A Zsirinovszkij-sokk elmúlt, a Zsirinovszkij-párt viszont erősebb, mint valaha. Miközben a pártelnök botrányt botrányra halmoz, főként reptereket választva színhelyül, addig a hátrahagyott stáb szép csendben „bebetonozta” magát az Állami Dumába – élén az első helyettessé előlépett Alekszandr Vengerovszkijjal, aki ha hadügyminiszter egyelőre nem is lett (Beszélő, 1993. december 16.), megkapta a Duma elnökhelyettesi posztját.
A Beszélő legutóbb akkor adott hírt II. Alekszij, minden oroszok pátriárkája ténykedéséről, amikor az egyházfő épp egy WC-n át vezető, bűzlő vészkijáraton kényszerült távozni a kijevi Szent Szófia-székesegyházból: 1990-ben az ukrán függetlenség hívei élőlánccal védték szuverenitásuk szimbólumát, nehogy moszkvai fennhatóság alá kerüljön. Az orosz–ukrán templomvita azóta alábbhagyott, de az Alekszij körüli viharok nem csendesednek.
Amikor olvasóink e számunkat kézhez kapják, már minden bizonnyal javában tart II.
„Különben szép és dadog” – ezt mondta rólad egy moszkvai szerkesztő, amikor elküldte egyetlen, Oroszországban kiadott kötetedet. A dadogásról külön esszét írtál, Bécsben jelent meg.
Egyáltalán nem valami pszichoanalitikus önértelmezést akartam csinálni, mindenesetre volt néhány dolog, amit nem lehetett nem egymásra vonatkoztatni. Két és fél éves koromban tarkóval ráestem a fűtőtest csapjára, és fennakadtam a csupasz csapszegen. És a diplomamunkám egy kőolajvezeték-csap terve volt a moszkvai olaj- és gázipari főiskolán.
A rendszerváltás napjáig kazánfűtő volt. Hogyan lett külügyminiszter?
Nagyon egyszerűen. Egyik nap kitört a forradalom, a következő kedden folyószámlát nyitottam az addig illegálisan kiadott havilapnak, vasárnap pedig megkaptam a külügyminiszteri tárcát. Gyorsan ment. De komolyra fordítva a szót: először is, érdekelt a politika, leginkább a külpolitika, külpolitikai hírszerkesztő voltam a csehszlovák rádiónál a hatvanas években, aztán külföldi tudósító a Távol-Keleten. ’68 után egyike voltam azon keveseknek, akik külpolitikával foglalkoztak.
Milyennek látja az elmúlt három évet, azt a politikai és szellemi fordulatot, amely Oroszországban bekövetkezett?
Oroszországban az állam évszázadokon át egyet jelentett az ütésre emelt bottal, a félelmetes hatalommal. Most, hogy a bot eltűnt, és azt mondták, szabadság van, kiderült, hogy Oroszország nem tudja, mi az, hogy szabadság. Mert itt addig ordították, hogy megalkotjuk az új szovjet embert, amíg tényleg kialakult egy újfajta ember, a szakképzett rabszolga. Aki nem szenved attól, hogy rabszolga, hanem büszke rá.
A szakállas vicc szerint az orosz nép legutoljára valamikor a múlt században éljenezte meg az alkotmányt, amikor is a Palota téri népünnepélyre összegyűlve azt hitték: a konstitúció nem egyéb, mint a trónörökös feleségének a keresztneve.
Nem sokkal nagyobb a világosság most sem: az utóbbi két hónap tömegpropagandájában a frissen megszavazott orosz konstitúcióból jószerivel csak egyetlen bekezdés, a hírhedtté vált 80. cikkely került a figyelem középpontjába: „az alkotmány garanciája Oroszország elnöke”.
Az oroszországi választások legnagyobb szenzációja, hogy a magát Oroszországi Liberális Demokrata Pártnak nevező fasiszta szervezet messze megelőzte a legesélyesebbnek tartott demokratikus reformpártokat, s a hétfő esti részeredmények szerint akár a mandátumok egynegyedét is megkaphatja az Állami Dumában. A Zsirinovszkij-párt öttagú főtanácsának tagjával a párt székházában, egy lepusztult belvárosi bérházban beszélgettünk: a tatarozatlan irodákban felesleges röpcédulák pótolják a padlót, egyedül az elnök fogadószobája ragyog, akár egy XIX. századi szalon.
Rosszmájú megjegyzések szerint az ivócimborák sem rekrutálódnak olyan véletlenszerűen, mint ahogy ezek a névsorok kialakultak.
Az oroszországi választás végleges eredményei lapzártakor még nem ismeretesek, annyi azonban világos, hogy a fasisztának nevezett Zsirinovszkij-párt, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt vezet, a mandátumok 26 százalékát szerezte meg. A második helyen a kormánypárti Oroszország Választása, tehát a Gajdar-féle blokk áll, szavazataik száma egyelőre nem éri el a 15 százalékot sem. A harmadik helyen, tekintélyes szavazatszámmal (11 százalék) a kommunista párt állj tőlük némileg leszakadva a Javlinszkij vezette demokratikus reformblokk.
Díszvendég volt abban az országban, amelyik önt és társait három évtizede még legfőbb ellenségei közt tartotta számon. Nem találta abszurdnak ezt a helyzetet?
Életem egyik nagy élménye és elégtétele volt. Nem hittem volna még egy évtizede sem, hogy erre valaha is sor kerül, bár mindig bíztam benne, hogy megérem a diktatúra végét. Találkozhattam azokkal a leningrádi diákokkal, akik kiálltak mellettünk.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 38 hét
10 év 11 hét
10 év 14 hét
10 év 14 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét
10 év 18 hét
10 év 19 hét
10 év 19 hét