Skip to main content

Keleti arcvonal-módosítás Szent Iván éjén

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Bőrfejű attak Debrecenben


Ha nem is az alkalomhoz illő rituális tűzugrás reménye, de a „nagy esemény”, a Tolerancia Fesztivál keretében megrendezendő koncertek kellemesen bizsergető várakozással töltötték el őket. No meg némi szesz, amit a társaság tagjai a megállóban is serényen kortyolgattak. A szokásos szombat esti lázon kívül erre külön apropó volt, hogy egyikük, Ny. Levente épp e napon ünnepelte születését. E jeles alkalmak egybeesése ellenére nem voltak különösen kapatosak, az éjszaka még – mint hitték – előttük állt.

Az Ny. családból a legidősebb fiú, Ernő már jó ideje a városi punk, anarchista–szkinhed-ellentét központi figurája. A kemény kötésű fiatalember nem tartotta magát sem punknak, sem anarchistának. A baráti kör extravaganciája csupán abban állt, hogy feltűnő, festett hosszú hajat viseltek, és alkalmanként kábítóztak. No persze az is tény, Ny.-ék rühellték a bőrfejű suhancokat. De a konfliktus korábban nem ment túl egymás sértegetésén („buzi punkok”, illetve „buzi szkinek”) és kölcsönös fenyegetésén. Májusban már mindkét oldal erődemonstrációt tartott. Valamikor a két kör egy helyre, a színház melletti Művész presszóba járt szórakozni, aztán a kopaszok áttették törzshelyüket távolabb, az Ász sörözőbe. Ettől fogva a bőrfejűek kihasználtak minden alkalmat, hogy Ny. Ernőt és barátait megfélemlítsék. Egy alkalomra be is ígérték nekik a verést. A kijelölt időpontra sikerült is összetrombitálniuk harminc tar kenyeresüket meg néhány vérebet, de a verekedésről lemondtak, mivel a „punkok” ötvenen voltak.

Bőrfejű turizmus

A különbusz, ahogy illik, késett. A buszmegállónál este nyolc óra körül három szkinhed fiú és egy szkinhed lány jelent meg, akik legott Ny.-ékbe kötöttek. A kilenc utazni vágyó ekkor már tudta, hogy a Tolerancia Fesztivál jóvoltából az ország különböző szegleteiből sok bőrfejű érkezett a városba („kiosztották már a bizit az isiben, ráértek”). (A vendégek – a tolerancia jegyében – debreceni elvbarátaikkal együtt a Nagyállomás környékén melegítettek, hippik haját húzgálták, elvették néhány jámbor cigijét, és egy-két pofont is kiosztottak.)

A Vekerire tartó Ny.-ék azonban nem ijedtek meg a négy bomber dzsekistől (nyáron!) – a rugdosódó, szitkozódó, gázspréző ifjakat lefogták, majd elzavarták. Ám a felsült provokátorok értesíthették társaikat, mivel még 10 perc sem telt el, mikor egy baseballütőikkel felszerelkezett 15 fős különítmény jelent meg a színen. Csak sejteni lehet, hogy a suhancok a közeli Ászból pattantak fel söreik mellől. Nem sokat lacafacáztak, rögtön a „punkoknak” estek. Verték a lányokat, s még inkább a fiúkat. A földre zuhanókat a támadók ütötték és rugdosták. Ki tudja, még mennyi ideig tartott volna a „bosszú”, ha az egyik baseballütő nem találja telibe Ny. Levente teljesen védtelen arcát. A csont reccsenése és a kiömlő vér észre téríthette a kopaszokat: néhány rutinszerű rúgás, aztán gyorsan odébbálltak. („Kis pisis tizenévesek voltak. A legtöbb közülük még így, falkában is félt. Csak odajöttek egyikünkhöz, és rúgtak egyet, aztán gyorsan átfutottak a másikunkhoz, hogy azon még üthessenek egyet” – emlékezett vissza az egyik sértett.)

Fakabátok néhány öltéssel

Időközben a közelben lakók értesítették a rendőrséget – az attak Debrecen szívében történt. A helyszínre érkező rendőrök már csak a síró lányokkal meg a vérmocskos és megalázott fiúkkal találkozhattak. A szörnyű állapotban lévő Ny. Leventét rohammentővel szállították kórházba, elkísérte barátnője is. A diagnózis súlyos: koponyacsonttörés, orrcsontrepedés, agyrázkódás, nyolc napon túl gyógyuló zúzódások.

A többi hét áldozatot beszállították a rendőrségre: a három lány kint ült a folyosón, a négy fiú benn a fogdán. Órák múltán aztán a biztos urak is úgy látták, hogy el kellene látni a sebeket, és látleletet kellene felvenni. Átkísérték a megbilincselt „begyűjtötteket” a Kenézi Kórházba. Az orvos mindegyiküknél nyolc napon túl gyógyuló sérülést állapított meg, majd összevarrta a sebeket.

A rendőrök időközben előállították a gyanúsított bőrfejűeket is. Ezután a vizsgálók a sértetteket a hajnali kihallgatáson már sértettként kezelték, és nem gyanúsítottként. Reggel hatkor végül kiengedték őket.

Hétfőn szembesítették őket a támadóikkal, akik tagadták, hogy a verekedést ők kezdték. Mindenesetre a megyei ügyészség kezdeményezte a kilenc bőrfejű gyanúsított közül hatnak az előzetes letartóztatását. A vád: csoportosan elkövetett garázdaság és súlyos testi sértés. A városi bíróság azonban a gyanúsítottakat csak arra kötelezte, hogy a tárgyalásig nem hagyhatják el lakhelyüket. Az ügyészség a megyei bírósághoz fellebbezett.

A tóraégető

Az ügy pikantériája, hogy a nemrég a bejegyzéstől elutasított Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség tagjai is részt vettek a véres akcióban. Egyik vezetőjük, a jelen pillanatig büntetlen K. András a január óta elhíresült zsinagóga- és tóragyújtogatásban is szerepet játszott. A „punkok” közül többen is jól ismerik K. Andrást, mielőtt Martens bakancsot húzott volna, ő is punk volt.

Ny. Leventét már kiengedték a kórházból. A barátnőjével a Balatonra utazott – felejteni. A többiek sem heverték ki még a támadást. Bizalmatlanok: szerintük a bőrfejűeket semmiképp sem ítélik el, mert K. András apja nyugalmazott főrendőr.

Egyelőre a város csendes, csak az egyik megtámadott lányt fenyegette meg néhány divatszkinhed, hogy vigyázzon magára. Az Ász sörözőben sem találkoztam egy fia kopasszal sem, pedig két estét is elflippereztem ott.

A Szent Iván-éji lidércnyomásra persze lehet azt mondani, hogy egyedi eset; vagy bagatellizálni, hogy nem volt ez egyéb, mint két ifjúsági szubkultúrás csoport szerencsétlen rivalizálása, afféle West Side Story; vagy egyszerűen csak falusias böllénkedés. De mindenképp hátborzongató, hogy egy potenciális bajkeverőnek, többszörös gyanúsítottnak és a társainak továbbra is módjuk nyílik ennél akár jóval nagyobb zűrt keverni.

Pedig egykoron előrelátóbbak voltak a debreceniek. Petőfi arról ír, hogy a cívis házak kapuján ez a figyelmeztetés állt: csukd be az ajtót, mert kimegy a disznó.
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon