Sándor Eleonóra

Nyomtatóbarát változat

„A közvélemény a közöny és a fajgyűlölet között ingadozik” – jelentette ki a Charta ’77 első dokumentumainak egyikében 1978-ban a cigányok helyzetével kapcsolatban. Ez a megállapítás nagy valószínűséggel ma is helytálló, bár a dokumentumban felsorolt konkrét problémák egy részét mára megoldották. A volt demokratikus ellenzék a legsúlyosabb sérelmek egyikének minősítette azt a tény, hogy amikor a szocialista alkotmány kisebbségjogi fejezete felsorolja az ország nemzetiségeit, a cigányokat nem említi; ennek ellenére sorra születtek a párthatározatok a „cigánykérdés megoldására”. A nem létező nemzetiség gyermekei nem beszélik a cseh vagy szlovák nyelvet, így tömegével kerülnek az ún. kisegítő iskolákba; a cigányasszonyokat a legkülönbözőbb módszerekkel – pl. anyagi juttatások kilátásba helyezésével – próbálják rábeszélni a sterilizációra; 1968 után felszámolták az egyetlen cigány érdekvédelmi szervezetet stb.

Ha 1993 végén e dokumentumból kiindulva vizsgáljuk a helyzetet, akár azt is mondhatnánk: az előrelépés óriási. 1990 óta külön tanszéken képezik a cigány pedagógusokat és népművelőket; 1991-ben a volt szövetségi gyűlés elfogadta az Emberi Jogok Alkotmánylevelét: eszerint a cigányok is nemzetiségnek minősülnek; több, cigányok szerkesztette és részben cigány nyelvű kulturális-közéleti lap indult; hivatásos cigány színház alakult; Kassán művészeti középiskola segíti a cigány tehetségek továbbtanulását; van már cigány műsor a rádióban és a televízióban; ún. nulladik évfolyamok segítik a cigánygyerekek beiskolázását; ez év októberében kikerült a nyomdából az első cigány ábécéskönyv; a politikai és kulturális szervezeteknek pedig se szeri, se száma.

A cigány kultúra megőrzése terén valóban sok minden történt, de a kormány a többi kisebbséggel szemben sem akkor türelmetlen, ha folklórfesztivált kell rendezni, vagy kis példányszámú, dotációkból tengődő lapot kell engedélyezni, hanem pl. ha azok a kétnyelvűséget, az anyanyelvi oktatást követelik. A cigány nyelv kodifikálása azonban még épp csak elkezdődött; nyugodtan lehet nagylelkű a kulturális vagy az oktatási tárca – messze van még az az idő, amikor a cigányok a magyarokhoz hasonló nagyságrendű problémát jelentenek majd a számára.

És persze nem ezek a kérdések érdeklik leginkább a népszámlálási adatok szerint 70 ezer, a becslések szerint 400 ezer lelket számláló cigány kisebbséget sem. A sok helyütt még mindig ivóvíz és csatornázás nélküli telepeken élő, zömében munka nélküli családokat inkább a megélhetési gondok nyomasztják. A munkaerőpiacon hagyományosan rossz pozícióban lévő cigányságot a rendszerváltás, ha lehet, még rosszabb helyzetbe taszította. Nem csupán a segédmunkásoknak munkalehetőséget kínáló nehéz- és építőipar összeomlásával, de azzal is, hogy ez a réteg, tőke és kapcsolatok nélkül, nem tudott bekapcsolódni a privatizációba. A kárpótlási törvények sem segítettek rajtuk: ingatlanjaik az államosítások, szövetkezetesítések idején sem voltak… Szlovákiában a cigányság helyzetét még egy sajátos probléma súlyosbítja. Az a mintegy 100 ezer cigány, aki Észak-Csehországban talált magának munkát, 1994-től egy csapásra illegális bevándorlóvá válik. Pedig sokan közülük már hosszú évek óta Csehországban élnek, s nincs hová visszatérniük.

A szlovák kormánynak eszébe sincs szembenézni a „cigánykonfliktusokkal”. Jól példázza ezt az 1993 nyarán nagy feltűnést keltett szepesváraljai eset. A helyi polgármester – a környék önkormányzatainak támogatásával – a cigányokra vonatkozó éjszakai kijárási tilalmat rendelt el. A kormány az esetről azonnal értesült, de mindaddig, amíg a sajtó el nem kezdett foglalkozni az üggyel, a füle botját sem mozdította. Amikor már a külföldi sajtó is felfigyelt a történtekre, példás gyorsasággal állította helyre a jogrendet. De alig telt el két hónap, s a sajtó már Vladimír Meciar kijelentéseitől volt hangos: a kormányfő a cigányoknak fizetendő szociális segélyek csökkentését javasolta, hogy meggátolják a „mentálisan visszamaradott, beilleszkedésre képtelen” gyerekek számának növekedését. Aztán magyarázkodott. Mégis túlzás lenne a fentiekből azt a következtetést levonni, hogy a kormányfő, netán az egész kormány elvetemült fajgyűlölő. Ezek az esetek inkább arra utalnak, hogy a kormánynak fogalma sincs, mit kezdjen ezzel a problémával, de ismeri annyira a nemzetközi intézmények elvárásait, hogy különösen súlyos jogsértéseket ne tűrjön szó nélkül, miként például annak a községi rendőrnek a tettét, aki szolgálati fegyverével szabályszerűen kivégzett két cigány férfit.

A szlovákiai cigányság szervezeteiben egyelőre nem alakult ki stabilnak tekinthető struktúra, csoportjaikon belül állandó a mozgás, átalakulás. A felkínált felemelkedési stratégiák szempontjából két csoportjuk mégis megkülönböztethető. Az egyiket nevezhetjük „jobboldalinak”: képviselői radikálisok az etnikai identitást érintő kérdésekben, szorgalmazzák a minél teljesebb kulturális elkülönülést, ugyanakkor azonban a radikális gazdasági reformok híveiként úgy vélik, a cigányoknak a gazdasági versenyben önerejükre támaszkodva kell megállni a helyüket. A másik pólus képviselői hasznosnak vélik a kulturális, nyelvi asszimilációt, a cigányság szociális felemelkedéséhez viszont elengedhetetlennek tartják a hathatós állami segélypolitikát. A gond már csak az, hogy az állam egyik alternatíva képviselőivel sem kíván érdemben tárgyalni.

(Pozsony)

• Külföld