Skip to main content

Helsinki Moszkvában

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ebben az évben május 31-e és június 3-a között Moszkvában tartotta meg rendes évi közgyűlését a Nemzetközi Helsinki Emberjogi Szövetség. Erre – bár hosszabb huzakodás után – a szovjet hatóságok először adtak lehetőséget. Pedig a Szövetség létrehozói oroszok voltak: ők ismerték fel, hogy az 1975-ben elfogadott Helsinki Záróokmány, amelyet a szovjet vezetés a jaltai helyzet szerződéses szentesítésének tekintett, másra is felhasználható. Nevezetesen arra, hogy követeljék a szerződésben mintegy mellékesen biztosított emberi jogokat: az információáramlás, a sajtó, a vallás szabadságát. Ötletükért a kezdeményezők – a ma Nyugaton élő Jurij Orlov, Szergej Kovaljov és Gleb Jakunyin atya, ma az Orosz Föderáció népképviselői, Ludmilla Alekszejeva, a nyugati Helsinki-mozgalom megszervezője tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt börtönnel, száműzetéssel, kényszeremigrációval fizettek. Most valamennyien újra együtt lehettek Moszkvában, és együtt helyeztek virágot Andrej Szaharov sírjára.

Néhány éve a Helsinki-összejövetelek kelet-európai résztvevői hosszan sorolták a brutális emberjogi sérelmeket vagy a szabadságjogok szelíd, de ellentmondást nem tűrő korlátozásának tényeit. Efféle sérelmekről nagy számban most csak a szovjet delegátusok számoltak be. Szenvedélyesen beszéltek a politikai foglyok helyzetéről (akiknek a Belügyminisztérium még a létezését is tagadja), a politikai pszichiátria módszeréről (az intézetben, ahol „túlhajtott igazságérzetért” tartották fogva az embereket, ezúttal szívesen látták volna a Nemzetközi Szövetség külföldi tagjait, a szovjet állampolgárokat azonban még most sem, minthogy azok betegek), de a csernobili áldozatok vagy a mozgássérültek gyakorlati jogfosztottságáról is.

A legnagyobb szenvedélyek azonban a tanácskozás utolsó napján lángoltak fel, amikor a nemzetiségi problémák kerültek napirendre. És az indulatok nem csupán a rendszer ellen irányultak, de egymás ellen is. Örmények beszélték el, hogyan űzték el őket azeri fanatikusok az otthonukból; szavaikra azeri menekültek válaszoltak. Krími tatárok követelték, hogy visszatérhessenek az 1300 éve hazájuknak tekintett félszigetre; abházok és grúzok vitáztak azon, kik népesítették be előbb a Kaukázus lejtőit. Tadzsikok és kazahok beszéltek szenvedélyesen az orosz elnyomásról; az oroszok nem kevésbé szenvedélyesen vágták vissza, hogy a kommunisták nyomják el mindannyiukat.

A nyugati delegátusok, akik az előző napokban legfeljebb e sorok írójának szelíd vitáját hallhatták a román résztvevőkkel, sóhajtva töprengtek, mit kezdhet egy emberjogi mozgalom évtizedek, évszázadok felgyűlt indulataival. S egyre erősebb lett a vélemény: értelmét veszti a Helsinki-ügy, ha az egyéni emberi jogok védelmén túl nem vállalja fel a kollektív kisebbségi, nemzetiségi jogok védelmét is.

Moszkva üzleteiben eközben jószerivel semmit sem lehetett kapni. Vasárnapra a városi tanács engedélyezte, hogy a moszkvai bejelentővel nem rendelkezők is vásárolhatnak: az üzletekben tömegek tolongtak, néhány tojásért, fél kiló lisztért. A küldöttek esténként zavartan toporogtak a dúsan megrakott svédasztal mellett, a szervezők megígérték, ami megmarad, kiosztják a nélkülözők között. Harmadnapra azonban megszaporodtak a helybeliek, és az asztalokon nem maradt semmi.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon