Skip to main content

Kultúra

Josef Hirsal: Bohous Hrabal startja a „szárnyalás éveiben”

(1955–1959)


Bohumil Hrabal nincs itt, elment, volt egy kis dolga a korral, amelyben élt, méltatói azt mondják: le kellett zárnia. Sosem tudjuk meg: Ő zárta le ezt a kort elmenetelével, vagy a kor zárta le őt azzal, hogy elmúlt. Elmúlt az értéktemetők kora, a „mikor lesz már vége” kora, a papír és könyvzúzdák, a cenzorok, a mélyre taszított fentlévők, a semmilyenek kora, ahol úgy lehetett alászállni, hogy a fenéken kotorászva biztosan talált az ember valami gyöngyöt.

Kárpáti Péter Díszelőadás című könyvéről

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor
Irodalmi kvartett


Németh Gábor: Azt hiszem, hogy Kárpáti Pétert prózaíróként talán kevésbé ismeri az olvasóközönség, drámaíróként annál inkább, hiszen kötete is megjelent, és viszonylag rendszeresen játsszák a darabjait.

Bán Zoltán András: Igen, Kárpáti Péter meglehetősen sikeres színpadi szerző, megnyerte a Vígszínház drámaíró-pályázatát, ami elég komoly dolog. De nekem kapóra jön, hogy máris a drámaírásnál tartunk, mert ezt a könyvet csak vonakodva nevezném regénynek vagy kisregénynek. Úgy látom, hogy bizonyos értelemben háromfelvonásos dráma.


Sipulusz [Tamás Gáspár Miklós]: Levél VII. Sándor cárhoz


Majesté!

Allerdurchlauchtigster Grossmächtigster Imperator!

Allergnädigster Kaiser und Herr!

N* kormányzósági székhelyen él egy bizonyos Kukac Mátyás.**

* És Sárbogárdi Jolán stílusában ír (Nappali Ház IX, 1997/2., pp. 89–90), akárcsak1

**
Pavlovits Tamás, Pompeji VII, 1996/3–4., pp. 219–252.









Galántai Zoltán: A tudomány álma


Amikor Kepler a prágai udvarhoz tartozó Matthaeus Wackhertől 1610 márciusában arról értesült, hogy egy bizonyos Galileus nevű páduai matematikus a „hollandus kémlelőüveget” a mennybolt felé fordítva újabb égitesteket fedezett fel, biztosra vette, hogy nem újabb bolygókról, hanem a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz körül keringő másodlagos égitestekről: holdakról lehet szó.

Viktor Jerofejev: A jó Sztálin


1947-ben születtem. Boldog sztálini gyerekkorom volt. Tiszta, felhőtlen paradicsomi élet. Akár Nabokovval is versenyezhetek. Úri gyerek voltam én is: igaz, ő arisztokrata, én meg nómenklatúra-ivadék.

– Viktorka megevett egy egész doboz fekete kaviárt – jelenti diadalittasan anyámnak nagyanyám.

A háború után vagyunk, egész Moszkva éhezik.




Révész Sándor: Változatok egy állandóra


(Pelle János: Az utolsó vérvádak Magyarországon, Budapest, 1996)

Két igen különböző felfogású és mentalitású kutató mélyedt el századvégünk Magyarországán a vérvád-jelenségkör kutatásában. A recenzens igen hasznosnak véli e két felfogás együttes jelenlétét, és sajnálatosnak egy harmadik hiányát.

Pelle János és Kende Tamás egy közös pontból két ellentétes irányba halad. A recenzens örvendene, ha akadna e közös pontnak kikezdője, de nem akad. Tudniillik annak az állításnak, hogy a vérvádak mögött ősi, örök, állandó antropológiai tényezők állnak.




Beszélgetés Jeles Andrással


Egyszer egy riportban ön azt a kijelentést tette, hogy – idézem – „…ha a színházban lehetetlenség közösséget teremteni, az a társadalom megbetegedésének a szimptómája”. Lehetséges-e manapság létrehozni azt a bizonyos közösséget?

Félek, ha nem térek ki az egyenes válasz elől, rövid úton olyan területre tévedhetek, ahol semmi keresnivalóm, és ahol – ennek megfelelően – úgy érzem magam, mint kutya a kútban. Másrészt szükségtelen és unalmas az efféle „bevezetés”: mindenki érzi, hogy baj van, kint is, bent is, nem kell ehhez tudományos pofát vágni.


A Testamentum. Dmitrij Sosztakovics emlékei című könyvről

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor
Irodalmi kvartett


Bán Zoltán András: Különös sorsú kézirat ez, amely 1979-ben jelent meg a Faber and Faber kiadónál angolul. Orosz kiadása mindmáig nincs. A szöveg gondozója és bizonyos mértékben szerzője, Szolomon Volkov 1960-ban ismerkedett meg Dmitrij Sosztakoviccsal. Fiatal zenetudós volt akkoriban, írt Sosztakovicsról egy lelkendező kritikát, aztán összebarátkoztak, később kollégák lettek a Szovjetszkaja Muzika szerkesztőségében. Volkov elhatározta, hogy rábírja Sosztakovicsot, írja meg emlékiratait.

Németh Gábor: Mindig kíváncsian alszom el

Farkas Péterrel beszélget Németh Gábor


Nemrég megjelent Háló című könyved szerint az álmok és az emlékek mindenestül egy korábbi Magyarországhoz kötnek. Annak nyoma, hogy nem itt álmodtad őket, alig, szinte egyáltalán nem látszik. Hogyan lehetséges ilyen termékenyen fenntartani a diktatúra-tudatot?

Először is nem tizenhat éves koromban hagytam el az országot, hanem huszonhét évesen. Ennyi idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a hétköznapi diktatúra életem minden részében kitörölhetetlen nyomokat hagyjon.


Vitalij Moszkalenko: A Karamazovok és a pokol


Ősbemutató volt a patinás moszkvai színházban, a Szovremennyikben: Klimontovics írt egy színművet Dosztojevszkij regényének motívumai alapján A Karamazovok és a pokol címmel. Az előadás rémes, csak szidni tudom: akinek ehhez nem fűlik a foga, lapozzon tovább. Különben se látta a darabot.

De ne is sajnálja: két órányi tömény unalom, monoton ismétlések sokasága, könyvízű, poros „istenérvek”, vértelen lázongás az ördög ellen.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon