Beszélő: Hogy van az, hogy miközben mi magyarok még egyetlenegy irodalmi Nobel-díjat sem kaptunk, Lengyelország, a lengyel irodalom ez évben már a negyediket nyerte. A világháború előtt Sienkiewicz és Reymont, 16 évvel ezelőtt Czeslaw Milosz, az idén pedig Wislawa Szymborska. Mi a titka az utóbbi évtizedek lengyel irodalmának, illetve költészetének, amely már másodszor juttatja Nobel-díjhoz a lengyeleket?
Sokan vannak, akik időnként őszinte csodálkozással felteszik a kérdést: mitől lesz egyre unalmasabb az irodalom? Vagyis: miért hagy hidegen a legtöbb írás, ami mostanában készül, miért nem érdekel egy kicsit sem? Jogos kérdések ezek, el kell ismerni. Érdekes, hogy tizedannyit sem tudtak a régi mesterek a stílusról, a kompozíció művészetéről vagy az alkotás lélektani hátteréről, mint mi, mégis izgalmas műveket írtak, mi meg nehézkes, bár igen kifinomult unalomban fuldoklunk.
Az írott, szerkesztett változatot némi fölvezetés után alighanem azzal fogom kezdeni, hogy a LEVELEK – NAPLÓK kötettel befejeződött a Kosztolányi-összkiadás, amelynek legtöbb darabját antikváriusok sem látták évek óta, amely nélkül ugyanakkor hiányos minden valamirevaló magyar könyvespolc. Kézenfekvő, hogy legelőször e két és fél évtizedes legendás sorozatról kérdezzelek.
Véletlenül éppen Kosztolányiból érettségiztem… Az elefántcsonttorony költői, ez volt a tételem a Berzsenyi Gimnáziumban, vagyis Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád.
A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy nemrégen előkerült egy töredék levélváltozat Erzsébet hercegnőtől (Marburg Staatsarchiv), amelyet feltehetően hangjának leplezetlen szenvedélyessége miatt nem küldött el Descartes-nak válaszként éppen arra a levelére, amelyet a szerkesztőség kiválasztott Descartes ünneplésére. A levéltöredéket a Deutsche Zeitschrift für Philologie-ban történő közlés előtt megkaptam marburgi barátomtól, így aztán ezzel a dokumentummal lepem meg az engem fiktív levél írására bátorító szerkesztőséget. A levél tehát 1645. augusztus 4. után és 16.
az Ön gondolatai, még ha kételkedve is olvasom őket, érdekesebbnek tűnnek számomra Seneca könyvecskéjének mondandójánál. Őszintén szólva, a régiek bölcsességét nem tartom különösképpen megvilágítónak, s sajnálom, hogy Ön szemmel láthatóan sokban osztja véleményüket.
Azt tanítják, s Ön ezt megismétli, hogy mindenki szeretne boldogan élni, hogy a boldogság erényes életből és szerencsejavakból tevődik össze, és hozzáteszi, hogy az erényes ember bölcs és boldog akkor is, ha körülményei nem a legfényesebbek.
a boldogságról szóló levele rádöbbentett arra, hogy e látszólag jámbor téma kapcsán a lehető legveszedelmesebb politico-filozófiai problémára bukkantunk.
FÉNYI TIBOR: „ÉLET KELL A HÁZBA”
Én még sohasem voltam az egykori bécsi Collegium Hungaricum ma Magyar Kultúrintézetnek nevezett épületében, de most, hogy látom, alig hiszem el, hogy egy ilyen szép nevű intézmény ilyen lerobbant épületben működött: az egész, ha nem is az ötvenes, de a hatvanas évek pártirodáira emlékeztet. Ezt vetted te át 1995. szeptember elsején.
Igen, amikor először beléptem ide, egy pillanatig én is azt gondoltam, hogy talán mégis inkább vissza kellene mennem a Presséhez újságírónak.
Descartes úr, ön egy nagy naiv. Egy oly ragyogó ész, aminő az öné, az örökmozgó föltalálásába veszejti magát. Nem mondom, hiszen elmés gépezet az, melyet ön szerkesztett, s melyben a kétkedés transzmissziója által hajtja a testet a lélek és a lelket a test. Az eszme durrogó motorja fölött pedig ott tündöklik a mennyei benzinkút s kezelője, az Isten. Minden elismerésem az ön páratlan géniuszáé, melytől fejre áll a középkori dogmák iskolamestere. Csak… hogyan is mondjam… van itt egy kis bibi. Ön elfelejti, hogy csimpánzokhoz beszél.
Roland Barthes: A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások. Ford. Babarczy Eszter, Kovács Sándor, Mihancsik Zsófia, Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó, Bp. 1996, 118 o., 780 Ft. – Angyalosi Gergely: Roland Barthes, a semleges próféta.
Asszonyom!
Amikor Seneca könyvét de vita beata [a boldog életről] kiválasztottam Fönséged számára mint olyas párbeszédet, amely mulattathatja, csak a szerző hírnevére és a tárgy tisztességére voltam tekintettel, s nem gondoltam a módra, ahogyan azt tárgyalja, s amikor utóbb ezt megvizsgáltam, nem találtam követésre méltóan pontosnak.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 28 hét
10 év 2 hét
10 év 5 hét
10 év 5 hét
10 év 7 hét
10 év 7 hét
10 év 7 hét
10 év 9 hét
10 év 10 hét
10 év 10 hét