„Finom zsidóellenesség”
A „világnemzetiek” gyűlésén felszólalt egy úr, akiről kiderült: ő a dominikánusok (szünetelő) lapjának főszerkesztője. A hangtalan 168 órában a rend tartományfőnöke, P. Dr. Dóczy Zsigmond O. P. mesterien védi meg e „kitűnő embert”.
„Nem antiszemita, hiszen zsidó barátai is vannak.” Rögtön gondoltuk. De mit mondjanak azok, akik úgy nem antiszemiták, hogy nincs zsidó barátjuk? Igaz, ők nem járnak ilyen bulikra.
Le az értelmiséggel!
Miközben egyre erőteljesebben hangzanak a megegyezésre buzdító szózatok, mind furcsább illat lengi körül azt a néhány dolgot is, ami körül valóban széles körű egyetértés mutatkozik. Mintha csak az igazán nagy szamárságok (ah, régi szép idők!) tűrnék meg a „konszenzust”.
Itt van például az értelmiség trónfosztásának programja. Nagyjából fél éve minden hétvégi mellékletből olvashatjuk valamelyik aranyszájú politológus tollából, hogy az „értelmiségnek mennie kell” (főként a humán képzettségűeknek).
Végkielégülés
Aki figyelmesen követte a MÚK múlt heti közgyűléséről szóló szűkszavú beszámolókat, örvendetes folyamat tanúja lehetett. Nem mintha a nyilvánosság képviselőinek zárkózottsága önmagában üdvözlendő volna. Ellenkezőleg. Az sem valószínű, hogy valamiféle példaadó önmérséklet szállta volna meg az urakat és hölgyeket.
A keleti rém és a keleti rémisztgetés
Brutális bűntény foglalkoztatott sok-sok embert az elmúlt héten. Úton-útfélen a szegedi gyilkosságokról hallhattunk; volt, aki titkos értesüléseit adta tovább, és volt, aki egyszerűen csak félelmeit fogalmazta meg. A borzalom azonban a tömegkommunikáció ismert procedúráin átpréselve azonmód borzongássá lényegült, miközben a szenzáció sokféleképpen kihasználható szimbolikus eseménnyé változott.
Kezdjük a dolog morbid oldalával.
A hazaárulás nehézségei
Igen mély és alapos honismeretről tett tanúságot a megbízott nemzetképvezető, amikor úgy próbálta lejáratni a magyar újságírók egy részét, hogy közölte: azok bizony sokat isznak, sőt néha be is rúgnak. Édes Istenem! Hát ha van valami, ami ebben a hazában nem számít halálos véteknek, az éppen az italozás. A szocializmus talán legnagyobb egységesítő elve az ivás volt: munkások, parasztok és a velük szövetséges értelmiségiek egyaránt piáltak, s ebben a néppel tűzön-vízen át tartottak a KB-titkárok is.
Cenzorok népe
Nem akármilyen újévi ajándékot kapott a magyar nép a rádió megbízottjaitól és vicemegbízottjaitól. Sokat vesztett tehát az, aki – mint e sorok írója is – elmulasztotta a szilveszteri rádiókabaré meghallgatását. Hisz mikor adatik meg újra az a lehetőségünk, hogy a cenzorok nemes hivatását gyakoroljuk?
A Magyar Rádió alelnöke által felkért bizottság ugyanis meghallgatta a rádiókabaré szilveszteri műsorát.
Úgy szeretném, ha félnétek tőlem!
„Amikor Antall ’89 végén kijutott Amerikába, és részt vett egy imareggelin, tárgyalt a kormányon kívül a Zsidó Világkongresszus vezetőivel, már ott megkapta az utasítást, hogy a népi radikalizmust, az »antiszemitákat« mellőzze és szorítsa ki.” Ekkora ökörséggel még manapság is csak ritkán lehet találkozni. Ha most mégis azt javaslom, hogy minél többen ismerjék meg eme idézet szövegkörnyezetét, akkor ennek – az élveteg liberálbolsevik szadomazochizmuson túl – még külön oka is van.
Bűnös önkormányzat
Dögöljön meg az ő tehenük is, gondolhatták a kormánypárti képviselők, amikor jelentős mértékben csökkentették az önkormányzatok jövő évi költségvetését. Lehet, hogy csupán a „népi gondolat” továbbfejlesztett változatáról van szó: a bűnös város fogalmát kiterjesztették az összes önkormányzatra: úgy kell nekik, ha az ellenzékkel komáznak.
A „vidékért” hullatott könnyek nem váltak csengő aranyakká, guruló gyöngyökké.
Óvecsernye
Háládatlan az emberi nem! Így év vége felé egyszerre több irányba indulnak gondolataink, mindenről és mindenkiről megemlékezünk, csak éppen az ünneplés egy fontos szereplője merül feledésbe: a sült malac.
Van azonban, aki rá is gondolt. Szemelvényünk szerzője (1775–1834) az angol irodalom jeles, nálunk kevéssé ismert alakja (bár Shakespeare-feldolgozásai sok gyerek könyvespolcán megtalálhatók).
A „magán” nem fosztóképző
Miközben a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusán számos figyelmet érdemlő gondolatot megfogalmaztak, a részt vevő kormányosokban sem csalódtunk: most is főleg azon igyekeztek, hogy rozoga hajójuk vitorláiba fogják be a szentlélek fuvallatát. Balsai úrék, ha jártak is hittanra, betegek lehettek, amikor az alázatosság erényét taglalták. Az a mód ugyanis, ahogy saját machinációikat a keresztény értékrend kizárólagos képviseleteként mutatják be, a hívőkben is ellenérzést ébreszthet.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 43 hét
10 év 16 hét
10 év 20 hét
10 év 20 hét
10 év 22 hét
10 év 22 hét
10 év 22 hét
10 év 24 hét
10 év 25 hét
10 év 25 hét