Kárpátalját az „elszakadási törekvések” egyik tűzfészkeként tartották számon Ukrajnában a kilencvenes évek elején. Azóta teljes a csönd, mintha elapadt volna a szuverenitási hullám. Meddig terjed most a kárpátaljai önállóság?
Némi túlzással azt mondhatom: körülbelül 300 hektárra.
Olvasóink eddig főként lapunk állandó pozsonyi szerzőjeként ismertek, most nemrég megválasztottak a szlovákiai Magyar Polgári Párt (MPP) belpolitikai alelnökévé. Megvalljuk, kicsit „kétlelkűen” fogadtuk a hírt: nagyon örültünk megválasztásodnak, csak hát sajnos számunkra ez azt is jelenti, hogy egy időre le kell mondanunk rendszeres kommentárjaidról. Alelnökként mit fogsz csinálni?
„Az észt ember nemzeti eledele a másik észt ember” – ezzel az ősi közmondással jellemezte az észtországi helyzetet egy orosz lap, arra utalva, hogy miután megszűnt a „közös ellenség” (1994.
Megint jól feldühítette a moszkvai kritikusokat. Tavalyelőtt, amikor megjelent az Éjidő című kisregénye, amely Afrikán és a volt szocialista országokon kívül szerintem már mindenütt olvasható fordításban, azt kifogásolták, hogy nincs benne semmi orosz. Tavaly a Vadállatmesékre sütötték rá, hogy érthetetlen zagyvalék, most ősszel meg első lírai művére, a Karamzin című verses naplóra kiabáltak kígyót-békát. Mi bajuk van magával?
Megmondták ők ezt kerek-perec: a kiszámíthatatlanság. A legjobban az idegesíti őket, hogy nem lehet előre tudni, mit várhatnak tőlem.
Istencsapása lehet Oroszországban vidéki írónak lenni, nem?
Most már nem olyan rémes. De Szaratov egészen a közelmúltig zárt katonai város volt, és mivel sok hadiipari üzem volt benne, a legpolgáribb helyeket is a „hadiipari teljesség” uralta. Kettős tokban, zárt országban, zárt városban élni, képzelheted, milyen az. Külföldiek egyáltalán nem jöhettek be a városba, úgyhogy egészen tavalyelőttig egyáltalán nem láttam eleven külföldit.
Tízéves koromig Szaratov mellett laktunk, nem is falun, hanem egy szocialista telepen, ahol a szüleim kolhozban dolgoztak.
A csecsenkérdés három éve létezik, de egészen a nyár közepéig közvetlenül nem hatott az orosz belpolitikára. Köztudomású, hogy Dudajevet még maga Haszbulatov segítette hatalomra: ellenlábasa, az egykori területi KB-titkár és csecsen-ingus legfelsőbb tanácsi elnök, Doku Zavgajev helyére. Dudajev elnök azonban nem érte be a moszkvai patrónusai által kínált szereppel: 1991. október 27-ére új parlamenti választást hirdet, saját magát pedig elnökké választatja. Néhány nappal később azonban az Oroszországi Népképviselők Kongresszusa érvénytelennek minősíti a szavazást.
Most, hogy naponta látjuk a csecsen főváros bombázását, megint az a kérdés izgat mindenkit: nekünk kell-e félni az oroszoktól? Mit akar velünk az orosz külpolitika? Mennyire borzolja a kedélyeket, például NATO-tagságunk kilátásba helyezése?
Egy Duma-képviselőtől hallottam a minap: „Én azt kívánom, hogy csak lépjenek be mihamarabb a NATO-ba a közép-európai országok, akkor legalább a NATO pillanatok alatt szétesik, működésképtelen lesz, mi meg nyugodtan alhatunk.” Komolyra fordítva a szót: az új orosz Közép-Európa-doktrína nyilvánvalóan még csak most körvonalazódik.
Az ön szakszervezetét az utóbbi időben az orosz sajtó egyszerűen csak „fasiszta szakszervezetként” emlegeti, gyárfoglalási akcióikat „fegyveres megszállásnak” nevezik. Legutóbbi nagy sztrájkjuk után, amikor a SZEVERSZTAL nevű nagy acélipari kombinátot állították le, az Izvesztyija egyenesen azt írta: A SZEVERSZTAL az orosz fasiszmus támaszpontja. Mit szólt ehhez?
Nézze, ezeknek az akcióknak a jó részét az orosz–amerikai szakszervezeti alap keni ránk, amelyiknek az az érdeke, hogy a hivataloson kívül ne létezzen más szakszervezet.
A nyolcvanas évek végén megjelent első vékonyka verseskötetének fülszövegében ezt a cinikus mondatot olvashatjuk: „Már első kötetében érett költőnek látszik.” Valójában akkor már négy évtizede írt verseket, és ezt a kiadó nyilván nagyon jól tudta.
Mégis ehhez a szöveghez ragaszkodtak. Persze hogy tudták, ki vagyok, hiszen ugyanaz a szerkesztő engedélyezte a kötetemet, aki évtizedekig tiltotta. Ismerte az élettörténetemet, töviről hegyire…
Meséljen erről.
„A nap meg csak perzselt és perzselt.
Az öregemberek és az öregasszonyok szájából lassan csorogtak elő a megkeseredett epék, zöldesszínű rothadó májak Isten világába; véres belek kanyarogtak, bennük megemésztetlen hagyma meg répamaradék, egy-egy darab hús összekeveredve nyers bőrdarabokkal, kisebb-nagyobb csontokkal. Hatalmas, nyirkos patkány dugta ki keskeny pofáját, és nyalogatni kezdte az öreg Majszkij arcát.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét