1989. október 6-án, azon a napon, amikor az állampárt utolsó kongresszusa megkezdődött, Vitányi Iván a következőket írta a Népszabadságban az MSZMP-ről: „Kétkamarás rendszer volt, felsőpárttal és alsópárttal. Amióta ez a párt megvolt – 70 éve – mindig is megvolt benne mindkettő. Kikből állt a felsőpárt? A pártközpontból, a Minisztertanácsból, a Belügy-, a Külügy-, a Honvédelmi, a Pénzügyminisztérium és a Tervhivatal, valamint a megyei pártapparátus vezetőiből… Keresték a kiutat, és egyes időszakokban hajlottak a liberalizmusra.

Van a dolognak egy első, a pártpolitikai-parlamenti aritmetikából következő összefüggése. A mai magyar politikai térképen az SZDSZ – ha nem akar egyszer s mindenkorra ellenzékben maradni, mint az egykori magyar szociáldemokrácia – szövetségesekre szorul. Kevés az esély arra, hogy a jelenlegi kormánykoalíció valamely pártja az MDF-fel szemben az SZDSZ-szel lépjen szövetségre. A koalíciós pártokat összefűzi a közös eszmerendszer, és összekovácsolta a jelenlegi ellenzék ellen közösen megvívott politikai harc több mint egy éve.

A világkiállítást ellenzők érveinek nagyobb részével egyetértek. Az egyébként is egyre rosszabb helyzetben lévő adófizetőkre a világkiállítás megvalósításának költségeit nem lehet ráterhelni. Mindannyiunkat nyomaszt még a „szocialista nagyberuházások” emléke, és még jobban megvalósult emlékműveik. Egy „nemzetiszínű nagyberuházás” csak egy a kis fehérrel és zölddel különbözne a korábbiak monoton vörösétől.

A negyvenévnyi szünet után, s az ország munkaképes korú lakosságának állampolgári életében először megtartott szabad választások eredményeképpen létrejött kormányzó koalíció konzervatív jobboldali színezetű. Kormányzásának egy éve alatt egyenletesen gyorsuló iramban tolódik egyre jobboldalibb, egyre konzervatívabb irányba, ami tulajdonképpen eléggé meglepő. Olyan, mintha a minden közkedveltséget nélkülöző Grósz Károly annak idején minden demokratikus erő felháborodását kiváltó vízióit akarná megvalósítani.

Az összefoglalással kezdem: ma az a helyzet, hogy vannak ellenzéki pártok („ellenzékek”), de nincsen igazán ellenzék. Ami van, túlságosan szétszórt, abban sem egységes, amiben pedig lehetne. Ezért erőtlen.

Természetesen nem valami monolit egységre gondolok, katonás összefogásra, még olyanra sem, amilyen az Ellenzéki Kerekasztal idején működött (már csak azért sem, mert az az idők folyamán nagyon is időlegesnek bizonyult).

Most sajátos helyzet alakult ki.

Sokan beszélnek parlamenti abszolutizmusról, többpárti diktatúráról, néha értelmesen, gyakrabban kevésbé, sokan érdekük miatt, néhányan mert őszintén úgy gondolják, hogy a demokrácia a civil társadalom demokratizálásáról is szól. Én mindig úgy gondoltam, hogy Tamás Gazsi régebbi vélekedései a szakszervezetekről (talán ma másként gondolkodik erről) és Csurka sajtóelmélete pont ezt a második érvelést támasztják alá. De egyik álláspont sem, sem a szakszervezet-, sem a sajtóellenes nem fog győzni, mert komoly érdekekbe ütközik mindkettő. Annál veszélyesebb a tendencia, amit B. T.

Mi az ízléses?

Kétségtelen, „ízlésesebb” lett volna, ha az Országgyűlés törli el a halálbüntetést. Az Alkotmánybíróság fél évet várt ítéletével: ez alatt semmi sem történt, kénytelen volt hát dönteni. Volt valaha egy elképzelés az informatikai törvényről, de igazából felelős államférfit nem érdekelt a személyi szám ügye, és az Országgyűlés nem kezdeményezett megnyugtató rendezést.

B. T. – Bauer Tamás – az utóbbi hónapok talán legmagasabb színvonalú politikai kommentárját írta meg, latolgatván: vajon elvezet-e a modern demokráciához olyan kívánatos jogi döntések sorozata, amelyek mögött nem áll a közvélemény rokonszenve. Sajnálatos, hogy írását mind Halmai Gábor, mind Arató András félreértette. Annak ellenére, hogy nem osztom teljes mértékben Bauer Tamás aggályait, fontosnak tartom leszögezni, hogy érvei nem a parlamenti „omnipotenciát” védik, ahogyan mellesleg az enyéim sem a parlamentarizmus védelmében írott cikkeimben.

Makkai persze nem annyira elfogult, mint a fentnevezett, egzisztenciájukban érintett urak – ő az egész szakszervezeti mozgalmat leprázza, odáig menve, hogy kibontakozott szakszervezeti pluralizmusunkat már-már jelenünk „szégyenfoltjának” merészeli nevezni.

„A rendszerváltás szülöttei, az újonnan alakult ún. független vagy szabad szakszervezetek…” kezdi egyik mondatát.

Ha jól értem, mindkettejük fő aggálya, hogy az alkotmánybírák olyan döntéseiket, mint pl. a halálbüntetés vagy a személyi szám eltörlése, a közvélemény, a pártok, a parlament kiiktatásával – Babus megfogalmazása szerint – „a Váci úti elefántcsonttoronyban valójában számottevő társadalmi támogatás nélkül” hozták meg, és ezzel megzavarták „a parlamenti demokrácia normális működését”. Ez utóbbiak már B. T.