Az EU-csatlakozást előkészítő munkabizottságok az országjelentések alapján 1998 és 2001 között súlyosan elmarasztalták a honi kormányzati szerveket a magyarországi cigányság szociális jogfosztottsága miatt. Ezért arra kötelezték a magyar felet, hogy a költségvetéséből képezzen pályázati közpénzalapokat a hosszú ideje munkanélküli, illetve pályakezdő romák tartós munkahelyteremtésének érdemi megvalósítására.

A colári cigányok alkotják a ma Magyarországon élő cigányul beszélők között a legkisebb csoportot; Budapesten, Kaposváron, Dombóváron és Oroszlányban él egy-egy közösségük. Becslések szerint Oroszlányban 50-60, Dombóváron mint­egy 100, Kaposváron 250-260 colár él, a budapesti közösség pedig 1200-1500 főből állhat. A colári cigányok száma nem haladja meg a 2000-2200 főt a mai Magyarországon.

Kemény most jót nevetne rajtam: szeretem Miskolcot. A gyerekkor földrajzóráiról megmaradt, hogy hazánk második legnagyobb városa, a nehézipar fellegvára. Egyszer valóban eljutottam Diósgyőrbe; rengeteg vasra, csőre, mindenbe beivódó rozsdás porra emlékszem, kietlen kollégiumi termekre és zord kollégiumi nevelőkre. Átutazóban a rejtélyes nevű Tiszai pályaudvaron1 nagyon szerettem a resti friss kirántott hússal bélelt zsömléit, hideg borsodi söreit. Az igazi találkozás ’88-ban történt. A Szinva medrében takarító gumicsizmás cigány férfiak, a gyűjtött munkaügyi adatokból kirajzolódó élettörténetek, a hetvenes évek elejét idéző tanácsi osztályvezetők, szakszervezeti funkcionáriusok, a Békeszálló munkásbarakk nyomora, a Sajó-partra tervezett cigánygettó jelentették e találkozást, és többé nem engedtek el.

Az általános iskolai tanulók tömeges, más európai országok átlagánál jelentősen nagyobb arányú fogyatékossá2, majd később „sajátos nevelési igényűvé” (a továbbiakban SNI) nyilvánítása évek óta a figyelem középpontjában áll Magyarországon, mert fontos eszköze a roma, illetve mélyszegénységben élő gyerekek közoktatási elkülönítésének.

Az esélyegyenlőség problémája csak a PISA 2000 jelentést követően lett része a magyarországi oktatáspolitikai vitáknak, és a 2002-es kormányváltás után vált az oktatáspolitika egyik legfontosabb célkitű­zé­sévé. Ugyanakkor az esélykiegyenlítő oktatáspolitika csaknem kizárólag a szegregációs folyamatok meg­fékezésére koncentrált, mintegy azt sugallva, hogy az egész problematikának a roma, illetve a szegény diákok elkülönült oktatása a gyökere.

A magyar oktatáspolitika egyik leggyakrabban hirdetett törekvése a legszegényebb rétegeket és azon belül is főleg a romákat sújtó iskolai szegregáció felszámolása. Bár ez a jelenség a közoktatás talán legfontosabb hosszú távon ható anomáliája, az ellene folyó harc, a deklarációk ellenére, mindeddig csupán kisebb törvényi változásokat jelent, és csak szerény eredményei vannak.1 Az oktatáspolitika hangoztatott deszegregációs céljaival valójában kevesen értenek egyet, így a megoldás irányába mutató lépések igen erős társadalmi ellenállásba ütköznek. A kialakult helyzetben a pedagógián és pszichológián belüli szakmai, szemléletbeli és ideológiai zűrzavar is segíti a rejtett szegregációs törekvések megvalósulását, és a közoktatásban az eddiginél is ijesztőbb tendenciák körvonalazódnak.