A konzervatív művész számára az az érték, ami már van, volt, a múltban létrejött. Abból kell szerinte merítkezni, táplálkozni, minden szép és jó forrásából, a múltból, a jövő is onnan jön. A modern művész számára az az izgalmas, ami még nem volt. Persze konzervatív merítkezésből is létrejöhet új, és a modern újdonsága is valahol valaminek a folytatása, ha nem is derül ki ez rögtön.
Az ilyesmi szentimentalizmusra csábít. És ezt most el kellene kerülni. Máskor is, de most különösen, éppen, mert csábítás van. Adva van egy utcasarok, Budán. Ahol lakni egyre inkább nem világnézet többé, azaz újra az, csak éppen a világnak egy más nézete: Buda rátarti lett, kitaszítja a nem oda valót, és kisajátítja azt, amit sosem birtokolt.
Jó néhány hónappal ezelőtt e lap egyik szerkesztője elküldött nekem az interneten egy mélymagyar diavetítést, hátha kreatív hangulatba kerülök tőle. A pps fájl érdekes „tényekkel” akarta tudatosítani a nézőben a magyarság tiszteletét. Hogy csak a legfontosabbakat mondjam: mi, magyarok találtuk fel a tündért és a hétfejű sárkányt, Európában nem tudtak húst főzni, se fűszerezni, se villával vagy kanállal enni, amíg meg nem jöttünk, és megmutattuk, hogyan kell.
A minap hallottam egy vasúti restiben, hogy mi az a három dolog, ami a nyugodt élet elengedhetetlen tartozéka: a környéken ne legyen cigány, legyen olcsó a sör, és a kocsmai zenegépben legyen Deák Bill Gyula. Ellenvetés nem volt, a javaslatot egyöntetűen támogatta a közönség. Legyen ez a jelenet a kályha, ahonnan elindulhatunk.
Meghívtak egy kelet-európai női irodalmi konferenciára, Berlinbe. Még el sem indultam, de már találgatok. Örülök és gyanakszom. Vajon ki lehet a konferencia tárgya? A szocialista szupernő és a traktoros terhes asszony? A családi erőszak áldozata? Esetleg a parlamentből és a döntéshozatalból kihagyott egyén, vagy a hallgatás áttörésének úttörői? Az új antológiák írónői, akik kinyíltak, elnyomásról, szexualitásról és testről beszélnek? Tényleg érdekel ez valakit Nyugaton, a feminizmus után?
Mint a láp, magába húz a tébolyító tántorgás, hovatovább azon tépelődöm én is: hogyan tovább.
Különös nyári délután volt, színültig telve melankóliával, ismeretes a nyári délutánok végtelen hosszúságán átszüremlő hallgatás, a végtelen térségek konok hallgatása. Közeledett, de nem ért el a nap vége. Összefutottam a Jászai-villamosmegállóban egy hajléktalannal.
Gyakran zavarba jön az emberfia, ha régi dokumentumokat fordít, és a szövegben pénzösszegekről esik szó. (A szerkesztő is bizony zavarba jön, ha régi dokumentumokat közöl, mondjuk, több mint egy hónaposat. Az írás születése óta ennek a témának uis komor aktualitása lett. Akkor most álljon itt emlékeztetőként egy biztosabb lábakon álló világra. A Szerk.)
„Az annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen”, írta a Bizottság. Annyi baj is lett. Itt van például a törvények végrehajtásának alacsony hatásfoka, a demokratikus állam szétporladó tekintélye, az adófizetési hajlandóság hiánya. A politikai polarizáció irracionális foka, a gyanakvás és bizalmatlanság kultúrája. A kiszámítható, tiszta viszonyok hiánya anómiához vezet, ami bizalmatlanságot szül, az meg félelmet és erőszakot.
Buzi-e vagy?, kérdi a Gyászszolgáltató, s szemében a hitelesség, a szakmai sikerek, a szolgáltatói öntudat, a fölényes tudás biztonsága, széles mozdulatokkal terel a szoba finoman élégant fotelja felé, anyád ölében nem vigyázták ennyire a pillanataid, miben segíthet?, kérdi bátorítón, s hálatelt szívvel adod át magad a vele tölthető időnek.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 48 hét
9 év 22 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét
9 év 27 hét
9 év 27 hét
9 év 27 hét
9 év 29 hét
9 év 30 hét
9 év 30 hét