Vitányi Iván a vitacikkével alaposan felkavarta az SZDSZ–MSZP-viszony állóvizét. Az azóta napvilágot látott válaszok meglehetősen fanyalgóak.

1991. június 12-én Z. Szalai Sándor megbízott igazgató a főszerkesztői értekezleten arra kért, hogy tizennégy szerkesztőnk közül választva nevezzem meg én is azt a hét embert, akivel (akikkel) a legszívesebben dolgoznám az eljövendő nehéz időkben. Néven nevező ragaszkodással kellett volna tehát megszavaznom a másik hét szerkesztő menesztését. A kelepcét, amit számomra a feladat lelkileg jelentett, egy mezei nyúl is fölismerte volna.

Kedves Beszélő!

Engedjék meg, hogy – mint a Fidesz egyik gazdasági és oktatáspolitikai szakértője és mint a Gazsó-bizottság tagja – néhány kérdést tegyek fel önöknek a lap június 29-i számában publikált, Gazsó után című cikkükkel kapcsolatban.

1. Minek alapján gondolják, hogy a Fidesz álláspontja megegyezik egyik szakértőjének, Lukács Péternek a magánvéleményével? Ismernek bármilyen politikai dokumentumot vagy akár belső kollektív véleményt, amely szerint a Fidesz oktatáspolitikai csoportja elfogadta az önök által neki tulajdonított álláspontot?

2.

Azzal, hogy a kormánypártok oktatáspolitikusai a szóban forgó koncepciót egyrészt rossznak, másrészt politikailag elfogadhatatlannak minősítették, a miniszter kutyaszorítóba került. Ha a tervezetet jónak minősíti és magáénak vallja, akkor a belőle készülő törvényjavaslatot a kormánypártok esetleg leszavazzák a parlamentben. Ha viszont a koncepciót maga is elutasítja, óhatatlanul felmerül a kérdés: miért bízta a koncipiálást arra, akire bízta; és miért nem bízott meg a feladattal valaki mást az elmúlt jó néhány hónap során.

Most, hogy Andrásfalvy úr feloszlatta azt a Gazsó Ferenc vezette szakértői bizottságot, amely kidolgozta az oktatási törvény szakmai tervezetet, és elbocsátotta a minisztérium két vezető munkatársát, sokan ismét felhördültek: „a szakértelem” már megint veszített „a politikával” szemben; háborogtak, ahogy ez az elmúlt évtizedekben is szokás volt. Mintha a szakértők egységes tömböt alkotnának, és a többpártrendszer nem is létezne. Mintha azt furcsállanák, hogy az oktatáspolitikát a politikusok, és nem a szakértők gyakoroljak.

Szomorú, hogy ma már Solt Ottiliának is azt kell megállapítania, amiről én két éve ordítozok. Magyarország egy új „keresztény-nemzeti” ellenforradalom országa lett. Minderre azt szokás mondani, hogy „átestünk a ló túlsó oldalára”. Erről azonban szó sincs. A lónak ugyanazon az oldalán vagyunk, csak más színű a ló: fehér. (Ki vonul majd be rajta, hogy megbüntesse a liberál-kozmopolita-bolsevista Budapestet, egyelőre nem tudom. Esetleg ráfér a Torgyán–Csurka–Raffay-hármas.) Megint elvesztettünk egy forradalmat, ezúttal anélkül, hogy egyáltalán kitört volna.

A Beszélő július 6-i számának 15.

Ezt a programtervezetet jegyeztük tízen. Ebből a tíz kicsi négerből három bekerült a Gazsó-bizottságba, amely elkészítette a közoktatási törvény első, majd második szakmai koncepcióját, amely éppen a kék könyvben megfogalmazott alapelvekre épül. Két másik kicsi néger a Beszélő múlt heti számában előadja, hogy itt nem egy liberális koncepcióról van szó, hanem egy populista, reformkommunista, kollaboráns álszakértő antiliberális tákolmányáról.

Van itt négy nehezen feldolgozható tény:

I.

Legelőször is talán azt lenne érdemes tisztáznunk, hogy miért éppen most került előtérbe az ellenzék problematikája, azon belül is két ellenzéki párt esetleges szorosabb együttműködésének az ügye. Miért nem volt ez lehetséges mondjuk fel évvel ezelőtt? Nem hinném, hogy elégséges indok az MSZP utódpártisága, amely persze fél évvel ezelőtt kétségkívül erőteljesebben manifesztálódott még, mint mostanában.

A Beszélő június 15-i számában olvashattuk Vitányi Iván „Van ellenzék?” c. írását. A szívhez szóló cikk sok helyeselhető és sok vitára ingerlő megállapítást tartalmaz, én mégis azt érzem benne a leglényegesebbnek, amiről nem szól. Vitányi a könnyebbik végénél fogja meg a dolgot, amikor részletesen jellemzi az SZDSZ-t, ám elmulasztja ugyanezt megtenni a saját pártjával.