A miniszter a Csurka-ügy keltette hullámverésektől megihletve leszögezte, hogy kormányának mint jobboldali kormánynak a viszonya olyan a szélsőjobboldalhoz, mint a második világháború idején a jobboldali Kállay-kormány viszonya volt a szélsőjobboldalhoz, azaz Szálasi mozgalmához. (MH, okt. 5.)
Dr. Antall és dr. Boross előképei
Európa elmaradott régiójában Magyarország mellett Románia „dicsekedhetett” azzal, hogy a sok nehézséggel küzdő, torz polgárosodási folyamata fasiszta tömegmozgalmat érlelt ki. A román fejlődés abban is hasonlított a magyarra, hogy a többi balkáni országtól eltérően nem elmaradott kisparaszti társadalom volt, hanem elmaradott nagybirtokos társadalom. A húszas években Románia élén még tisztán nagybirtokos vezető réteg állott, melynek pártja, a Liberális Párt Tisza Kálmán szabadelvű pártjához hasonlított. Az ország nem tudta feldolgozni a szaporodó modernizációs problémákat.
Megint gazdagabbak lettünk egy ünneppel. A Romhányi-front megünnepelte május 30-át, a hősök napját. Ezt a senki által nem ismert ünnepet állítólag egyszer már megülték 1944-ben. Megint egy kísérlet arra, hogy becsempésszék a Sztójay-kormány és a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége eszmeiségét a Magyar Köztársaság tudatába. Az ünnepség rendészeti biztosítását ellátó darutollas egyedek is világosan kifejezésre juttatták, hogy miféle hagyományról van szó. A darutoll körülbelül olyan nemzeti szimbólum, mint a nyilaskereszt.
Ugyan kit választhat a mai BM? Netán Szemere Bertalant? Bizonnyal nem. Erről a ’49-es jakobinusról szó sem lehet a koronás köztársaságban, jóllehet még a magyar királyság idején neveztek el utcát róla, Rákosinál pedig rosszul állt, mert Marx valahol a Herr Vogtban írt róla valami csúnyát.
Ha a miniszter azt akarta mondani, hogy Trianont mindenki ellenezte Magyarországon – a politikában gondolkodók közül – akkor ebben az értelemben bizonyos nemzeti egység valóban fennállott. Túlzás volna ugyan azt vélni, hogy akkor, 1920–1922 táján minden magyar legfontosabb gondja a békeszerződés volt, viszont a béke kérdésében lényegében egységes álláspont uralkodott. A hazai „földműves szegénység”, a „hárommillió koldus” csak a két forradalom felborult viszonyai között vált a politikai cselekvés alanyává, konszolidált időben nemigen gondolt politikai dolgokkal.
Molnár írása újabb jellegzetes példája a magyar fölényeskedésnek a szomszéd és távolabbi térség népeivel szemben. A magyar nemzet nyugati kereszténységhez tartozása belépőjegy a nyugati világba (kár, hogy ezt a nyugati világ nem tudja), míg a pravoszláv balkániság és keletiség eleve rosszabb osztályú helyet jelent a Nyugat felé döcögő vonaton. Ismét itt egy nemzeti mítosz, amelynek semmi valóságos tartalma nincsen. A Nyugatot nem érdekli a Nyugat-várományos országok történelme.
Valaha, az ántivilágban sokszor felrémlett szemem előtt a Kádár-emlékmű. Nem az ötvenhat utáni tisztogatók, hanem a „legvidámabb barakk” sztarosztájának emlékműve. Négy sarokfigurával képzeltem el. Jelentőségük sorrendjében: Aczél György, Fehér Lajos, Biszku Béla, Gáspár Sándor. Aczél az elcsökevényesedett, de még így is felszámolhatatlan politikai hadszíntér: az értelmiségpolitika, kultúrpolitika, irodalompolitika komisszárja.
A küldöttgyűlés után világosabb mint eddig, hogy az SZDSZ-ben két stratégiai vonal van, amelyekre platform épülhet.
Az egyik vonal a mai magyar liberalizmus fő ellenfelét a megvert kommunista rendszer utódaiban látja. E vonal hívei számára az ország alapvető politikai problémája, hogy még mindig jelentős pozíciókban vannak korábbi kommunista vezetők.
Az SZDSZ-ben két irányzat küzd egymással. Ez a két irányzat alkalmas arra, hogy reá politikai platform épüljön. A két irányzat nem ideológiai, világnézeti különbség alapján határolódik el, hanem két stratégiai orientációt jelent:
1. A „rendszerváltás” platformja
Lényegi alapelve az, hogy az SZDSZ legfőbb stratégiai célja a rendszerváltás végigvitele. Ebből következik, hogy aktuális ellenfelei a korábbi vezető pozícióból még el nem távolított kommunisták. Hozzátehetem: általában a kommunisták.
A magyar forradalmak mindenkor nemzeti függetlenségi harcok is voltak, és – valamennyit – az 1848–49-es szabadságharcot, a 1918–1919-es és az 1956-os forradalmat – külső erő verte le. Az 1848-as és az 1956-os belpolitikailag egyértelműen győzött: csak az első világháborút követőknek volt számottevő hazai ellentáboruk. A levert forradalmak egy része olyan követelésekkel lépett fel, amelyeket, mint a kor parancsát a győztes restauráció is kénytelen volt megvalósítani.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 16 hét
8 év 42 hét
8 év 45 hét
8 év 45 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 49 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét