Robert Redford ezer Oscarra jelölt legújabb sikerének megtekintése nem szerepelt a terveim között. Mert mi jön ki abból, ha a hollywoodi stúdiókban koncentrálódó hallatlan profizmus és technikai felkészültség ép erkölcsi érzékkel és ízléssel párosul? Tisztes unalom, többnyire. Mintha csak a sok erény alatt berogyna a filmvászon, és elkezdene fekete lyukként viselkedni.
Csakhogy alábecsültem Redfordot.
Turgenyev regénye az élet ritka és erős pillanatairól, az emberi szív kisimíthatatlan redőinek bonyodalmairól szól.
„Psilander Waldemár, / Szeretsz-e, valld be már… ” – énekelték a házmesterlányok.
Valamikor a film hajnalán, vagyis 1910 és ’17 között Európa és a világ legfontosabb filmgyártása a dániai volt. A Nordisk cég uralta a piacot: címerén ma is ott az a bizonyos földgömbön álló jegesmedve. A földkerekség két leghíresebb színésze ekkoriban a Balázs Béla alkotó képzelmét üdvösen felzaklató Asta Nielsen és a Rudolph Valentino-őskép, a búsan amorózó tüdőbajos hősszerelmes, Waldemar Psilander…
A dán film később már csak időnként került fénysugárba.
Egy bélyegre
Nemzeti kislétünk apukáját nyalni utálom
hátulról, de kezem már vígan csattan a képén.
Az européer
Európában tombol a béke, csak elszigetelten
öldököl elhanyagolt peremén pár archaikus törzs.
Ám a szabadság köznapi tény, mit az is bizonyít, hogy
ő szabadon faxolhat, utazhat csaknem az összes
fővárosba, s elér digitális távcsevegőjén
minden más okos embert.
Összkiadásokra gyanakodni: jogos. Összkiadás nincs, mert mindig találhatni egy újabb kéziratot, töredéket, cetlit, mindig van hiányzó adat vagy adalék. Vagy ha mégis van összkiadás, az maréknyi embernek szól, tudósoknak, beavatottaknak, mániákusoknak. Belelapozni lehet, elolvasni nem. Esetleg lehet könyvespolcunk dísze: egységes színfelület, mint hajdan a pártirodákban a Lenin-összes, vagy manapság a Hatályos Jogszabályok.
De elsősorban és végtére is: minek? Mozartot nem a K. 233 („Leck mich im Arsch”) miatt hallgatjuk (bocsánat), hanem, mondjuk, a K.
„És nosza Nevetésről Nevetésre, Nevetéssel Puff, Nevetéssel puff, paff, bruh…”
A Transz-Atlantik fejeződik be így, fuldokolva. Ebben egy lengyel író 1939 őszén megfutamodik a hazatérő hajóról, nem tér haza a harcoló Lengyelhonba, és Argentínában röhögi a lengyeleket meg az argentinokat. Üvöltve, fuldokolva röhög. „Menjetek csak ahhoz a szent és alighanem elátkozott Nemzethez!
Mindenekelőtt sietek kijelenteni: ez Eörsi eddigi pályájának legmélyebb, legátgondoltabb, legsokoldalúbb, legegységesebb, legaranyosabb könyve. Ein Hauptwerk, hogy a szerző kedves nyelvén szóljak. Eörsi legfontosabb témáinak összefoglalása, életének summája egyben. Kissé patetikus szavaim persze igencsak távol állnak az írótól. Hisz Eörsi éppen az a gondolkodó, aki a bohócsipkát és a keménykalapot egyként tökfödőnek tekinti. Minél virtuózabb váltogatásuk az esendő kobakon – talán ez Eörsi István írói küldetése. A befejezettségtől irtózik.
Vajon miféle olvasói visszajelzésekre számíthat, aki debütáló könyve főhősének a Broccoli Atanáz nevet adja? Másképpen fogalmazva: komoly igénye van rá, hogy mindent elhiggyünk neki? Hisz, ha elfogadjuk e nevet, nem kételkedhetünk többé viselője irodalmi létezésében, és mivel a szöveg kikezdhetetlenül egyetlen nézőpontból, Broccoli szemszögéből íródott, nem kérdezhetünk rá immár világának valódiságára sem.
Amikor szóba került köztünk ez a beszélgetés, azt mondtad, jó, beszélgessünk, de ne a színházról, hanem valami másról, mondjuk a kövekről. Miért a kövekről?
Ezt csak úgy mondtam. Engem sok minden érdekel azon az egy dolgon kívül, amiről megállapodtunk, hogy nem beszélgetünk.
Tudom, hogy érdekel például a természettudomány, sőt olvasol is tudományos cikkeket.
Reggel az ember, ébredjen bárhogy, még minden lehet. Csak kilép a teraszra, amim itt van bőven, szobányi teraszom nyugatra, kilép és minden. Még kalaposinas is, mondja Tituszné a maga explicit bölcsességével, hogy legyen nekem valami motív, ha már erre tartom, szavakra, mondatokra. Persze, hogy mért pont kalaposinas, ebben van valami titokzatosság.
Van itt motívom elég, levegőm, egem felhőkkel, látványom és akkora tágasság, hogy kitölt napestig, és ezt alighanem mondom is. Ha ki, hát ki, dünnyögi, hanem dolgozni ki fog?
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 43 hét
9 év 16 hét
9 év 20 hét
9 év 20 hét
9 év 21 hét
9 év 22 hét
9 év 22 hét
9 év 24 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét