Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Amikor térségünkben a nép megmozdult, hogy szabadságát kivívja, mindenkor felemelkedett a prófétai kéz, benne a térkép, és felhangzott az intelem: „geopolitikai helyzet”. Furcsa dolog ez a fránya geográfia. Kubában, Nicaraguában sohasem volt geopolitikai helyzet. Ezeknek a rezsimeknek a vezetőiben sohasem merült fel az aggály, hogy az USA tőszomszédságában, a „hátsó udvarban” a nyugati szuperhatalom talán nem fog ilyen végletesen Amerika-ellenes rendszereket eltűrni. Fel nem merült ilyesmi: Kuba azt is megengedte magának, hogy afrikai országokba idegenlégiós csapatokat küldjön szovjetfüggő, Amerika-ellenes rezsimek fenntartására, rezsimekére, amelyek saját erőből nem tudtak volna megmaradni népeik nyakán. Ott, az USA tövében annyira nincsen geopolitikai helyzet, hogy a recsegő-ropogó birodalom ma is megengedi magának, hogy külső támogatásával megkíséreljen Salvadorban új Kubát, új Nicaraguát létrehozni. Kell ez annak igazolására, hogy ami a balti országokban vagy Kisinyovban történik, az demokratizálódás, nem vereség. Geopolitikai helyzet, úgy látszik, csak itt van, a mi történeti tájunkon. Csak bennünket tart mindig vissza a félelem attól, hogy függetlenségünk érdekében határozottan fellépjünk. Az elmúlt hetekben ennek vége szakadt. Harminc éve vágyunk arra, hogy szabadságtörekvéseinket össze tudjuk hangolni, hogy a népi demokráciák népei egységes tömböt alkossanak elnyomóikkal szemben, most ez a tömb fennáll. Nem összehangolt cselekvés hozta létre, hanem a szabad lelkű küzdelem láncreakciója, de ma már minden feltétele megvan az egységesen működő függetlenségi tömörülésnek. Prága és Berlin, Szófia és Budapest, Varsó és Riga, Tallin és Kisinyov… – szerencsére már folytatni sem tudom a sort – népei már nem hajlandók tudomásul venni a geopolitikai helyzetet.

Ez a geopolitikai helyzet a szovjet katonai fölény eufemisztikus körülírása volt. Azé a fölényé, amely bizonyos szuperfegyverzet típusokban (SS–18) való túlsúlyon és az európai szárazföldi erőt képező hadosztályszámokban és harckocsi-adatokban észlelhető fölényen túl valóban elemi földrajzi helyzetfölény volt: a két német állam határán összpontosult szovjet erő fölényben volt a „riadóztatási idő” tekintetében: ha esetleg támad, a harc-cselekmények nyugatnémet területen folynak addig, amíg a „Big Lift” áthozza az Óvilágba az amerikai csapatokat, azalatt meg mi marad a Vén Európából a mai „hagyományos” fegyverekkel való hadviselés mellett? Fegyverkezéspolitikai kompromisszum az elmúlt harminc évben vagy olyan megállapodást jelentett, ahol a Nyugat egyoldalú engedményt tett, vagy olyan „szimmetrikus” megállapodást, amelyben lepleződik az a tény, hogy a szovjet oldal jár egyoldalúan jól. Még ma is, még a magyar ellenzék oldalán is ennek a szimmetriának a jelszavai élnek. „Mindkét katonai tömb egyoldalú megszüntetése.” Mintha a NATO és a Varsói Szerződés szimmetrikus helyzetben volnának. Mintha a Varsói Szerződés kis tagjai katonai tényezők volnának, akiknek teljes kiválása a paktumból változtatna valamit a katonai erőegyensúlyon. A semlegesség reális esélye a szabadság felé rohamozó volt népi demokráciák számára az, hogy a Varsói Szerződést meg lehet szüntetni egyoldalúan, a NATO egyidejű változatlan fennmaradása mellett úgy, hogy a Nyugat–Kelet katonai egyensúly mit sem változik. Ha a szovjet csapatokat visszavonják a népi demokráciákból a szovjet határra, miközben az USA csapatai változatlanul Nyugat-Európában maradnak, és a NATO-erő pedig változatlanul védi a belnémet határt, ez nem borítja fel a katonai egyensúlyt, hanem közelebb visz hozzá, mivel csökkenti (a még így is megmaradó) szovjet katonai fölényt.

A német egység ebben a pillanatban paradox helyzetet jelent: egyszerre lehetetlen és elkerülhetetlen. Lehetetlen, mert ha megvalósul, a Szövetségi Köztársaság neutralizálódását jelenti, ezzel pedig a NATO végét, a szovjet katonai fölény tűrhetetlen mértékű megnövekedését. Ugyanakkor azonban elkerülhetetlen is, mert az NDK felszabaduló népe nem tágít ettől a követeléstől és a Szövetségi Köztársaság népének nemzeti önérzete is megköveteli az egységet. Csak valamiféle új típusú, a mai felfogás számára abszurdnak tűnő megoldás lehetséges. Olyasmi, hogy a Szövetségi Köztársaság részévé vált eddigi NDK területét elhagyják a szovjet csapatok, miközben a nyugati rész változatlanul a NATO tagja marad, s területén maradnak az amerikai katonai erők, s olyasféle státus alakul ki, hogy a „keleti terület” afféle „demilitarizált övezet” lesz, ami nem kapcsolódik be a NATO integrációjába, sőt a Szövetségi Köztársaság katonái is távol maradnak e területről.

Egyoldalúan meg kell szűnnie a Varsói Szerződésnek, a szovjet csapatoknak a szovjet határ mögé kell visszavonulniuk, az eddigi népi demokráciáknak semleges státust kell kapniok – mindez azonban ne jelentsen új Jaltát. A Jalta-korszakot remélhetően lezáró Máltai Megbeszélés ne legyen alapja olyan újabb egységes rendezésnek, amely során a két szuperhatalom megállapodik a térség népeinek feje fölött. A két szuperhatalom számára sem előnytelen, ha nem hárul rájuk valamiféle egységes rendezés terhe. A politikai bürokráciákat mérhetetlen, erejüket talán meg is haladó feladat elé állítaná egy egységes rendezés: nem tervezett nemzetközi konferenciák, csúcsértekezletek véget nem érő sorozatának rendezését jelentené. A szovjet oldalt, mint a tárgyalások hátrányban levő szereplőjét, túlságosan megterhelné presztízsvereséggel az efféle egységes rendezés. Elég neki az is, ami spontánul történik. A Nyugatra rászakad valamiféle egységes elvek szerint felépített, egyszerre esedékes új Marshall Terv követelésének nyomása. Talán reálisabb és a kis résztvevők számára is előnyösebb, ha az új helyzetet: viszonyukat Kelethez és Nyugathoz egyedi esetekként alakítják ki. A térség országai túl hosszú ideje járnak külön utakon, némelyek között feszültségek és ellentétek alakultak ki, az egységes rendezés nem lenne számukra kedvező. Természetesen itt a kérdés: mit szól mindehhez a példakép: a Nagy Elefánt. Igazán nagyra tartom eme hadsereg megszállói kapacitását, de Lengyelországot, Magyarországot, az NDK-t, Bulgáriát, Csehszlovákiát és ezen túl Lettországot, Észtországot, Litvániát, valamint Grúziát, Örményországot, Azerbajdzsánt, továbbá Moldáviát … lehet a végére érni? … mind megszállni, illetve katonai igazgatás alá vonni talán még ez a hadsereg sem tudja egyszerre. Emellett a Szovjetunió számára előnye is van annak, ha a népi demokráciákat útjukra engedi. Azt bizonyíthatja, hogy ami történik, nem a szovjet világrendszer szétesése, hanem demokratizálódása.

• Külföld