zádori

Nyomtatóbarát változat

Fodor Gábor a múlt év júliusában úgy került a tárca élére, hogy sem bürokratikus gyakorlattal, sem minisztériumi hátországgal nem rendelkezett. Az új apparátus kialakítása az oktatás területén viszonylag simán és gyorsan ment. A miniszter kabinetirodája is kiépült. A kultúra felügyeletére hivatott helyettes államtitkári poszt azonban sokáig üresen maradt, láthatóan senki nem kívánt e kényelmetlen székbe ülni. A sokadik kiszemelt, a szintén outsider Török András végül elvállalta, és aug. 15-én munkába állt. Az ő feladata lett egyebek közt a szakértői csapat kialakítása.

Hűvös viszony

Fodor Gábornak a legnagyobb problémát az okozta, hogy nem érezhette maga mögött az MSZP-vezetés egyértelmű politikai támogatását. A minisztérium politikai államtitkári posztjára csak nehezen találtak szocialista jelöltet. Néhány héttel később az MSZP-frakció egyik szakszervezeti jelese, Szöllősi Istvánné különháborút kezdett a miniszter ellen. A miniszterelnök néma maradt. Sőt az egyértelműen az ő hibájából kutyaszorítóba került Jánosi György államtitkár lemondását sikerült a közönség felé úgy tálalni, mintha azért Fodor Gábor lenne a felelős (Beszélő, 1994. nov. 24.). Majd Horn Gyula az éhes BIT-vezetőket Fodor kompetenciájának megkurtításával elégítette ki, létrehozta az Országos Gyermek és Ifjúsági Koordinációs Tanácsot. Az ellenzék ettől vérszemet kapott, kiásta a kulturális csatabárdot, folyamatosan támadta a szabad demokrata minisztert és helyettes államtitkárát. Persze erre mindenképp sor került volna, hisz az egykor népnemzetinek nevezett tábor épp a kulturális szférára összpontosítja ambícióit, így kormánybírálata is jórészt innen táplálkozik. De a kormányfő és a szocialisták határozott fellépése a választók előtt nyilvánvalóvá tehette volna: Fodor és csapata a kormányprogramban rögzített feladatokon dolgozik. Ezzel szemben Csintalan Sándor kijelentette: Fodor Gábor képtelen az együttműködésre, ezért a szocialisták nem kívánnak együtt dolgozni vele. Szűrös Mátyás pedig úgy vélte, hogy a választási kampányban beharangozott szakértelem épp a Kultuszminisztériumnál hiányzik a leginkább: az értelmiség jelentős része szembekerült vele, a miniszter nem ura a helyzetnek.

A kormányprogram kultúrafejezetének „modernista túlkapásait” korábban élesen bíráló Kósa Ferencet ma már csak saját belátása korlátozza Fodor-ellenes kritikájában, a frakciófegyelem nem. A bizalmas embereit – Kovács Lászlót és Gál Zoltánt – bíráló Szűrös Mátyást Horn Gyula margóra szorította, és szalonképtelenné tette, Kósa Ferenc viszont zöld utat kapott.

Az SZDSZ meglehetősen lassan ocsúdott. Jánosi és Békesi lemondása meg a privatizációs miniszteri poszt létrehozása után komolyan eljátszott a gondolattal, hogy a kormányzati arányok eltolódásának kompenzálására elfogadja a miniszterelnök ajánlatát, és ezentúl szabad demokrata politikai államtitkára lesz a miniszternek. Horn Gábor, az egyik lehetséges liberális jelölt óvatlanul el is fogadta volna a felkérést.

Végül azonban az SZDSZ-vezetés is belátta, hogy a kultúrharc sikamlós területéről egyedül nagyon nehéz lesz visszatáncolni. A kormányfő sem siettette a november óta üres államtitkári szék betöltését. Négy hónap után Fodor Gábor maga nézett munkatárs után, és Szabó Zoltán személyében meg is találta. Az ő kinevezése a több sebből vérző Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak (MÜM) azonban aligha jelenthet többet egy enyhítő flastromnál. Ráadásul a múlt pénteken az MSZP elnöksége a tandíjak és a háromfokozatú iskolarendszer elleni fellépésével látványosan foglalt állást Fodor ellen. Úgy látszik, a miniszternek a meg-megújuló támadásokkal még sokáig szembe kell néznie. Ezt ő realistán így fogalmazta meg: „az úgynevezett kultúrharc mögött a koalíciós feszültségek állnak. Azok az MSZP-n belüli erők, amelyek kezdettől ellenezték a koalíciót az SZDSZ-szel, a kultúra területén találták meg a partnereiket a jobboldali pártokban.” (HVG, márc. 4.)

MDF-es örökség

E hét hónapos gyürkőzésnek volt a csúcspontja a múlt heti – Vitányi Ivánnal szólva „speciális elemeket is tartalmazó rendes” – parlamenti meghallgatás. Vitányi Iván bizottságelnök köztudomásúan nem szőrösszívű a szabad demokratákkal. Betegszabadságát kihasználva az ellenzék és a szocialisták, élükön Kósa Ferenccel, hat kérdést tartalmazó levelet fogalmaztak meg Fodor Gábornak. Az iromány a magyar kultúra akutnak tartott problémáit volt hivatva pontokba foglalni. Ezek: a Műcsarnok igazgatójának leváltása, a Nemzeti Színházhoz kapcsolódó gazdasági, személyi és szakmai kérdések, igazgatóváltás a római Magyar Akadémián, a Nemzeti Kulturális Alapban tervezett személyi változások, a könyvtárigazgatás átszervezése és a Magyar Történelmi Film Alapítvány költségvetési támogatásának megvonása voltak. A szabad demokrata bizottsági tagok támogatták a meghallgatást, talán, mert demokratikus és praktikus konfliktusoldó módszernek gondolták, vagy mert bíztak miniszterük igazában és sármjában.

A meghallgatás hangulati előkészítése érdekében Kósa és ellenzéki kenyeresei megkeresték a hat nemzeti kulturális intézmény vezetőjét, hogy spontán módon kezdeményezzék parlamenti meghallgatásukat. Miért is ne tették volna, hisz minden fórumot ki kell használni! Meg kell állítani a nemzeti intézmények helyzetének rosszabbodását! A meghallgatásba a szabad demokrata képviselők ismét belementek.

Egy kalap alatt

Erre a találkozóra febr. 15-én került sor. Az igazgatók panaszait az elnöklő Kósa Ferenc és Zsigmond Attila (MDF) rásegítő kérdései tették még plasztikusabbá. Pedig a „nemzeti intézmények” aligha kerülhettek rosszabb helyzetbe, mivel hogy az 1995-ös év az első, amikor ilyen cím alatt önálló költségvetési tételként együtt szerepelnek. Mind ez idáig az Országos Széchényi Könyvtár, az Országos Levéltár, a Magyar Állami Operaház, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Színház egy-egy „kósza” sor volt a büdzsében. Az MDF-kormány végnapjaiban Taxner-Tóth Ernő helyettes államtitkár vaskos tanulmányban rögzítette a nemzeti kulturális intézmények koncepcióját. Ugyan semmi nem indokolta az önálló költségvetési fejezetet (a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum miért nem?), a tapasztalatlan tárca az öt intézményt – az MDF-es iránymutatás szerint – most naivan egy kalap alá vette, vállalva ezzel, hogy ha később visszatér az eddigi, logikusabb gyakorlathoz, akkor újfent elárulja a nemzeti kultúrát.

Sima ügyek

A miniszter parlamenti meghallgatása a múlt szerdán volt. A hat súlyosnak minősített probléma közül kettőre viszonylag egyértelmű válasz adható. Az egyik a Nemzeti Színház (NSZ), a másik a Nemzeti Kulturális Alap ügye.

Ablonczy László 1992. évi igazgatói kinevezése óta az NSZ mélyrepülése töretlen. A nézőszám az 1990. évinek 54%-ára esett vissza, ez más budapesti színházaknál átlag 84%. A költségvetési támogatása mára több mint a háromszorosára nőtt (az irigyelt Katona József Színháznak csak 1,6-szeresére). Ezekből adódik, hogy az egy látogatóra jutó támogatás kimagaslóan a legmagasabb az NSZ-ben: 3323 Ft. Ráadásul az NSZ az a színház, amelyik költségvetésénél az induló és záró összeg között a legnagyobb a különbség. Mindemellett aggasztóan keveset keresnek a színészek, a társulat túlméretezett, de a kedvezőtlen kormegoszlás miatt mégis vendégművészekre szorulnak. Az igazgató önálló kultúrdiplomáciát folytat, ami gyakorta hozza a minisztériumot kényelmetlen helyzetbe (l. a Szerb Nemzeti Színház tavaszi meghívása, amit a szerb vezetés propagandacélokra kíván használni), és még pótlólagos pénzeket is igényel.

Az igazi gond azonban az, hogy az NSZ az utóbbi három évben művészileg nem létezett. A bemutatóik 40%-a nem érte meg az 50. előadást és kimúlt. Komolyabb fesztiválra nem kaptak meghívást.

Jogosnak tűnik tehát, hogy Fodor Gábor az NSZ igazgatójával folytatott januári négyszemközti beszélgetésen bizonyos elvárásokat fogalmazott meg. Kérte, hogy a NSZ elsősorban színház legyen, minden már csak ezután jöhet. A hatékonyságot hiányolta legfőképp. És felvetette az MDF által még nyáron sebtiben öt évre bebetonozott Ablonczynak a békés búcsú lehetőségét. Az igazgató válasza – mint hírlik – hümmögés volt. Azóta azonban az ellenzék mártírnak kiáltotta ki, sőt a találkozón részt sem vett Sík Ferenc halálát a jobboldali sajtó épp e beszélgetésnek tulajdonítja.

Az NKA a művészet és kultúra finanszírozásának koncentrálására és az elosztás demokratizálására jött létre. Míg 1994-ben 585 milliót, addig az idén közel 700 milliót oszt szét a 14 szakmai kollégium. Eddig a rendeletileg létrehozott alapítványba 50% mínusz egy főt a szakmai szervezetek delegáltak, a többi tagot elméletileg a miniszter jelölte ki, de már Mádl Ferenc a saját kontingensének nagy részét átadta a „szakmának”. Az úri gesztus azonban több esetben politikai szándékot takart, számos szalonképtelen vagy elfogult, esetleg épp a szakkérdésekben járatlan tag került így a kollégiumokba és az azokat koordináló 11 fős bizottságba. A legbotrányosabb a Szeghalmi Elemér vezette folyóirat-kiadási kollégium fölállása és működése volt. Ezt még az Új Magyarország újságírója is nevetségesnek minősítette. A zenei és a színházi szakkollégium munkáját is rengeteg kritika érte.

A MÜM tehát egy új rendelettervezetet készített, amelyben a minisztérium az NKA grémiumaiban már csak egy helyet igényel, a többi delegáltját visszahívja. Így kívántak egyszerre áldozni a liberális kultúrpolitika oltárán, és megszabadulni a kényelmetlen figuráktól.

A változást megneszelő tagok riadóztatták politikai elvbarátaikat, és szigorúan a kultúra autonómiájának védelméért hangos ellenkampányba kezdtek. Közben a szokásos tárcakörözésen lévő rendelettervezet az Igazságügyi Minisztériumba került. Az ő javaslatukra a MÜM-ben törölték a hivatalban lévő tagok visszahívását, ők megbízatásuk lejártáig (még 1-3 évig) a helyükön maradnak.

Akadémikus vita

A római Magyar Akadémia (RMA) és a könyvtárfelügyelet minisztériumi átszervezése sem igazán súlyos, bizottsági meghallgatást igénylő probléma. Kétségtelenül vannak azonban vitatható részletek.

Az RMA egyike azoknak a külföldön működő magyar intézeteknek, amelyek tekintélyt vívtak ki maguknak. A vezetői megbízatás a prágai, a stuttgarti és a szófiai hasonló funkciójú, de kisebb intézményekkel együtt ebben az évben lejárt. Még Mádl Ferenc kiírta a pályázatokat. Az egy hónapos határidőt az új MÜM-vezetés bő kettővel megtoldotta, a rossz nyelvek szerint azért, hogy Barna Imre is benyújthassa pályázatát. A 14 pályázóból 4-et hallgattak meg szóban, közülük kettőt, Pál József szegedi olasz tanszékvezetőt és Barna Imrét, az Európa Kiadó latin csoportvezetőjét tartották alkalmasnak az állás betöltésére. A bírálóbizottság négy tagja Pált látta alkalmasabbnak, míg a MÜM-öt képviselő Török András Barnát. A miniszter salamoni döntést hozott: igazgatónak Barnát nevezte ki, míg az újonnan létrehozott tudományos igazgatói posztra Pált jelölte. A (tudományos-kulturális) hatásköri megosztást egy már régóta készülő MÜM-koncepció is tartalmazza.

A könyvtárügy átszervezése szorosan kapcsolódik a MÜM kormányprogramban vállalt átszervezéséhez. Ebben a kultúra területe maradt a legutoljára. Tudomásunk szerint Török András azért húzódozott, mert míg más területeken ma kisebb a változás, addig a kultúráról még nem igen sejthető, hogy hogyan is fog kinézni, így egy új szerkezet kialakítása már önmagában is veszéllyel jár. Nem beszélve az átpolitizálódás okozta problémákról. Konok minisztere azonban nem ismert pardont. Több változat után január 1-jével (az önkormányzati kapcsolódásra hivatkozva) a helyi és területi könyvtárak ügyét, és ezzel párhuzamosan az addigi könyvtári osztály vezetőjét is áthelyezték a Közművelődési Főosztály alá. Ő azonban tiltakozott a könyvtárügy szétválasztása ellen (a tudományos és szakkönyvtárak meg az általános szakmai felügyelet továbbra is a Nemzeti Örökség Főosztály alatt működő könyvtári osztályon maradt), majd nem fogadta el a felkínált állást. Protestált Vadász János, a Közalkalmazottak és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezetének elnöke is. Persze neki is jó oka volt erre. Fodor Gábor miniszter többször nem tett eleget meghívásainak. Így aztán előbb nyílt levelet fogalmazott Fodor ellen, majd Horn Gyulának küldött egy bizalmasat, amit egy sajtótájékoztatón ismertetett. Talán innen merített a kormányfő, amikor parlamenti beszédében felhívta Fodor figyelmét, hogy lehetőleg egyeztessen a szakmai és szakszervezetekkel.

Revízió

A Műcsarnok ügyéről már részletesen szóltunk (Beszélő, febr. 2.). Az azóta nyilvánosságra került revíziós vizsgálatok érdemben nem módosítottak lapunk eredeti véleményén. A miniszter a meghallgatáson ismét megerősítette, helyesen léptek. Ezzel Török András is egyetértett, aki bár súlyosan egyoldalúnak és etikátlannak érzi, hogy korábbi cikkünk készítésekor vele nem kerestük eléggé a négyszemközti beszélgetés lehetőségét (olvasóinknak: a Török tartotta másfél órás sajtóbeszélgetésen a cikk szerzője részt vett, majd a helyettes államtitkár külföldre utazott), szívesen állt lapunk rendelkezésére. Szerinte, ha határozottabbak, és a választás után lépnek, nem lett volna ekkora botrány, de mindenképp csak a vizsgálat eredményének tudatában kívántak felmondani.

Keserü Katalinnak vezetői alkalmatlanság miatt mondtak fel. A komplex ellenőrzés jelentésének összefoglalójában ez áll: A vizsgált időszakban a szakmai feladatoknak pénzügyi egyensúlyi zavarok nélkül sikerült eleget tenni, annak ellenére, hogy nem minden esetben törekedtek a leggazdaságosabb megoldásokra, a jogszabályi előírások feltétlen betartására.

Mindenesetre – mint hírlik – Keserü elbocsátásának akkora hullámai voltak, hogy Török András felajánlotta lemondását, de a miniszter ezt nem fogadta el.

Struccpolitika

Fodor Gáborról már az elmúlt parlamenti ciklusban, még emberjogi bizottsági elnök korában az a hír járta, kerüli a számára kellemetlen helyzeteket. Ez normális dolog. De a miniszternek szakterülete legtöbb szereplőjével kommunikálnia kell. Különösen fontos ez olyan kínos döntések előtt, amelyek következtében az eddig támogatottak ezentúl egy fillért sem kapnak. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a pórul járt meggyőzhető, de az is, hogy így a problémák elkerülhetők.

Az 1992. évi költségvetésben a filmes szakma rosszallása ellenére 100 milliót szavaztak meg történelmi dokumentumfilmek készítésére. Akkoriban az a hír járta, mindez azért történt, mert Sára Sándor összekülönbözött a Magyar Mozgókép Alapítvánnyal (MMA), lévén, hogy készülő dokumentumfilmjéhez nem kapott pénzt.

1993-ban ebből nőtt ki a MÜM által létrehozott Magyar Történelmi Film Alapítvány (MTFA), amely 1993-ban nagyon magas, 350 milliós támogatást kapott, igaz, ekkor már játékfilmekre, archiválásra, régi anyagok felújítására is. A múlt évben a pótköltségvetés, miként a MMA-tól, az MFTA-tól is elvont a 300 millióból 80-at. Világossá vált, hogy a filmművészet kétcsatornás támogatása sokáig nem tartható fenn.

Bármily kisszerű volt is az MFTA indulása, sok értékes vállalkozást támogatott: 74 dokumentumfilmet, 7 játékfilm forgatókönyvét, 10 forgatását és 7 értékmentő projektet. Több elkezdett filmet folyamatosan forgatnak. Az MFTA jól körülhatárolt támogatási rendszert dolgozott ki (csak a filmek költségvetésének maradék felét-egyharmadát finanszírozzák, és azt is a felhasználást nyomon követve, több részletben).

A miniszter indokai között szerepel, hogy a csökkenő pénzeket koncentrálni kívánja, és nem akar kivételezettséget fenntartani az elmúlt ötven év történéseivel foglalkozó filmeknek. Szerinte az ilyen típusú filmek iránti érdeklődés egyébként is számottevően csökkent, és nem árt határt szabni a filmes lobby étvágyának sem.

1994. aug. 11-én még a pótköltségvetés elfogadása előtt az MFTA kuratóriuma levélben fordult a miniszterhez, és személyes találkozót kért a szándékok tisztázása érdekében. Nov. 7-én egy főosztályvezető szóban tájékoztatta a kuratórium elnökét: 1995-ben ne számítsanak költségvetési pénzre. Nov. 25-én az elnök nehezményezte a válasz és a személyes találkozó elmaradását.

Még ebben a hónapban a parlament plénuma előtt két hatpárti változat is megjelent az MFTA támogatását illetően. Az egyik a neki szánt 120 milliót az MMA költségvetésébe olvasztja. A másik, amit az MFTA kuratóriumában is benne levő Kósa Ferenc és a szabad demokrata – állítólag a frakcióval ezt nem egyeztető – Mádai Péter támogat, 90 milliót adna a túléléshez. A második változatot a Pénzügyminisztérium nem támogatta, így a MÜM sem.

A miniszteri találkozó azonban még ezek után, sőt a megsemmisítő parlamenti döntés után sem jön össze. Csak Török András fogadja a filmeseket. Az audienciáról készített emlékeztetőben Török azt írja: Köszönöm, hogy elfáradtak hozzám, elfogadva régen esedékes meghívásomat. (…) Szeretném újból hangsúlyozni, hogy az elkészült filmekről a minisztériumnak nagyon jó véleménye van.

Fodor Gábor csak január végén válaszol a kuratóriumnak! Négy és fél hónappal az első levél után, és némileg más szellemben mint beosztottja: az utóbbi két évben beérkezett pályázatok már a tematikai és művészi elszegényedés, kifáradás jeleit mutatták.

A történet azt példázza, hogy Fodor Gábor ott is támadási felületet ad, ahol ezt könnyűszerrel el lehetne kerülni. A párbeszéd elmaradása olyan helyzetet teremt, amelyben dúsan tenyészhetnek az ellenérdekű felek és megbántottak rosszhiszemű feltételezései. Ez persze nem kultúrharc, de a kultúrharc vádját hangoztatókkal szemben nem a legcélszerűbb harcmodor.

• Belföld