Hogy „jó-e”, vagy „nem is annyira jó” – ez föl sem merült; sem a másfél órás előadás alatt, sem utána, még sokáig. Ki kellett kecmeregni a hatás alól, megérteni, mit akar mondani ez az ember.
Bob Wilson, a mai színházművészet egészségtelenül legendás alakja, színházi látványteremtője, nyelvfogalmazója, rendezője, de nem úgy, hanem másképpen… szóval Bob Wilson a berlini Hebbel Színház színpadán előadott egy Hamlet-monológot. Pontosabban: a Hamletet – monológban.
Michel Foucault: A szexualitás története.
A tudás akarása. Budapest: Atlantisz, 1996, 167 lap.
Fordította: Ádám Péter
Ment-e a boldogság a felvilágosodással előbbre? Ezt a Rousseau–Vörösmarty típusú kérdést (Hol a nagyobb rész boldogsága? Ment-e / A könyvek által a világ elébb) persze a szexualitással kapcsolatban is minduntalan föltesszük, különösen Freudra nézve.
Ebben a lapszámban, tőlem függetlenül, nyilván esik majd szó búcsúról, helyzetről és jövőről, s ha én is ejtek marginálisan, nem illetékességből, hanem illendőségből teszem, mégiscsak utolsó szám, a hetilap utolsó száma, részemről tehát búcsú „e hasáboktól”.
Mondhatnám úgy is, költözöm, költözünk, Tituszné. De ez a kisebbik baj. Hogy megszűnt egy hetilap, az a nagyobb.
„A fantasztikumban az a csodálatos,
hogy nem is létezik: minden valóságos”
(André Breton)
Olyan fényképre bukkantam egy könyvben, amely talán kár, hogy létezik, mert a néző és az olvasó maga szeretné kitalálni. Ne legyen meg egyebütt, csak a képzeletünkben. Pedig megvan, lefotózták.
Hitchcock? – kérdezte valaki. – Gyermekbetegség. Mindenki átesik rajta.
Francois Truffaut is korán megkapta, még a Cahiers du Cinéma induló kritikusaként; a kór ragályos lehetett, mert sorra fertőzték egymást az ifjú munkatársak: a lap az ötvenes években két különszámot is szentelt Hitchcocknak, 1957-ben pedig megjelent Claude Chabrol és Eric Rohmer újhullámos rendezők sokat emlegetett monográfiája.
Bementünk az alagútba,
elhúzódott hidegen,
Kijöttünk az alagútból,
s nem volt már oly idegen
(Sláger)
Vad mozdonyok
Miért nincs az „istenfélő ember” mintájára „nőfélő ember” kifejezés? Don Quijotéra is illenék, meg Don Juanra is. E két urat tudtommal még egyetlen magvas tanulmány vagy esszékötet sem rokonította. Talán mert kevés alkotó kapcsolta össze a két embertípust.
A fő baj az, hogy a szovjet polgártársaknak túl későn mondták meg, mi is az igazi pornográfia. Malackodni, persze, mindenki tudott, de hogy amúgy istenigazából, a dolgok mélyére ásva, izgalmasan, polemikusán, ironikusan felvilágosítsanak – nem, ezt megtagadták tőlünk.
Ott volt mindjárt az óvoda. Ahová, mint ismeretes, az erotikának még azt a változatát se eresztették be, amit szegény Natasa Rosztova ábrázata vagy a szűzföldet feltörő szovjet asszony tompora sugárzott volna. Piroska az égvilágon semmilyen erotikus izgalmat nem keltett, a nagymama meg a farkas még annyit sem.
Bán Zoltán András: Mészöly Miklós legújabb műve hatalmas kritikai siker; nem tudom, láttátok-e a Kalligram januári számát, ahol többen is ünneplik. Ez lenne az első kérdés: valóban remekmű a Családáradás? Az ünneplők többnyire az újabb írói generáció tagjai. A másik kérdésem ehhez kapcsolódik: tényleg ekkora Mészöly művészi hatása az úgynevezett újabb magyar irodalomra?
Radnóti Sándor: Mintha két Mészöly volna. Az a Mészöly, akit híres, jelentős regényei jellemeznek, a rendkívül filozofikus író, aki borzasztó takarékos és célratörő, és reduktív.
Miért ötször ismertebb Nyugaton Kundera az ötször jobb Hrabalnál? – kérdi egy nemrégi írásában az éles nyelvű esztéta és kritikus, Farkas Zsolt. Magyarországon azonban nem ismertebb se kétszer, se ötször: nálunk hál’ istennek Hrabal még mindig népszerűbb és talán olvasottabb.
’67–68 körül mindkét cseh író felszabadító hatással volt olvasóira. Hatással egy rétegre, egy nemzedékre, s nemcsak a politikai tabudöntés miatt.
Úgy látszik, ez most így megy.
A már nem egészen fiatal, de még nagy öregnek sem nevezhető költők (Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos mellett most Kántor Péter) olyan kiadásokkal állnak elő, amelyek egybegyűjtik a régebbi köteteket (nagy részüket vagy bőséges válogatást belőlük), és hozzáteszik az elmúlt években keletkezett új verseket. Spekulál, persze, az olvasó – mit jelentsen ez? A könyvkiadás újabb technikai trükkje? (Az olvasó jobban harap a teljes kiadásra.) A szűkös megjelenési lehetőségek kényszere? Vagy: a fiatal középnemzedék lezár, összegez, számvet?
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 43 hét
9 év 16 hét
9 év 20 hét
9 év 20 hét
9 év 21 hét
9 év 22 hét
9 év 22 hét
9 év 24 hét
9 év 24 hét
9 év 25 hét