Azt hittem, a Beszélő liberális, békés és hasznos eszmék hirdetője. Pick Róbert javaslatai azonban, amelyek a hivatalos doktrínától csak másodrendű kérdésekben térnek el, konzervatívak, elszigetelnek szomszédainktól, és sem az ország, sem a tudomány állapotát nem veszik figyelembe.

Egy nemzet életerejét bizonyítja az, ha képes megvédeni magát a fenyegető veszélyekkel szemben. A magyarság több mint ezeréves történelme igazolja azt, hogy népünk – bár súlyos véráldozatok és hosszabb-rövidebb ideig tartó idegen uralom árán – képes volt saját erejéből megőrizni nyelvét, szokásait, kultúráját és helyét az európai nemzetek sorában.

A második világháborút követő években a haza saját erővel való védelmének kérdése, mint nacionalista nézet, elvetésre került, és nem képezte vita tárgyát Magyarországon.

Illúzió volna azt gondolni, hogy Magyarország meg tudja védeni magát a nagyhatalmak támadásával szemben. Nem sikerült ez 1968-ban Csehszlovákiának, de 1990-ben Panamának sem. A nagyhatalmak, ha érdekeik úgy kívánják, ezután is be fognak avatkozni a kis országok életébe, ha másképp nem megy, akkor katonai erővel.

Aki át mond, mondjon bét is! A VSZ-ből való kilépésünk a határainkon túl élő magyarság ügyének felvállalásával párosulva (amely már eddig is sanda belpolitikai célokra jól felhasználható magyarellenességet gerjesztett egyes szomszédainknál) a korábbitól alapjaiban különböző külpolitikai szituációt hoz létre környezetünkben. Megszűnik a VSZ valós vagy csak vélt (de korábbi katonapolitikánkban mindenképpen figyelembe vett) védőhálója, a NATO-nak nem kellünk, az összeurópai kollektív biztonsági rendszer, amely egyetemes garanciát jelentene minden államnak, még igen távoli remény.

György Péter a Beszélő előző számában ugyancsak a kisebbségszerű öndefiníció ellenzőihez csatlakozik. Érvelésében lényeges szerephez jut egy olyan elem, mely túl van a témának és ennek az érvelésnek a belső logikáján, sőt minden logikán. Irracionális elem ez: a félelem. Azt hiszem, az egész disputa legfőbb fűtőeleme ez. Ha nem így lenne, érthetetlen volna a megszólalók szenvedélyessége egy jószerint hallgatag ellenféllel szemben.

Gy. P.

T. G. M. rendkívül színvonalas esszéjében képtelenül rövid terjedelemben a német problematika négy vonatkozását is tárgyalja. Mind a négyhez van megjegyzésem, de erőteljes vitám csak azzal, amit a cím jelez, és kevésbé erőteljes a német baloldaliság második világháború utáni történetének megítélésében.

Az esszé a ma hangulatába illeszkedő nosztalgiahullám hangján elsiratja a nosztalgia tárgyát képezhető múlt századi–század eleji német Közép-Európát.

Az emberiség állítólag kacagva búcsúztatja a múltját. A magyar értelmiség legszívesebben skanzenbe helyezné, ahol vasárnaponként úgy járkálhat a kovács műhelye meg az ősi ráolvasásokat mormoló vajákos barlangja között, mintha mindkettő igazi volna. Holott a múzeum, hiába szabadtéri, csak őrzi a tradíciót, az életünkbe nem örökíti át.

Szilágyi Sándornak igaza van, amikor azt kívánja, hogy gyűjtsük a forradalom dokumentumait, mentsük meg a résztvevők halványuló emlékeit.

1956. november 5-én, a becsapódó aknák miatt meg-megállva, hátizsákban sokszorosítógépet vittem hazafelé, egy velem egyidős, huszonnégy éves lánnyal. A lány zokogott, és azt hajtogatta: „Mi lesz velünk, mi lesz velünk ezután?” Nem lehetett vigasztalni, áttörhetetlen kétségbeesés-burok vette körül. Ez a lány aztán nagy karriert futott be a Kádár-rendszerben. Kultúrfunkcionárius lett, és sok piszkos feladatot kellett elvégeznie. Jó körülmények között él, de boldogtalan. Régi barátai elkerülik, fiai lekommunista-kurvázzák.

Kedves Sándor,

tudom, nem vártál választ a forradalom 30. évfordulóján elmondott beszédedre – illetve: talán igen, de inkább nem. Inkább azt szeretted volna – gondolom –, hogy szívleljük meg a benne foglaltakat. Éppen mert megszívleltem, kénytelen voltam gép elé ülni, és kéretlenül is válaszolni. Amit mondandó vagyok, nem hozzád címzett, hanem miattad és miattunk felelet, illetve inkább állítás. Még azt is elfogadom, hogy a legjobb szándék vezérelt, amikor elgondoltad, amit elmondtál.

Az ’56-os magyar forradalomra mondták egykor: a Suhancok forradalma. A jelző arra figyelmeztet, hogy ez a forradalom mindenekelőtt a fiataloké volt. Fiatal írók, újságírók takarították el az ideológiai akadályokat előle, egyetemista fiatalok hirdették meg 23-ára a lengyelekkel való szolidaritás békés tüntetését, s diákok foglalták pontokba: mit kíván a magyar nemzet. Őhozzájuk csatlakoztak, az ő szavukra bátorodtak fel a szintén fiatal – nagyon fiatal: többnyire tinédzser éveik középső harmadát taposó – munkások.