Bíró Andrást több mint tíz éve ismerem, s több alkalommal volt szerencsém vele a világ dolgairól, s különösen a romák helyzetéről, az Autonómia Alapítvány helyzetéről, meg saját munkámról elmélkedni. Kritikus és őszinte viszonyunk az oka talán, hogy megkért, ha tehetem, reagáljak elgondolásaira. Így kaptam hát kézhez esszéjét, ha jól emlékszem, szóban még az írás provokatív szándékát is jelezve. Hadd szorítkozzam azonban szigorúan csak a leírt szövegre.

Vallomással kell kezdenem. Ellentétben sok barátommal, akik évtizedek óta szakmai vagy személyes elkötelezettségből, illetve mindkét okból foglalkoznak a roma tematikával, jómagamat zöldfülűnek tartom: csak egy évtizede kapcsolódtam be ebbe a munkába. Egyedüli korábbi közvetlen élményem a hetvenes évek végéről, egy mexikói faluból származik.

Rendszeresen megpróbálnak faggatni arról, hogy mi a válasz a cigánykérdésre. Nem csak posztmodern tartózkodásból válaszolom mindig, hogy vakuljak meg, ha tudom, drága szép fehér testvérem, hanem mert a kérdés költői, valójában csak megteremteni igyekszik azt a beszédhelyzetet, amelyben az érdeklődő elmondhatja saját javaslatait. Meglepetések ritkán érnek. Mivel általában tudják, miért pont engem zaklatnak, ezért az Endlösung-típusú változatokat ritkán osztják meg velem, ami persze nem jelenti azt, hogy ne fogna el sokszor így is kínos feszengés.

Az alábbiakban – Radó Péter hasonló témájú írásához hasonlóan és némileg arra hivatkozva – vázlatosan ismertetem azokat a romákkal kapcsolatos kérdéseket és válaszokat, amelyeknek tisztázására szerintem ma Magyarországon szükség van.

Ha valaki manapság Magyarországon a romákról beszél, többnyire eufemizmusokat alkalmaz, amivel gyakran jár együtt a fogalmi zavar is.

Egyfolytában szemem előtt lebeg egy kép. Egy fekvő formátumú fotón, a kép közepén egy ezüstgombokkal teleaggatott kabátban egy bajuszos, csizmás cigányember áll. Mellette feltehetően gyermekei, egy mezítlábas, kócos hajú egypendelyben lévő kislány és egy szintén mezítlábas, térdig érő nadrágos, sapkás kisfiú. Mögöttük egy sátor, oldalán a ponyva több helyen szakadozott. A kép bal oldalán két kakastollas csendőr feszít, vigyázzba vágják magukat, vállukon puska, oldalukon kard.

Hazai kisebbségeink boldogulása magyar sorskérdés. Aki nem tiszteli a nemzetiségek jogait, árt a világ magyarságának, és Magyarország nemzetközi tekintélyét, erkölcsi súlyát, végső soron boldogabb jövőjét kockáztatja.

Külön aggodalommal töltenek el bennünket azok a törvénysértések, amelyek a magyar cigányságot sújtják.

1997 tavaszán empirikus kutatást folytattunk a fiatal terhes vagy kisgyermekes cigány nők és az ellátásukra szakosodott egészségügyi intézmények képviselőinek kapcsolatáról.

Radóval, azt hiszem, csak az alapállásában tudok egyetérteni, de abban nagyon is. Cigányoknál kétségkívül szarban van a haza – és szerethetjük, meg nem is, de történetesen e haza a miénk is. Lehet, hogy így vagy úgy, a matéria szagától még meg tudhatjuk óvni magunkat – de a szégyentől nem. Ha meg átéljük a cigányok embertelen társadalmi helyzetéből származó szégyent – akkor már csak önérdekből és önbecsülésből is tennünk kellene valamit e szégyenteljes helyzet jobbításáért.

Én azzal kezdem megjegyzéseimet, amivel Radó Péter a röpiratát befejezte. Tudniillik, hogy bízzuk a baranyai beás falvak gyerekeinek szüleire, hogy milyen oktatást szeretnének gyermekük számára. Az érdekeltek ugyanis megkérdezhetők, írja Radó. Az oktatási rendszer csak egy példa a sok közül, de ebben az esetben is, mint mindig, az a lényeg, vajon egy-egy döntés előtt megkérdezik-e az érdekelteket, bevonják-e őket a döntések előkészítésébe, majd a végrehajtásba, vagy csak „elszenvedtetik” velük a döntéseket és azok következményeit.

Sokan sokféleképpen látják a cigányságot. Ez eddig normális, ami viszont nem az, hogy nincs nyilvános diskurzus, melynek során e megközelítések ütköztethetők lehetnének egymással. Láthatatlan disputa folyik a roma politikai közéleten belül. Van egy (a szakmapolitika és a tudomány határán szerveződő) vita az oktatásról, el-elcsattan néha egy provokatív cikk a Bukszban vagy a Magyar Hírlapban, s van egy Roma Café, ahol jól kibeszélheti magát, aki eljön.