Előbb röviden reagálnék az utóbbira, mivel ez érintette kevésbé cikkeimet. Véleményem szerint nem lehet egyszerűen összekapcsolni és azonos módon megítélni a halálbüntetés, a háborúban élni és gyakran halni kényszerülő katona eseteit a magzatelhajtással. Az élet megszakadásának vagy megszakításának körülményei, így erkölcsi következményei is különbözőek, noha mindannyiszor ugyanarról a tragikus fejleményről van szó: az élet megszűnéséről. A szerző gondolatmenetéből ki is derülnek az azonosítás ellentmondásai.

Mielőtt Mink András Kis magyar abortusztörténetéhez (Beszélő, 1991. november 30.) megjegyzéseket fűznék, bevezetésül tisztázni kell a liberális fogalmát tárgyunkkal kapcsolatban. Ezt M. A. azon kijelentése is sürgetővé teszi, miszerint „teljes körű liberalizálásról sehol sem beszélhetünk”.

A terhességmegszakítás indokait durván négy csoportba szokták sorolni. A magasabb sorszámúak természetesen magukba foglalják az előzőeket. Ezek 1. a nő életének megmentése; 2. a nő egészségének megóvása; 3.

Hónapokkal ezelőtt levelet kaptam dr. Horváth Tibor egyetemi tanártól, a Halálbüntetést Ellenzők Ligájának elnökétől. A levélben azt kérdezte a közismert abolicionista, mi legyen a liga sorsa, miután az Alkotmánybíróság alkotmányt sértőnek ítélte a halálbüntetés alkalmazását. Válaszlevelemben azt ajánlottam, alakuljon át a liga az Emberi Életet Védelmezők Ligájává. Javaslatom indoka a meg létező, sokféle törvényes emberölési lehetőség volt. Ezek között az abortusz lehetőségeire is hivatkoztam.

„Itt ülnek a legyőzöttek”
B. Margit,
a Luxor Kávéházban,
1965 körül, öt perccel záróra után

Aligha érhet szerzőt nagyobb megtiszteltetés, mint amikor azt érzékeli, hogy olvasójának mindaz eszébe jutott, ami neki is. Az érzékeny olvasó kikopogtatta a vakolattal elfedett repedést az íráson, amely mögött üreg tátong. Most itt állok a feltárult üreg előtt, s E. M. arra kötelezett, hogy elmondjam, mi járt az eszemben, amikor Egy morgolódó a tömegből címmel ismertettem V. P.

A visszaemlékezés azonban nem fejeződik be 1981-ben. A cikkből megtudhatjuk azt is, hogy V. P.

„…1985-ben Nyugatra menekült. Franciaországban számítógépes programozóként dolgozott. 1989 októberében tért haza.

Jelenleg munkanélküli.”

Mit akart vajon a szerző mondani azzal, hogy V. P. munkanélküli? A kérdés fel sem merülne, ha a történet középpontjában maga V. P. állna. Ez a történet azonban nem V. P.

A Magyar Szocialista Párt 1990-es kongresszusát megelőzően és a kongresszus két fordulója között folytatott viták tanúsága szerint a szocialisták egységesek abban, hogy pártjukat szociáldemokrata pártként kívánják meghatározni.

Bizony égett kissé a bőr a képemen a képernyő előtt 19-én, kedves szabad demokrata képviselő barátaim, amikor a parlamentben szépecskén cserbenhagytátok a független szakszervezeteket és a munkástanácsokat.

Jó, persze megint sarkosan fogalmaztam; nem nagyon nagy cserben, csak kicsiben. Azzal a kicsit-igen-majdnem-nem módszerrel, amely mostanság dívik, a tartózkodásos szavazások, a húszezres kárpótlási bombaötletek korában.

Azt kellett látnom, hogy a független szakszervezetek és munkástanácsok által várt javaslattal két derék demokrata fórumos képviselő állt elő.

Nem vagyok egy levelezős típus, de szeretném a Beszélőben megjelent cigánypolitikai cikkét kicsit más színben láttatni.

Na most, ez egy kicsit keserédes levél lesz. (Direkt pártállami jelzőkkel.)

Megszólíttattunk, kiszerkesztettünk, mert kirekeszteni próbáltunk 11 családot. Nem akarom menteni a dolgot. Nem tudtunk jobbat kitalálni. És a testület igazán jóhiszeműen járt el. Jó egy éve küzdünk a dologgal. Milyen muníciót kaptunk ehhez a küzdelemhez?

Pénzt, paripát, fegyvert? Ezek közül az utóbbiakra nemigen volt szükségünk. Pénzt, pénzt és pénzt?

Szakértelem. Nem hízelgő a liberális értelmiségre, ha Bauer Tamásnak is Kupa jut eszébe a „szakértelem” szó hallatára. Ha Bauer Tamás szerint „Kupa Mihály népszerűsége azt mutatja, hogy nőtt Magyarországon a szakértelem becsülete”, akkor ezzel az erővel azt is elhihetné a MDF arculatépítőinek, hogy az ő pártjuk az egyetlen kormányképes erő (ezzel mellesleg az elnökválasztás problémája is megoldódna).

Tipiológia

Az egyik ok, amiért a tipiket populizmussal, demagógiával vádolják, az az, hogy miközben új programról szónokolnak, nincs eredeti mondanivalójuk. Azt mondják, hibáztunk és nagyra kell törnünk. De ha a profizmus, a pragmatizmus, a gyűjtőpártiság csak annyiban kritikája a keskenypártiságnak, a tojásfejűségnek, a doktriner politizálásnak, hogy jobban, hatékonyabban, sikeresebben kell csinálnunk ugyanazt (a civil kezdeményezésre és erős helyi önkormányzatokra épülő polgárosodás, a gyors piacgazdasági átalakulás politikáját), akkor nincs min vitáznunk.