Skip to main content

Vita

Fodor Andrea: Hajnalórán bérctetőről…

(Gondolatok az MSZP-ről)


A Beszélő június 15-i számában olvashattuk Vitányi Iván „Van ellenzék?” c. írását. A szívhez szóló cikk sok helyeselhető és sok vitára ingerlő megállapítást tartalmaz, én mégis azt érzem benne a leglényegesebbnek, amiről nem szól. Vitányi a könnyebbik végénél fogja meg a dolgot, amikor részletesen jellemzi az SZDSZ-t, ám elmulasztja ugyanezt megtenni a saját pártjával.

Révész Sándor: Felsőpárt


1989. október 6-án, azon a napon, amikor az állampárt utolsó kongresszusa megkezdődött, Vitányi Iván a következőket írta a Népszabadságban az MSZMP-ről: „Kétkamarás rendszer volt, felsőpárttal és alsópárttal. Amióta ez a párt megvolt – 70 éve – mindig is megvolt benne mindkettő. Kikből állt a felsőpárt? A pártközpontból, a Minisztertanácsból, a Belügy-, a Külügy-, a Honvédelmi, a Pénzügyminisztérium és a Tervhivatal, valamint a megyei pártapparátus vezetőiből… Keresték a kiutat, és egyes időszakokban hajlottak a liberalizmusra.

Bauer Tamás: Az MSZP és a szabad demokraták


Van a dolognak egy első, a pártpolitikai-parlamenti aritmetikából következő összefüggése. A mai magyar politikai térképen az SZDSZ – ha nem akar egyszer s mindenkorra ellenzékben maradni, mint az egykori magyar szociáldemokrácia – szövetségesekre szorul. Kevés az esély arra, hogy a jelenlegi kormánykoalíció valamely pártja az MDF-fel szemben az SZDSZ-szel lépjen szövetségre. A koalíciós pártokat összefűzi a közös eszmerendszer, és összekovácsolta a jelenlegi ellenzék ellen közösen megvívott politikai harc több mint egy éve.

Nagy Bálint: Európa-kiállítás


A világkiállítást ellenzők érveinek nagyobb részével egyetértek. Az egyébként is egyre rosszabb helyzetben lévő adófizetőkre a világkiállítás megvalósításának költségeit nem lehet ráterhelni. Mindannyiunkat nyomaszt még a „szocialista nagyberuházások” emléke, és még jobban megvalósult emlékműveik. Egy „nemzetiszínű nagyberuházás” csak egy a kis fehérrel és zölddel különbözne a korábbiak monoton vörösétől.

Solt Ottilia: Egy válasz Vitányi Ivánnak


A negyvenévnyi szünet után, s az ország munkaképes korú lakosságának állampolgári életében először megtartott szabad választások eredményeképpen létrejött kormányzó koalíció konzervatív jobboldali színezetű. Kormányzásának egy éve alatt egyenletesen gyorsuló iramban tolódik egyre jobboldalibb, egyre konzervatívabb irányba, ami tulajdonképpen eléggé meglepő. Olyan, mintha a minden közkedveltséget nélkülöző Grósz Károly annak idején minden demokratikus erő felháborodását kiváltó vízióit akarná megvalósítani.

Vitányi Iván: Van-e ellenzék?


Az összefoglalással kezdem: ma az a helyzet, hogy vannak ellenzéki pártok („ellenzékek”), de nincsen igazán ellenzék. Ami van, túlságosan szétszórt, abban sem egységes, amiben pedig lehetne. Ezért erőtlen.

Természetesen nem valami monolit egységre gondolok, katonás összefogásra, még olyanra sem, amilyen az Ellenzéki Kerekasztal idején működött (már csak azért sem, mert az az idők folyamán nagyon is időlegesnek bizonyult).

Most sajátos helyzet alakult ki.




Arató András: A bölcsek tanácsa védelmében


Sokan beszélnek parlamenti abszolutizmusról, többpárti diktatúráról, néha értelmesen, gyakrabban kevésbé, sokan érdekük miatt, néhányan mert őszintén úgy gondolják, hogy a demokrácia a civil társadalom demokratizálásáról is szól. Én mindig úgy gondoltam, hogy Tamás Gazsi régebbi vélekedései a szakszervezetekről (talán ma másként gondolkodik erről) és Csurka sajtóelmélete pont ezt a második érvelést támasztják alá. De egyik álláspont sem, sem a szakszervezet-, sem a sajtóellenes nem fog győzni, mert komoly érdekekbe ütközik mindkettő. Annál veszélyesebb a tendencia, amit B. T.

Sajó András: Alkotmánybíróság a fürdőkádban


Mi az ízléses?

Kétségtelen, „ízlésesebb” lett volna, ha az Országgyűlés törli el a halálbüntetést. Az Alkotmánybíróság fél évet várt ítéletével: ez alatt semmi sem történt, kénytelen volt hát dönteni. Volt valaha egy elképzelés az informatikai törvényről, de igazából felelős államférfit nem érdekelt a személyi szám ügye, és az Országgyűlés nem kezdeményezett megnyugtató rendezést.


Tamás Gáspár Miklós: Bírói jogalkotás és parlamenti mindenhatóság


B. T. – Bauer Tamás – az utóbbi hónapok talán legmagasabb színvonalú politikai kommentárját írta meg, latolgatván: vajon elvezet-e a modern demokráciához olyan kívánatos jogi döntések sorozata, amelyek mögött nem áll a közvélemény rokonszenve. Sajnálatos, hogy írását mind Halmai Gábor, mind Arató András félreértette. Annak ellenére, hogy nem osztom teljes mértékben Bauer Tamás aggályait, fontosnak tartom leszögezni, hogy érvei nem a parlamenti „omnipotenciát” védik, ahogyan mellesleg az enyéim sem a parlamentarizmus védelmében írott cikkeimben.

Forgács Pál: Egyirányú utca


Makkai persze nem annyira elfogult, mint a fentnevezett, egzisztenciájukban érintett urak – ő az egész szakszervezeti mozgalmat leprázza, odáig menve, hogy kibontakozott szakszervezeti pluralizmusunkat már-már jelenünk „szégyenfoltjának” merészeli nevezni.

„A rendszerváltás szülöttei, az újonnan alakult ún. független vagy szabad szakszervezetek…” kezdi egyik mondatát.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon