Luciano Berio mondta egyszer: a Beatles-dallamok attól nagyszerűek, hogy sok mindent, bármit meg lehet velük csinálni. Az interpretációk választéka széles: alakíthatók barokk korállá, klasszikus szimfónia vagy romantikus kamaramű témájává, lehetnek népdalok vagy elektronikus zeneművek.
Vagyis: a remekmű kimeríthetetlen, na. Régi igazság.
Azért jó erre néha újra rájönni.
Nagy terjedelmű, szép kiállítású könyv. Interjúk gyűjteménye, de ennél – mint a címe is mutatja – nyilvánvalóan több. A „szubjektív” minősítést maga a szerző indokolja sokféle szemszögből. Tegyük hozzá, amit ő kifelejt: leginkább persze az interjúalanyok szubjektivitása színezi át a könyvet. Ők itt a játékosok, a kérdező csak játékvezető lehet, aki, ellentétben az épp kérdezettekkel, véleményét érzékeltetheti ugyan, de számára tilos a szubjektivitás.
A kritikusnak egyáltalán nem tilos, ő saját véleményét mondja.
Na végre túl vagyunk rajta, a Holocaust 50. évfordulóján. Fel lehet lélegezni, el lehet felejteni ezt az egész iszonyatot. Egyébként is: lassan kihalnak a maradék érintettek, akik csinálták, és akikkel csinálták. Történelemmé válik ez is: Muhi puszta, Mohácsi csata, Waterloo, Auschwitz. Majd a könyvekben lehet olvasni róla, már akinek kedve van az ilyesmihez.
Én nem tudom, hogy kedvem volt-e megvenni Primo Levi két kisregényét. Azt hiszem, nem kedv volt ez. És nem is kötelességtudat, vagy nem csak az. Nem vagyok olyan kötelességtudó.
Megjelent most egy köteted, válogatás tizenöt-tizenhat év cikkeiből. A pályád viszont korábban kezdődött, egy lassan elfelejtődő, különös, átmeneti korszakban.
1973–74 táján volt egy szerencsés pillanat: megváltozott bizonyos értelemben a politikai helyzet. Különös módon a politikai irányítás úgy döntött, hogy bár a gazdaságot rendesen kinyírja – ez volt az új gazdasági mechanizmus vége, tele retorzióval stb. –, de más szempontból elkezdett egy picit nem figyelni arra, hogy mi történik a képzőművészetben vagy egyáltalán a művészeti életben.
Ez is jól kezdődik, mondom január negyedikén, Tituszkor, két napja trombitálok, s úgy beszélek, mint egy deszkadob, persze se ez továbbra is, se az.
Mindannyian tudjuk, hogy viszonyunk egy antológiához, kiállításhoz, gyűjteményhez aszerint lesz közvetlen, bensőséges vagy éppen ellenkezőleg, elutasító és ellenséges, hogy mennyi és milyen minőségű „érdekünk” fűződik-fűződhet az „anyaghoz”, ahhoz az egybeszerkesztett matériához, melyhez közelítenünk kell vagy illik.
Nem E. T. hanem E. F., vagyis az Európai Film. E. F.-nek kellene diadallal mérkőznie az E. T. és az E. T.-nél sokkal primitívebb, JFK fémjelezte Amerikai Filmmel, de győzelem helyett állandóan megrendítő vereségek érik.
A gyengélkedő E. F. tiszteletére decemberben év végi seregszemlét tartottak a Művész moziban. Legszívesebben a szépen felújított, átépített moziról szólnék, de várjunk, míg megnyílik az ígért pinceétterem is. Párizsban a hasonló helyeken már rég könyvesbolt, presszó és étterem várja a nézőket.
Egy francia irodalmár az önéletrajzi regényekről értekezvén azt az állítást kockáztatja meg, miszerint a regény fikcionális világa azért bír el több őszinteséget, mert tágabb teret tud biztosítani egy lélek minél szabadabb kibontakozásának.
Parti Nagy Lajos ötödik könyve – novellákból álló regény, igazi főhőssel, aki utazik, sóvárog, remél, nem remél, megcsalatik, csal, kalandoz, sűrűn vesz részt evészeteken, gyakran kiadván magából, amit bekebelezett, munkálkodik és munkáltatják, építkezik és rombol. Parti Nagy Lajos ötödik könyve – tömény költészet, kis ívek, visszatérő motívumok, asszonáncok és szó- és mondatrománcok, szóáradás és lényegi csönd, mondattöredék-galacsinok és nagy, az egészen átívelő tempók egyszerre. Végül, de nem utolsósorban Parti Nagy Lajos ötödik könyve – panoráma.
Péterfy Gergely novelláskötete akkor is figyelmet érdemelne, ha nem a szerző első könyve volna: nem hiányzik belőle sem az írói tudatosság, sem a megfogalmazás erővel párosuló pontossága, sem az ábrázolói szenvedély. Péterfy a magyar novellisztika (manapság kevesek által követett) legjobb hagyományaihoz nyúl vissza, s ezeket az újabb magyar próza formai és nyelvi eredményeivel igyekszik ötvözni, többnyire eredményesen.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 10 hét
9 év 35 hét
9 év 38 hét
9 év 38 hét
9 év 40 hét
9 év 40 hét
9 év 40 hét
9 év 42 hét
9 év 43 hét
9 év 43 hét