A XIX. század utolsó, az 1867-es kiegyezést követő negyedének három magyar regényét olvashatjuk együtt A magyar próza klasszikusai sorozatának e kötetéhen. Nehéz feladat lehet kiválasztani egy bizonyos korszak három reprezentáns művét (ami nem feltétlenül értékítélet kell legyen, hanem valamely határozott, felismerhető szempont érvényesítése), ám azt hiszem, hogy ez alkalommal a szerkesztő dicséretesen járt el.
Csak győzzünk kimászni a feltoluló közhelyekből.
Hogy Tolnai Ottó új kötete, amely (mint látni fogjuk, furfangos félrevezetésként) az Új prózák könyve alcímet viseli, vérbeli költői alkotás, a lírikus prózai remeklése, lenyűgöző kalauza Tolnai verseinek és prózáinak egyaránt. Hogy összevethető a lírikus elbeszélő és az elbeszélő lírikus: Tolnai lírájában is gyakorta ott a láthatatlan, elmondatlan történet, történetei pedig a líra elvei szerint építkeznek, metaforák és asszociációk sodorják előre a mondatok sorát.
A teknősbéka című novellámnak, mely elnyerte a Mystery Writers of America kitüntetését, és antológiadarabbá vált, két csírára is szüksége volt, hogy megszülessék. Az első egy anekdota volt, melyet egy barátnőm mesélt az egyik ismerőséről. Az efféle sztoriktól nemigen várhatja az ember, hogy termékeny csírákat tartalmazzanak, hiszen másodkézből való történetek.
Választott hazájában, Svájcban meghalt egy idős amerikai hölgy, Patricia Highsmith. 74 éves volt.
Életében több mint harminc kötetnyi regény és elbeszélés jelent meg tőle számtalan nyelven és kiadásban, százezres, milliós példányszámokban. Képtelenségnek tűnik, hogy miközben hat regénye olvasható magyarul – nem sok kortárs író dicsekedhet ennyivel –, irodalmi felfedezése még nem történt meg.
Ha Szép Róza karácsony első éjjelén épp ott takarít, ahonnét az alábbi szöveg származik, s ha történetesen lomha, szürke szárnya van, és Ariellel mossa a követ azon a nehéz helyen; ha többedik felszólításra pohár vizet hoz, s nővérért, orvosért igyekszik kelletlenül, kik leteremtik majd, hogy vizet adott a hasbetegnek; szóval, ha ott van épp, ha fénylik arcán a púder valami ócska tüll alatt, s visszfénylik neki az a csorba, májszínű kő, akkor alighanem ő hozza és mondja el nekem a hasba szúrt ember monológját.
1. A regényben meg kell adni a hitelt érdemlő indoklást mind a kiinduló helyzet, mind a megoldás számára. A művet elfogadható emberek elfogadható helyzetekben végrehajtott cselekedeteivel kell kitölteni, nem megfeledkezve arról, hogy az elfogadhatóság többnyire stílus kérdése.
2. A detektívregényben a gyilkosság és a nyomozás technikai része legyen hiteles.
3. A hős környezete és légköre legyen reális. Persze ebben a műfajban is érvényre jut a fantasztikus elem.
1. Az olvasó számára ugyanúgy biztosítani kell, hogy megoldja a rejtélyt, mint a detektív számára. Minden nyomot világosan kell feltüntetni és leírni.
2. Az olvasóval szemben semmi más trükköt és csalást nem szabad használni, csupán azokat, melyekhez a gonosztevő törvényesen folyamodik, hogy becsapja a detektívet.
3. Az ügyben nem játszhat fontos szerepet a szerelem. A cél az, hogy a tettest a rács mögé juttassák, nem pedig az, hogy egy dürrögő párocskát vezessenek oltár elé.
4. A tettes sohasem lehet maga a detektív.
5.
Az Eliadétól kölcsönzött cím úgy illik Karina Horitz és Kicsiny Balázs kiállításához, mint egy jól sikerült kulcsmásolat a nem hozzáférhetetlenre kódolt zárhoz; nem sérti a finomra csiszolt gondolati szerkezetet, egyszersmind helyet hagy további értelmezésmorzsák számára is.
Bán szerkesztő úr – ismerve a krimi iránti predilekciómat – felszólít: mondanám el, miért nincs jelentős magyar bűnügyi irodalom. Megpróbálom.
Mi lehetne az anyaga? A történetek gazdagsága és tágassága, „Az erény meg a bűn, meg a csók, meg a vér” – hogy az Egy szerelem három éjszakája híres kupléját idézzem – amúgy sem jellemzi mai irodalmunkat. A bűnügyi történetekhez pedig kivált szűkös az életanyagunk. Egy ország, amelyet néhány óra alatt mindegyik irányba el lehet hagyni – egyfelől –, s amelyben nem lehet elrejtőzködni – másfelől.
Nem emlékszem második filmre, amit úgy vártak volna, mint most Enyedi Ildikóét. Debütálása, Az én XX. századom hibátlan darab volt, és rendkívüli, szuverén tehetségről adott hírt. Sikerült elkerülnie azt a típushibát, amelyet szinte minden kezdő elkövet: az eklektikusságot, „bőszeműséget” és akarnokságot, amely egyetlen műbe próbálja belezsúfolni mindazt, amit az alkotó odáig kitudott, elképzelt, megérzett a világból.
Közben elkészült egy besorolhatatlan műfajú – rövidjátékfilm? költői dokumentumfilm?
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 43 hét
9 év 16 hét
9 év 20 hét
9 év 20 hét
9 év 21 hét
9 év 22 hét
9 év 22 hét
9 év 24 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét