(zj) [Zolnay János], ki–nl [Neményi László–Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

Tengelytörés?

Ha minden változik, miért maradna pont a francia–német barátság változatlan? S valóban: a változó körülményeket a francia–német kapcsolatok is megszenvedik. Az utóbbi időben a franciák és a németek szinte semmiben sem értenek egyet. A franciák nem szeretik a magas német kamatlábakat, meg vannak sértődve, hogy a németek magukra hagyták őket a GATT-egyezmény körüli csatározásokban, gyanakodva szemlélik az EK és a NATO kibővítésére irányuló német törekvéseket, és mindezek tetejébe a két ország még a banánimport szabályozásának kérdésében sem ért egyet.

Ebben a légkörben került sor a múlt héten a magas szintű francia–német találkozókra. Tárgyaltak a kormányfők, a külügyminiszterek, a honvédelmi miniszterek és a mezőgazdasági miniszterek. A politikusok biztosították egymást és a világot, hogy továbbra is együtt fognak dolgozni az egységes Európáért, hogy – ha recseg-ropog is, de – egyben van a Párizs–Bonn-tengely. Konkrét eredmények viszont nem születtek, a nézeteltéréseket nem sikerült kiküszöbölni, elsimítani is alig. Kohl kijelentése, miszerint a németek sem szeretik a GATT-kompromisszumot, a franciákat nem elégítette ki, az amerikaiakat viszont – és saját külügyminiszterét – felbosszantotta.

Igaza lesz tehát Connor Cruise O’Briennek, a neves ír politikai elemzőnek, aki szerint a mélyen gyökerező történelmi ellentétek újjáéledése fogja meghatározni a huszonegyedik század politikáját? (Beszélő, május 1.) Baljós jel, hogy vannak, akik így értelmezik a jelenlegi francia–német viszályt. Például az olasz sajtó túlnyomó része, amely latin szolidaritásból egyértelműen a franciák mellé állt. Vagy a Wall Street Journal, amely a britekkel, a hollandokkal és a spanyolokkal való Németország elleni összefogásra buzdítja Párizst.

Szerencsére nem általános ez az értelmezés. A befolyásos Economist például természetesnek tartja, és semmi riasztót nem fedez fel abban, hogy a szuverenitását visszanyert egyesült Németország másként viselkedik, mint a kitaszítottság állapotából Európába Párizson keresztül igyekvő Nyugat-Németország. És sok nyugati kormány is azt akarja, hogy a németek inkább határozottabbak legyenek a franciákkal, mintsem beadják nekik a derekukat. Tartalmilag ugyanis a francia–német vitában inkább a németeknek van „igazuk”. Legalábbis abban az értelemben, hogy a német nézetek – a kamatláb kérdésének kivételével – jobban harmonizálnak a kompromisszumok árán kidolgozott nyugati konszenzussal, mint a francia nézetek.

Nekünk pedig tényleg nemigen marad más, mint hogy ebben a vitában a németeknek szurkoljunk. Hiszen a francia–német vita egyik forrása éppen a kelet-közép-európai térség szükségletei iránti nagyobb német megértés.

Vád alatt

Az amerikai igazságügyi hatóságok meglepetésre vád alá helyezték Omar Abdel Rahmant, a vak fundamentalista sejket, aki a vád szerint alaposan gyanúsítható többek között azzal, hogy a World Trade Center elleni februári terrorista merénylet elkövetőinek vezetője. Eddig az illetékesek azt állították, hogy nincs ellene elég bizonyíték, nem állítható bíróság elé, és ezért idegenrendészeti eszközökkel igyekeztek tőle megszabadulni.

Természetesen lehetséges, hogy a nyomozók erőfeszítéseit nem várt siker koronázta, és megdönthetetlen bizonyítékok kerültek elő a sejk bűnösségéről. De vád alá helyezése ebben az esetben is politikai aktus. Egyes spekulációk szerint az amerikaiak Egyiptomot akarják a sejk elleni kemény fellépéssel kiengesztelni. A látszat az, hogy van miért.

Az egyiptomi állampolgárságú sejk Szudánból került New Yorkba. Úgy kapott amerikai vízumot, hogy egyiptomi körözés alatt állt Mubarak elnök meggyilkolásának tervezése miatt. A vízumot tévedésből kapta meg – mondják az amerikaiak. S tévedés valóban előfordulhatott, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a vízumot számára nem az illetékes szakember – a konzul – állította ki, hanem a követség CIA-rezidense. De az egyiptomiak fejéből mégsem lehet kiverni a gyanút, hogy az amerikaiak a sejkben egy szárnyát bontogató Khomeinit láttak, akinek a későbbi viszonzás reményében tettek szívességet.

A sejk pere, ha valóban sor kerül rá, nemcsak az előzmények miatt lesz robbanékony politikai ügy, hanem azért is, mert a sejket a legvitatottabb amerikai paragrafus alapján „zendüléssel” vádolják. Az 1798-ból származó Sedition Act (Törvény a zendülésről) éppen azért népszerűtlen liberális jogászkörökben, amiért az ügyészség szereti: megkönnyíti a vádhatóság dolgát, mivel már a szándékot is bünteti.

Szakaszos demokrácia

Jelcin elnöknek remek ötlete támadt: ha már nem tudja mindenütt, mindenkivel és azonnal elfogadtatni új alkotmányát, hát bevezeti szakaszosan. A napokban meghirdetett szakaszos alkotmány (poetapnaja konsztyitucija) tervezete egyelőre csak a régiókra vonatkozna: a legfelsőbb törvényhozó szerv a hírhedt Népképviselői Kongresszust felváltó ún. Szövetségi Tanács lenne, melybe az egyes, egyelőre még különféle jogi státussal rendelkező „régiók” (az autonóm területtől a köztársaságig) delegálnák képviselőiket. Ennek lenne alárendelve a jelenlegi Legfelsőbb Tanácsból válogatott (tehát nem közvetlenül választott!) „Állami Duma”, mely egyelőre még a régi alkotmány szerint működne. Haszbulatov, a „szpíker” persze rögtön nemet mondott, ám ezzel saját csapdájába esett: a „régiók” rögtön megorroltak rá. Pedig a döntés most az ő kezükben van: a jakutföldi területi elnök ma nagyobb hatalom, mint hajdan egy KB-osztályvezető volt.

Az „alkotmánykérdés” már csak azért is roppant aktuális, mivel a napokban újból összeül az Alkotmányozó Gyűlés következő fordulója, hogy megpróbálja eggyé gyúrni az elnöki és a parlamenti tervezetet. E tisztán konzultatív jellegű tanácskozásban a régiók túlsúlya érvényesül: az ötből két „kamara” az övék.

De nem tudni, ajánlásaikból hogyan lesz alaptörvény: nem biztos, hogy a népszavazás sikeres lenne. A konstitúcióval Oroszországban ugyanis az a legnagyobb baj, hogy a köznép folyton összekeveri a korrupcióval: különösen most, miután „a korrupcióért konstitucionális felelősséggel tartozó” ügyészség a múlt héten a nagyközönségnek is bemutatta csalhatatlan dokumentumait, miként vándorolt 13,5 millió dollár az orosz alelnök svájci bankszámlájára. Máshol ilyen hírekre államférfiak golyót röpítenek a fejükbe, legalábbis önként lemondanak, ám Ruckoj tele szájjal tagad s ontja a szójátékokat: a Ruckojok nem szoktak csak úgy, egykönnyen „elügetni” (jéhaty rüszcoj – magyarul: könnyű ügetéssel távozni). Úgy látszik, a volt szovjet vezérek többsége a Ruckojok nemzetségéből származik: nekik sem volt szokásuk csak úgy „egykönnyen eloldalogni” a hatalomból.

ki–nl

A reálisan létező kormányzó

Horthy Miklós uralmának nem volt alternatívája. Maga volt a szükségszerűség.

A kormányzó újratemetése egyébként szigorúan magánjellegű családi szertartás lesz. Für Lajos és a kormány más tagjai magánemberekként utaznak Kenderesre, a televíziót a nézők magántermészetű érdeklődése készteti az érdekesnek ígérkező esemény közvetítésére.

Kenderes polgármestere legkevesebb hatvanezer embert vár a meghitt, családias temetésre.

Kéri Kálmán őszintén sajnálja, hogy „ilyen értelmetlen és méltatlan cirkusz keletkezett, és ilyen feszültségek közepette kell a kormányzót végső nyugalomra helyezni. A szervezők ezerszer elmondták már, hogy szigorúan családi szertartás lesz.”

A miniszterelnök magánvéleménye szerint „tisztességtelen az, aki az eseményből politikai tőkét kíván kovácsolni, vagy azt sanda (sic!) módon… más beállításba kívánja helyezni”.

Antall József történelemtanárként árnyalt képet rajzol a kormányzóról. Horthy magyar hazafi volt, aki teljes joggal rendelkezett úgy, hogy hazai földben kíván pihenni. A bűnös kommün ellenére a különítményesek kilengésével nem lehet egyetérteni, de a különítményesek kilengését mégiscsak megelőzte a bűnös kommün. Horthy-féle antiszemitizmusról beszélni sem lehet, de ha mégis beszélünk róla – például az 1921-es numerus claususról, Európa első zsidótörvényéről – akkor jusson eszünkbe, hogy a bűnös kommün vezetői zsidók voltak. A kormányzó nem akart belépni a háborúba, mégis belépett. Ki akart ugrani, mégsem sikerült a kiugrás. Egy szó mint száz, „…nem volt alternatívája Horthy Miklós kormányzóságának, ez volt akkor az egyetlen lehetőség az ország kül- és belpolitikai stabilizálására. Horthy Miklós megtartotta az alkotmányos monarchiát, soha nem vétett az alkotmányos jogfejlődés ellen.”

Horthy volt a reálisan létező kormányzó.

Az admirálist kormányzóvá „választó” államcsíny összhangban volt az alkotmányos jogfejlődéssel.

Ha a kormány hivatalosan képviseltetné magát, akkor a minisztereknek nem kellene magánemberekként odaoldalogni a temetésre. Ha a miniszterelnökben lenne elég úri becsület, akkor nyíltan elismerné, hogy a Horthy-korszak a politikai eszményképe. Akkor világossá tehetné, hogy valójában miért nyűg miniszterei és párthívei számára az Alkotmánybíróság, a köztársasági elnök, a független ügyészi szervezet, miért elviselhetetlen a szabad sajtó és a független média. Akkor a liberális pártok átgondolhatnák, hogy kit és milyen feltételek mellett tekintenek lehetséges partnernek.

Akkor a parlamentáris demokráciát és a jogállamot komolyan vevő erők egyértelműen kimondhatnák, hogy nemcsak a Horthy-korszaknak, de az Antall-kormánynak is lesz alternatívája.

Csurka és a szilvásgombóc

Csurka István félti a kisebbség nehezen megszerzett jogait, érzékeny a diszkrimináció legkisebb jelére is. Az író-politikus a tervezett házszabály-módosításokkal kapcsolatban mondta el aggályait hétfőn a parlamentben: attól tart, hogy ha a ház tizenötre emeli a frakcióalakításhoz szükséges képviselők számát, akkor a Magyar Igazság és Élet Pártjának nem lesz parlamenti frakciója, a párt tagjai egykettőre a függetlenek padsoraiban találhatják magukat, és napirend előtti felszólalásokhoz sem lesz joguk. Ha a parlamenti bizottságok által nem támogatott módosító indítványok nem kerülhetnek a plénum elé, akkor a közvélemény soha nem ismeri meg a kis pártok kisebbségi véleményét.

Mi lesz így a magyar demokráciával?

Néhány hónappal ezelőtt Csurka az MDF padsoraiban a kormánypárt választási győzelmére hivatkozva a kisebbség legázolását, a számára nem rokonszenves tévéelnök rendőri elvezettetését, az ellenzéki sajtó elhallgattatását követelte. Nem eredménytelenül. Ő volt az, aki elunva Hankiss Elemér hosszúra nyúlt bizottsági meghallgatását, szakadatlanul azt hajtogatta, hogy fojtsák már bele a szót az elnökbe, és hozzák működésbe a kormánytöbbség szavazógépezetét.

Hétfőre elillant Csurka szárszói magabiztossága. Az író nehezen fejezte ki magát, kereste a szavakat, gondban volt a bonyolultabb alárendelő szerkezetekkel. Rendre képtelen volt megfelelő állítmányokat találni, a képzavarokból nem volt kiút. A módosított házszabályt meggondolatlanul szilvásgombóchoz hasonlította; a felületet borító prézli a látszólagos jogalkotói szándékot lett volna hivatott reprezentálni. A tésztába viszont irgalmatlanul belebonyolódott, a mondatfűzés közben maga is belátta, hogy a tésztával képtelenség jelképezni a valódi jogalkotói szándékot. Később eszébe jutott a megoldás: a törvény magjaként a tizenöt fős képviselői létszámot jelölte meg. Szilvásgombócról azonban ekkor már szó sem volt.

A szánalmasan hebegő Csurka attól tart, hogy politikai marginalizálódása nevetségessé teszi, és többé már nem fognak félni tőle. Emlékszünk rá, az író néhány éve kezdte riogatni a rádióhallgatókat. „A magyar társadalomnak most már fel kell ébrednie!” – fagyasztotta meg a vért mindazok ereiben, akik álmatlanságban szenvedtek, és vasárnap hajnalban nem akadt jobb dolguk, mint hungarista rádiójegyzeteket hallgatni. Csurka a tudatos félelemkeltésre építette politikai imidzsét. Tudta, hogy 1944-es retorikába ágyazott szalonzsidózással és Le Pen-i kőszikla-rendíthetetlenséggel képes félelmet kelteni.

A hatás nem maradt el. Szükség volt valakire, aki megszemélyesíthette a gonoszt, akitől személy szerint félni lehetett.

Az MDF-ből történt kiebrudalása után Csurka legfeljebb csak szánalmat kelthet, félelmet már nem. Kiderült, hogy az író nem Le Pen, nem igazi véres kezű gazember, csupán szánalmas „hálózati személy”, aki valamikor aláírt valami cetlit, és ezt képtelen megbocsátani önmagának – és a világnak. Publicisztikája nem több montázsnál, ijesztegetése csupán huhogás, retorikája csupán addig hatásos, amíg erőt sejtet.

A közfélelem nem fog csökkenni, ezt a szerepet azonban így nem lehet többé eljátszani. Csurkától pedig személy szerint is búcsúznunk kell. Marginalizálódása végleges, nem marad belőle más, csak a szilvásgombóc és a prézli.

(zj)

• Kívül-belül