Asszony a fronton című híres könyvednek az utolsó szavai: „úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót”. Hogy jutott eszedbe ez a szép és kifejező kép?
Nem nekem jutott eszembe. Amikor Nemes Nagy Ágnes még kéziratban olvasta a könyvet, felkiáltott, te, hiszen ez egy magánfreskó a világtörténelem falán!
A színészek iszonyatosak tudnak lenni, ha színészkednek. Ennél rosszabb már csak az, amikor az amatőr szerepel. Szinte hihetetlen, hogy Jeles András A kis Valentino című filmjében – mely benne van az én „brüsszeli tizenkettőmben” – hogyan volt képes technikailag megoldani amatőrökkel, hogy ne szerepeljenek, hanem létezzenek. Muszáj kimondanom, sajnos, hogy: legyenek természetesek. Olyanok legyenek, mint az életben. Még ha ez itt művészet is, nem az élet, ugye, meg minden.
Tavasz van, bort iszom, jólesik fecsegni. Itt van például mindjárt ez a nem túl eredeti metafora, most jutott eszembe: az idő tell. Vegyük csak ezt a mostani pillanatot (olvasom régi jegyzetemben), hogy itt ülök a Vidoq borozóban. A pincérlányt nézem, alig lehet több tizennyolcnál. Gömbölyded arc, fekete haj, valószínűleg festett (de nem biztos). Délelőtt egy bizánci történetíró szövegét fordítom, bizonyos Kinnamoszét. Sokáig aludtam, Adél már felkelt, ágyba kaptam a kávét. Irodalom szemináriumra már nem mentünk be, ittunk inkább egy sört az Avarban.
A budapesti Örökmozgó életműsorozata után alig megválaszolható kérdésekkel állunk szemben. Eizenstein a film eddigi történetének talán legnagyobb formaművésze. Terveinek töredékét valósíthatta meg, zsenialitása e töredékből is páratlannak látszik. A formaművész azonban megbéklyózva dolgozott. „Talpnyaló. Mint a kutya engedelmeskedett gazdája parancsának. A lángész nem alkalmazza művét a zsarnokok szája ízéhez.” Szolzsenyicin híres kisregényében mondja ezt egy rab a Rettegett Iván kapcsán.
Talpnyaló lángész? Ilyen nincs. Nem lehet.
Néró és Seneca?
Mindjárt elmondanám, nem tudom, örülsz-e neki, hogy az Időm Gombrowiczcsalt tartom a legjobb könyvednek. Majdhogynem fő műnek érzem.
Örülök. Az ember, főleg ha már öreg, örül, ha az utolsóra mondják, hogy a legjobb, mert bizonyos kor után megjön a félelem, ahogy Lukács mondta úgy ’80 tájt: nézze, hát vannak kopások, az volna a rendellenes, ha nem volnának. Csak arra kell törekedni, hogy az ember felismerje, milyen területre és milyen mélységben terjednek ki. És ha a legutolsó könyvem a legjobb, az azt jelenti, hogy nincsenek még kopások.
A Balkán nem fekete-fehér. A Balkán szimplán csak nem fehér. Aki nem velem, az ellenem, az ellenségem ellensége a barátom. Az Eső előtt „Ponyvaregény” kenyérrel és sóval felszolgálva. Macedón filmes rendezte, albán és macedón színészek játszanak benne Koszovóból és Macedóniából, etnikailag megosztott macedón falvakban forgatták az új, „demokratikus” időkben.
A kétéves macedón államban folyik a küzdelem az albán kisebbség és a macedón többség között. Az albánok önálló felsőoktatást akarnak, arányos politikai képviseletet.
A latin-amerikai írók – García Márquez, Vargas Llosa, Carpentier, Cortázar és persze Borges – komoly itthoni sikere mintha azt mutatná, hogy bizonyos nemzetek irodalmaira különösen érzékenyen rezonálnak a magyar olvasók. Távolról sem csak az egzotikumot, a mesét, a mítoszt vagy a megformálás újdonságát fedezzük fel ezekben a szerzőkben; amilyen messzi és idegen világról adnak hírt, annyira érezzük némelyiküket már-már magyarnak. És így van ez az írekkel és a lengyelekkel is. Lehet, hogy mindez csak széplelkű képzelgés; de talán racionális magyarázata is van.
Ha nem volna a kis hősnő Adidas trikója, archaikus történetnek hihetnénk. Ortodox szerzetesek, hegyi templom, sziklakolostor, éppúgy lehetne a VII. vagy a XV. században. Ha nem volnának az újmódi lőfegyverek, középkori kalandfilmnek vélnénk, törzsi viszályok, portyázó rablólovagok, vérbosszú. Ha volna törvény, ami megállítja vagy legalább bünteti az erőszakot, játszódhatnék mindez a határon túli, görög Macedóniában is, valahol a Meteorák híres vidékén.
Akár hétezer napra lemondanék mindenfajta objektivitásról. Milyen könnyű arról lemondani, amire amúgy is képtelen az ember. Mondhatná valaki.
Könyvek négyszemközt.
Ez még mehet, könyv van, nagyon is, a négy szem meg, épp amennyi kell, megvan szintén.
A többi – smarni. Vagy majdnem az.
Bárki bármit mond, a kérdést, hogyan kell élni, csak a meghatározandó tárgy végső múltával szüntetjük meg, azaz ha megszüntetődünk, alanyilag. Akkor ugyanis már nincsen egyéb kérdés, és éppen ez a válasz.
Szabó Anasztázia attól fél, írtam jobb híján, húsvét előtt, hogy majd undok lesz, és harapni fog. Egy kétujjas kesztyű, azután meg harap, de nem. Hanem gunnyaszt a holland műfüvön, cévitaminos ízesítés, nyomelemek. Néz a szeme, mint a polyvitaplex.
Figyelj rá az Anikára, meg ne fojtsa. És vedd el tőle az epilátort.
A barkák járnak-kelnek, mint az egerek, kövér plüssegerek vékony ágon. Mondják, le fog csúszni a Halászbástya, lazul a márga, bele a Dunába, s akkor úszni kezd majd, rigójancsi Mohács felé.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 45 hét
10 év 18 hét
10 év 21 hét
10 év 21 hét
10 év 23 hét
10 év 23 hét
10 év 23 hét
10 év 25 hét
10 év 26 hét
10 év 26 hét