(eö) [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Amiként a parlament falai között, azonképpen a Médiahajó ’94 rendezvényen is összecsaptak az „egyensúly-” és a „növekedéspártiak”. A „Pénzügyminiszterek reggelije” programpont keretében ugyanis Békesi László jelenlegi és rendszerváltás előtti pénzügyminiszter, valamint az előző ciklus fináncminiszterei, Rabár Ferenc, Kupa Mihály és Szabó Iván fogyasztották együtt a virslit.

A parlament falai között, mint ismert, a népnemzeti-konzervatívok kritizálják „növekedéspárti” álláspontról a kormányt, míg a fiatal konzervatívok ellenkezőleg, következetességet követelnek az egyensúlyteremtésben. A hajón meg, ahogy kivehettük, Békesi és Kupa mutatkoztak „egyensúlypártiaknak”, Rabár és Szabó pedig „növekedéspártiaknak”. Nyilván e pártállás is befolyásolta a becsléseket, amelyeket Farkas Zoltán körkérdésére adtak meg a reggelizők a magyar gazdaság idei állapotáról (lásd a táblázatot). Nem feledkezhetünk meg persze a szó szoros értelmében vett pártállásról sem: Szabó az előző kormány tetteit igazolva optimista, Békesi már hivatalból is pesszimista, Rabár, épp azért, mert a kormányzattól optimizmust vár el, kritikusan pesszimista, Kupa pedig független, szókimondó álláspontról borúlátó.

Táblázat: Pénzügyminiszterek becslése az 1994. évről (az elhangzottak sorrendjében)

a) „Sajnos közelebb a 3,5-hez, minta 3-hoz”

Kupa szerint fél hónapos csúszás a pótköltségvetésben 5 milliárd forinttal növelheti a büdzsé deficitjét; e szavakra Békesi egyetértőleg bólintott. A csúszást biztosra vehetjük, a pótköltségvetést eredetileg október 1-jére időzítették. (Emellett, mint a parlament október 3-i ülésén elhangzott, a visszamenőleges nyugdíjemelés nagy részét is a költségvetési hiány terhére fizetik ki.) Ahogy telnek a hetek, egyre borúsabbá válik a makrogazdasági kép; föltűnő például, hogy Békesi Médiahajón adott becslései immár ahhoz a verzióhoz állnak közelebb, amelyet minisztériuma adott meg arra az esetre, ha eltekintenének a „korrekciós intézkedésektől”, azaz a pótköltségvetéstől és az augusztusi nagy leértékeléstől. Hivatalosan már csak a költségvetési deficit 330 milliárdjához fűződő várakozások tartják magukat, viszont mintha feladnák a reményt, hogy a külső eladósodási helyzet javulna az egyensúlyteremtő lépések eredményeképp.

A kormány eredeti elképzelése az volt, hogy a nagy leértékelés után, annak szerves kiegészítéseként korlátozzák az állami költekezést; ekként a vásárlóerő lassabban nő, mint amennyire az árak emelkednek a leértékelés miatt, így az infláció is kézben tartható, a külső eladósodás is fékeződik. Az elgondolást két előfeltevéssel támasztották alá: 1) hogy a gazdaság dinamikus része ezektől az intézkedésektől függetlenül is növekszik, és 2) hogy az állami költekezés csökkentésével párhuzamosan javul a külső fizetési mérleg.

A „növekedéspártiak” mindkét föltevést támadják. Szerintük a nadrágszíjmeghúzás csökkenti a keresletet, így leronthatja azokat az eredményeket is, amelyeket a növekedésben, az export és a beruházások terén ez év első felében már fölmutattunk. A vállalkozások amúgy is szerény belső kereslettel találják magukat szemben, exportképességük pedig korlátozott – így a gazdaság csak külső forrásból biztosíthatja a technológiai fejlődéséhez szükséges forrásokat. „A következő három-négy évben – hangoztatta Szabó Iván – ha lesz gazdasági növekedés, akkor fizetésimérleg-hiány is lesz!”

Szabó szerint a külső eladósodás egyenesen a gazdasági növekedést szolgálja, egyszersmind jó ellenszer a költségvetési deficit kórjára is, hiszen az állam a növekvő adóbevételekkel fedezi majd a kiadásait. Csak az a kérdés motoszkált bennünk, mikor következik be ez a kedvező fordulat; hiszen a költségvetés deficitje – akár belföldi megtakarításból, akár külső forrásból finanszírozzák – a kamatkiadásokat azonnal növeli, és legjobb esetben is csak később „térülhet meg” gazdasági növekedés formájában. Márpedig a kamatkiadások Szabó Ivánt is aggasztották pénzügyminiszter korában. A másik kérdés: vajon az imént 2)-vel jelölt előfeltevés igaz-e, amely szerint az állami túlköltekezés egyértelműen az importot növeli (ahogy az új kormánykoalíció gazdaságpolitikusai gondolták), vagy ezeknek egy részét a gazdaság aktorai képesek a növekedés emeltyűjévé váltani? Békesi becslése szerint e tekintetben 2/3–1/3 az arány, avagy, ahogy a reggelin fogalmazott, az év eddigi részében tapasztalt, külföldi forrásokból finanszírozott gazdasági növekedés 1/3-a „egészséges”, 2/3-a viszont lenyesegetendő, mivel a közületi vagy a lakossági fogyasztást gyarapította.

Kupa Mihály a reggelin egyetértett Békesivel: az államnak szerinte is csak addig szabad nyújtózkodnia, ameddig a takarója ér. Csakugyan megindult valami növekedés, de ez szerinte csak „luftballon”, az infláció és az állami szféra túlköltekezése gerjeszti. Az állam elszívja a forrásokat a vállalkozások elől, rendbe kell végre tenni az államháztartást. Erre már ’89 óta megvannak a reformtervek, a végrehajtás azonban politikai okokból késik, mert a társadalmat nem világosították föl arról, hogy milyen nagy árat kell fizetnie az állam átfazonírozásáért. Ámbár erre Kupának alkalma nyílt volna a maga idejében.

• Gazdaság és társadalom