Több mint két évtizede, 1969-ben kezdték el amerikai szakértők, katonák, honvédelmi és biztonságpolitikai szakemberek annak a hadi-katonapolitikai koncepciónak a kialakítását, amely meghatározó része lett a NATO kelet-európai stratégiai terveinek. A vitákban, amelyeken szakértőként én is részt vettem, Magyarország Varsói Szerződés-beli szerepével kapcsolatban a következő két kérdés vetődött fel:

1. Mik Magyarország nemzeti honvédelmi érdekei?

2.

Pick Róbert vitaindítójának megjelenése előtt vagy két héttel – nyár lévén és egy kicsit több szabadidőm – megpróbáltam rendet teremteni tanszéki szobámban. Erre a minden évben megismétlődő nagy kísérletre ezúttal nemcsak azért szántam el magam, mert az asztalomon tornyosuló tanulmánykötegek, folyóiratok, könyvek mögül már nemigen lehetett felismerni, hogy ki lép be éppen az ajtón, hanem koncepcionális okokból is. Észlelvén az 1989-ben bekövetkezett világtörténelmi változásokat, elhatároztam, hogy a saját szintemen levonom a megfelelő következtetéseket.

Pick Róbert és a Beszélő megelőzött. Már a Németh-kormány idején hozott – az ország biztonságát érintő – döntések kétségeket ébresztettek bennem. A napjainkban „felcsendülő” hangok megerősítették azt az „érzést”, hogy egy ország biztonságát nem katonai ereje, hanem diplomatáinak „kompromisszumkészsége” garantálja.

Nem titkolt szakmai érdeklődéssel olvastam dr. Pick Róbert alezredes vitaindító tanulmányát és a körülötte kibontakozó vita anyagait.

Mindenekelőtt elismerésemet szeretném kifejezni, hogy nemzeti jövendőnk egyik fontos kérdéséről, a magyar biztonságpolitikáról a „Beszélő” vitasorozatot indított, amivel ezen hetilap a hazánk sorsa iránti felelősségét a diktatórikus állampárt-rendszer elleni bátor fellépésével hitelesítette.

A nemzet jövendőjéért felelősséget érző ember előtt nem lehet kérdéses, hogy a független, demokratikus, tömbön kívüli Magyar Köztársaság biztonsága fontos feltétele nemzeti felemelkedésünknek.

Nemzetünk biztonságát nem kockáztathatjuk.

Azt hiszem, egyike vagyok Kőszeg Ferenc által a Népszabadságban említett 20 „szakembernek”; hozzászólásomban nemcsak a vitaindítóra, hanem azóta megjelent más véleményekre is reflektálok.

Magyarországnak a rendszerváltás közben, rövid időn belül kell kialakítania a gyökeresen változó nemzetközi viszonyoknak megfelelő, új és önálló biztonságpolitikáját, katonai doktrínáját.

A magyar biztonságpolitikáról szóló vitaindító cikkhez hozzászólva úgy gondolom, érdemes tisztázni néhány félreértést.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kívánom, hogy publikációmban nem törekedtem arra, hogy egy az egyben a magyar kormány hivatalos álláspontját adjam vissza – nézetem szerint egy nyilvános vitában nem ez a szakértő elsődleges célja –, annál is kevésbé, mivel a hivatalos álláspont – szerencsére – a teljes felülvizsgálat és átdolgozás stádiumában van: nehéz lenne egy át- és kialakulóban lévő katonai doktrínát ismertetni.

Bauer Tamás cikkével és Kovács András válaszcikkével vita bontakozott ki a Fidesz–SZDSZ-viszonyról a Beszélő lapjain. Mivel a kérdés már régóta foglalkoztat, hadd tegyem hozzá én is a magamét mint olyan valaki, aki a Fidesz tagja vagyok, de korábban soha nem tudtam volna elképzelni, hogy két kedvenc pártom ilyen csúnyán és ostobán összevesszen.

Bauer cikke, címének megfelelően, arról szól, hogy miért szenvedett vereséget az SZDSZ, s ezen a kérdésen belül vizsgálja a Fidesz szerepét.

Bauer Tamás Elmélkedés egy vereségről című esszéjének második részében a Beszélő előző számában az elbitangolt, hűtlen gyermek, a Fidesz került terítékre. Bauer jó szokását az isten tartsa meg – mint mindig, most is egyenesen beszél: a Fidesz állhatatlan szövetségesnek bizonyult a választási kampány során, a szabad demokratáktól való fokozatos eltávolodása és a Fórumnak való „felajánlkozása” miatt még azok a hívei sem szavaztak a második fordulóban az állva maradt szabad demokrata jelöltekre, akiket nemcsak a szívük húzott a fiatal demokratákhoz.