésének tervezett üteme sem tartható. A dániai épphogy kudarc után a franciaországi alig-siker is az integrációt fékezni igyekvők táborának malmára hajtja a vizet.

Pártnemek és pártigenek

Mitterrand nagy kockázatot vállalt, amikor népszerűségének mélypontján meg merte hirdetni a népszavazást: ez még akkor is igen merész lépés volt, ha a plébiscite helyett a referendum formát választva elkerülte, hogy sorsát a szavazás eredményétől tegye függővé (a plébiscite kudarc esetén az elnöki szék elvesztését jelenti – példa erre de Gaulle 1969-es lemondása a regionális és szenátusi reformot elvető plébiscite után).

A közvélemény-kutatások előrejelzései bizonyára elgondolkodtatták: júniusban az „igen” még fölényesen vezetett, de júliusban már visszaesett, augusztusban pedig elérte mélypontját, s onnan már csak egy kicsit emelkedett: a legutolsó szeptemberi adatok szerint 50-54 százalék között ingadozott.

Azt is tudnia kellett, hogy a politikájával szemben megnyilvánuló elégedetlenség azokat a szavazókat is az ellentáborba kergetheti, akik egyébként örömmel látnák az Egyesült Európát: ilyen megfontolásokból következően szavazott nemmel – Chirac erőfeszítései ellenére is – a gaulle-ista RPR többsége és a giscard-i álláspontot vitató UDF egy része. E tábort erősítette Le Pen Nemzeti Frontja, melyet szélsőséges nacionalizmusa vezetett a tervezet elutasítására, valamint az FKP, mely a szerződés szociális „érzéketlenségére” hivatkozva szólította fel híveit Maastricht megvétózására.

Az urnák elé járuló polgárok tehát nem egyértelműen csak a maastrichti szerződés ratifikálásáról nyilvánítottak véleményt. Talán még az egyes szavazók sem tudnák pontosan meghatározni, hogy mire is mondtak igent vagy nemet. Az Egyesült Európára vagy csak annak maastrichti formájára? Mitterrand politikájára vagy az egész politikai rendszerre?

A számok csak annyit árulnak el, hogy a szavazáson részt vett franciák 51,05 százaléka (13 172 710 fő) igennel, 48,95 százaléka (12 632 816 fő) nemmel szavazott. A körülbelül 70 százalékos – magasnak mondható – részvételi arányhoz képest igen kicsi a különbség: mindössze 540 ezer voks döntött az igen javára, megmutatva, hogy Maastricht dániai elutasítása (ott júniusban 40 ezer szavazaton múlott a kudarc) mély nyomokat hagyott a francia közvéleményben is.

Igen tanulságosak az egyik francia közvéleménykutató intézet, a BVA legfrissebb felmérésének eredményei. Az adatokat a szavazóhelyiségekből éppen kijövő polgárok megkérdezésével gyűjtötték össze, s ezekből kiderül, hogy a szavazók véleményének megoszlása a legkevésbé sem követi a hagyományos jobboldali-baloldali felosztás sémáit. Franciaországot egy – az eddigi politikai táborokat alaposan felforgató – új törésvonal osztja ketté. A baloldal szokásos bázisa, a munkásság, a mezőgazdasági dolgozók, a munkanélküliek és fiatalok nagy része a Szocialista Párt által propagált igen ellen foglalt állást, míg a városok lakosságának tehetősebb, idősebb és műveltebb rétege képezte az integráció táborának derékhadát.

Új törésvonalak

A tervezetet elsősorban az alacsonyabb iskolai végzettségű polgárok (a munkások, alkalmazottak, kisiparosok, kiskereskedők) vetették el. Kiemelkedően magas, 70 százalékos a nemet mondó mezőgazdasági dolgozók aránya. Az ellenpóluson találjuk a vezetők, középvezetők, nagykereskedők, a magasan kvalifikált értelmiségiek és szabadfoglalkozásúak csoportjait. Itt az egyetemisták 80 százalékos és a tanárok 71-76 százalékos igenje áll a lista élén.

Szoros összefüggés mutatkozik a szavazatok megoszlása és a polgárok jövőképe között. A nemek száma azok körében a legmagasabb (83 százalék), akik személyes sorsukat illetően „nagy aggodalommal” tekintenek a jövőbe, míg a „nagyon bizakodó”-k döntő többsége (78 százalék) igennel szavazott. (Úgy tűnik, hogy a határok lebontásával megvalósuló szabad munkaerő-áramlás elsősorban az alsóbb néprétegeket tölti el aggodalommal: a munkanélküliek 9,8 százalékos franciaországi aránya érthetővé teszi a növekvő konkurenciától való félelmüket.)

A szavazatok terület szerinti felbontása is tanúskodik arról, hogy az igen melletti kampány Párizsban volt a legnagyobb és a legsikeresebb. A fővárosiak 62,51 százalékos igenlő válaszánál jobb arányt csak a Rajna-vidéken regisztráltak (61-68 százalék), de ott természetesen a németországi pozitív viszonyulás is erősen éreztette hatását. Párizs tehát kiállt polgármestere, a pártjában kisebbségbe szorult Jacques Chirac mellett, aki a felmérés szerint kampányával végül az RPK 41 százalékát tudta az igen táborába hozni. Párton belüli ellenlábasai, Charles Pasqua és Philippe Séguin relatív sikere annak köszönhető, hogy ők – a nemzeti identitás elvesztésének és az önálló gazdaságpolitika kényszerű feladásának veszélyét hangsúlyozva, a franciákat a várható német dominanciával riogatva – a népszavazás kérdését belpolitikai összefüggésekbe ágyazva tárgyalták, támogatóik tehát elsősorban nem Európa, hanem Mitterrand és Németország ellen voksoltak.

Egyértelműen az integrációra mondtak viszont nemet – feltűnően fegyelmezetten, 92 százalékos arányban – Le Pen nacionalista hívei, míg a kommunisták 81 százaléka nem az egyesülés elvét, hanem annak maastrichti formáját utasította el, Georges Marchais állásfoglalásának megfelelően: „baloldali nem egy jobboldali szerződésre”. A szélsőbal többsége (70 százalék) is velük szavazott, s figyelemreméltóan magas volt a szocialista párti „renegátok” száma is (22 százalék), akik a pártjával az Öböl-háború óta haragban álló volt hadügyminiszter, Jean-Pierre Chevénement példáját követték. A pártonkívüliek és a Zöldek szavazatai többnyire a szerződést helyeslők táborát erősítették (55, illetve 57 százalék), de a mérleg nyelvét valószínűleg az UDF 61 százalékos igenje billentette a szerződés javára. Giscard d’Estaing hatalmas energiával vetette magát a voksokért folytatott küzdelembe, hét nagygyűlésen vett részt, s a megkérdezettek szerint – Mitterrand-é mellett – az ő érvelése volt a „legmeggyőzőbb”.

A szövetség vége

A jövőre nézve figyelmeztető jelzésként is felfogható azonban az a tény, hogy a szerződés támogatóinak jelentős része nem azért mondott igent, mert a maastrichti tervezetet egyértelműen megfelelőnek ítélte. Talán inkább féltek megakasztani az integrációs folyamatot, mert úgy látják: megoldhatja az összeurópai problémákat – különösképp a kelet-európai válságövezetekben. Sokan említették azt is, hogy az Egyesült Európának várhatóan kevésbé kell majd tartania Japán és az USA konkurenciájától, de ez sem jelenti feltétlenül a maastrichti konstrukció helyeslését, hanem inkább csak az integráció elvének elfogadását.

A szélsőjobbot, a gaulle-isták többségét, a kommunistákat és a szélsőbalt tömörítő Maastricht-ellenes blokkot egy inkább jobb felé húzó alkalmi koalíció győzte le szeptember 20-án: az igennel szavazók többsége úgy nyilatkozott, hogy a következő választásokon jobboldali párt jelöltjére fog voksolni.

A szocialistáknak tehát nemigen lesz módjuk belpolitikai tőkét kovácsolni a sikerből. Hiába sietett főtitkáruk, Laurent Fabius az eredményt „Mitterrand győzelme”-ként értékelni, a Maastricht-párti szövetség azonnal felbomlott a hivatalos eredményhirdetés után, ami ismét nyilvánvalóvá tette Mitterrand politikai elszigeteltségét: Jacques Chirac és Giscard d’Estaing már első nyilatkozataikban a pártegység helyreállítására szólította fel híveit, s az ellenzéki erők összefogását sürgette.
















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon