A vita – úgy látszik – eldőlt. Úgy látszik, Szolzsenyicin nemzeti konzervativizmusa végképp félresöpörte Szaharov törékeny liberális alkotmányeszméit, s nyomában ellenőrizhetetlenül támadnak föl azok a vad indulatok, amelyek az oroszság visszaperlésével akarják kitölteni a szovjetség térvesztése nyomán támadt több földrésznyi űrt. A sokfelé ágazó Szolzsenyicin–Szaharov-vita végére egy minapi moszkvai hírműsor tett pontot.
„A legnagyobb veszély Ukrajnában most a nacionálkommunizmus kialakulása: a parlamenti ellenzék egy része a szuverenitás megszerzése jegyében hajlandó a kommunistákkal is szövetséget kötni, sőt, időlegesen bár, de akár még demokratikus elveiről is lemondani.
A „japán kapcsolat” többszörösen is az utolsó ütőkártya Gorbacsov kezében: már a „hetek” houstoni találkozóján világossá vált, hogy a nyugati hitelek és pénzsegélyek (a német támogatás kivételével) távolról sem áradnak olyan bőségben, mint ahogy azt a gazdasági reformok leblokkolása előtt várni lehetett, ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy a gazdasági válság további mélyülésének megakadályozása (s egyben a párthatalom fenntartása) külföldi pénzforrások nélkül lehetetlen.
Persze lehet, hogy ha megszületik a nagy népszavazás várva várt eredménye, minden másképp lesz. Pavlov miniszterelnök már kitűzte az országos árreform időpontját: április 2-től – mondja – minden „megújult, szuverén köztársaság” szabadon határozhatja meg az áremelés mértékét (a központilag előírt árszint fölött). Akkor egy csapásra megszűnik az áruhiány… Az igen szavazatok – úgy véli – ezentúl őt is minden lépésre felhatalmazzák, minden intézkedését igazolják. Az utóbbi hetekben egyébként is egyre többekben támadt gyanakvás: hogyhogy ennyi mindent lehet?
„Megtalálták a pokol bejáratát!” – adta hírül a minap az örvendetes hírt a moszkvai televízió híradója, s a nyomaték kedvéért meg is szólaltatták a magát hangsúlyozottan ateistának valló geológusprofesszort, aki tudós alapossággal számolt be szibériai expedíciójuk során látott szarvas lényekről s a titokzatos barlangból hallatszó emberhangokról.
Az év utolsó hónapjára az elnöki rendszer utolsó bástyáit építő Gorbacsov és tanácsadói számára is világossá válhatott, hogy a balti köztársaságokban nem fog eredményre vezetni az a forgatókönyv, amelyet az örmény–azeri, moldáviai–gagaúz, grúz–oszét konfliktusok esetében követtek. Ezeken a vidékeken – miután a harcoló feleket „sikeresen” kijátszottak egymással szemben – rendteremtés címén minden további nélkül bevezethették a rendkívüli állapotot.
E-ej ruhnyem, e-ej ruhnyem – „összeomlunk” – dünnyögi két csomaghordásból élő öreg csöves már alig forgó nyelvvel a moszkvai reptéren a „Zúg a Volga…” eddig csak a viccből ismert új keletű változatát. „Diszpécserük” persze sürgősen csendre inti őket, miközben a tudósító számára kiszabja a Seremetyevo és Vnukovo repülőtere közti taxi út tarifáját: 70 rubel, mely márkában, dollárban, cigarettában vagy alkoholban fizetendő…
Kijevben már alkudni sem kell – nincs kivel. Elmúlt éjfél, a reptér környéke kihalt. Stoppolni sem érdemes.
A hét szenzációja kétségtelenül Gorbacsov Nobel-békedíjának híre, amellyel az „új típusú kelet–nyugati kapcsolatok” kiépítése terén szerzett érdemeiért tüntették ki a szovjet elnököt. A világ ünnepel, ám a szovjet közvélemény legalábbis megosztva s némi kétellyel fogadja a bejelentést.
„Nem Litvániának kell kilépnie a Szovjetunióból, hanem a Szovjetuniónak kell kilépnie Litvániából” – kezdte a beszélgetést az utóbbi hónapok már-már szállóigévé vált aforizmájával Vytautas Landsbergis azon a találkozón, amelyre a parlament külügyi bizottságában került sor október 23-án.
Meggyilkolásának hírét a magyar lapok is közreadták, nem rajtuk múlott, hogy homályosan és pontatlanul: nincs két szovjet lap, amelyik egyformán tudósított volna az esetről. Egyvalamiben azonban megegyeznek: inkább hajlandók egy őrült végzetes tettének, netán az ördög művének nyilvánítani, csak politikai gyilkosságnak ne kelljen tekinteni az esetet. S ha mégis erre kerül a sor, akkor legfeljebb a „Pamjaty” s más hasonló fasisztoid szervezet tagjairól feltételezik a tett elkövetését.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 48 hét
9 év 22 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét
9 év 27 hét
9 év 27 hét
9 év 27 hét
9 év 29 hét
9 év 30 hét
9 év 30 hét