Időközi választások Láposon, 2011. január végén. Kora délutántól forró a hangulat, Lufi a cigányok házait járja, mindenütt lázas számolgatások, hányan mentek eddig szavazni, hány szavazat várható még. Bár az urnákat este hétkor zárják, öt óra felé már érezhető, Lufi unokatesója, Kópi nyerésre áll. Rozikát – akit a faluban maradt néhány magyar mellé egyedüli cigányként beválasztottak számlálóbiztosnak – többen is elkapják a szavazóhelyiségből kijövet, hogy áll Kópi szénája, mire ő cinkos mosollyal jelzi, jól, a „hívek” mind leadták már voksukat.

Még soha nem voltam beszélőn. Idén ősszel lett volna rá szükség, de sajnos két hónap alatt sem sikerült elintézni. Nem tudtunk eligazodni a büntetés-végrehajtás labirintusában. Bagót augusztus végén elvitték, először nem is lehetett tudni, melyik börtönbe, azt pedig szintén nem, hogy mikor szabadul. Telefonon felvilágosítást nem adnak, az elzártnak kell kapcsolattartói szelvényt küldenie.

Az alábbi tanulmány egy kutatási jelentés kibővített változata, amely egy kilenc országra kiterjedő EU-s kutatás (EDUMIGROM)1 egyik állomása volt2. Ahogy minden több országot felölelő kutatás esetében, itt is félő, hogy erről az állomásról továbblépve a túl partikulárisnak, esetlegesnek, be nem illeszthetőnek ítélt részletek lemorzsolódhatnak, eltűnhetnek az úgymond európai szinten értelmezhető keret érdekében.

A 2010-es kormányváltás előtti hónapokban harmadszor került sor az általános iskolákat érintő átfogó szegregációs vizsgálatra.1 Azt már a 2000-ben és 2004-ben végzett kutatás is bizonyította, hogy a magyarországi oktatási rendszer szélsőségesen polarizálódott; az iskolai szegregáció folyamatosan növekszik; a tartós mélyszegénységben élők, és különösen az ebbe a körbe tartozó cigány gyerekek nagyjából egyharmada szélsőségesen szegregált körülmények között tanul, és ez a helyzet az érintettek iskolai sikerességének legsúlyosabb akadálya.

„Abban, hogy cigány, benne vannak ők, és benne vagyunk mi, az a viselkedés, amit feléjük tanúsítunk, benne van a köztük és köztünk fennálló viszonyok egész története.”(Patrick Williams1)

Kedves roma testvéreim… így szokták az ilyesmit kezdeni. Tőlem azonban ugyancsak távol áll az ilyen papos beszéd, no meg baj is van ezzel a testvérkedéssel, testvériséggel. Legyünk bár keresztények, keresztyének vagy éppen zsidók, valamennyiünk közös kultúrájának legkezdeténél, e kultúra „alapítólevelében”, a Genezis könyvének negyedik részében, rögtön a bűnbeesés után olvashatjuk az első emberpár két fiának, Káinnak és Ábelnak a történetét, egyáltalán AZ ember első történetét a Paradicsomból való kiűzetés után; s ez mindjárt egy testvérgyilkosság története:

Az ormánsági Piskó házai ma is körbeállják a gyepet, akárcsak két-háromszáz éve. A falu közepén zöldellő sziget ma már nem legelő, ahová egykoron kiverték a láb alatt levő jószágot. A huszadik század harmincas éveiben még a gyepről kivezető utakat kapuk zárták el. Erre a belső legelőre a mai lakosok már nem emlékeznek, legföljebb a néhány évtizede még itt fehérlő libacsapatra. Inkább a házak őrzik a múltat – jóval idősebbek, mint a benne lakók. A lakások 94%-a 1919 előtt épült (2001-es népszámlálás), ugyanekkor a 299 piskóiból mindössze két-három olyan lakos volt, aki 1919 előtt született. (2008-ban a 261 lakosból mindössze kettő nyolcvan éven felüli.)

A Klubrádió Szabad a pálya című műsorának 2010. március 7-i adásában a Beszélő vendégei Havas Gábor szociológus és Kertesi Gábor közgazdász voltak. Révész Sándor és Zolnay János a magyarországi cigányság helyzetéről kérdezték őket, és főként arról, hogy mit lehetne tenni helyzetük javítása érdekében.