Bossányi Katalin

Nyomtatóbarát változat

Talán kevesebb benne az ideológia és az ígéret, s több az árnyaltabban megfogalmazott s részleteiben kidolgozott programtöredék. Ám a sok kicsi félprogram nem áll, nem is állhat össze egésszé. Részint, mert hiányzik az alapozása, az indulóhelyzet ismerete és elemzése. De bizonytalanságban marad az olvasó azért is, mert a „fehér könyv” csupán pártpolitikai frázisok szintjén fogalmazza meg a „honnan hová” s főként a „hogyan” alapkérdéseit. Nem tudni, hogy igazi piacot akar ez, avagy nemzeti mázzal leöntött államkapitalizmust. A kiadványnak a címlapot díszítő egyetlen biztos pontja van: az új címer.

Úgy tűnik: a program kidolgozói valójában nem mérték föl, hogy mit is akarnak, s nincsenek igazában tisztában azzal, hogy egy ilyen vállalkozásnak – most nem politikai-ideológiai megfontolásokra, csupán szakmai szempontokra gondolok – mit kell tartalmaznia. A hároméves program – e tekintetben híven a májusi irányelvekhez – gazdaságilag inkonzisztens, szakmailag megalapozatlan törekvések halmazából áll össze. Minden és mindennek az ellenkezője is kiolvasható belőle. Nem derül ki, hogy növekedéspárti-e, avagy a pénzügyi restrikció híve; hogy vállalkozásbarátságát miként békíti össze az antiinflációs igehirdetéssel; hogy az adósságmenedzselést össze tudja-akarja-e békíteni a gazdálkodók elemi garanciális jogaival, rövidebb távú biztonságával.

Az önámítás csapdája

Nem foglal állást a program olyan kérdésekben sem, mint hogy három éven belül hogyan alakul az inflációs ráta, mekkora lesz a munkanélküliség, és milyen GDP-vel számolhatunk. Holott a hároméves prognóziskészítésnek valójában ez lenne az alfája és omegája: milyen alsó és felső limitek között mozognak majd ezek a sarokszámok, tekintettel a gazdasági determinációkra és a rövid távú célkitűzések által is meghatározott kormányzati mozgástérre. Ehhez persze alternatívákban kellene gondolkozni: legalább kétféle hároméves változatot kellene a nyilvánosság elé tárni – már csak önvédelemből is. Az egyik a válság elmélyüléséből indulna ki, s ennek menedzselésére ajánlana közérthető, a közteherviselést erősítő gazdasági megoldásokat. A másik szerény növekedés mellett – jobban apellálva a társadalmi tűrőképességre és szolidaritásra – dolgozná ki az elkövetkező három év döntéssorozatát. Sajnos a kormányprogram, miközben a „múlt rendszer öröksége” és a „kormány felelőssége és mozgástere” fejezetekben sűrűn érvel a válságból adódó determinációkkal, nem igazán foglal magában valóságos válságkezelő technikákat. Bár optimizmusukat támasztaná alá a közeljövő! Ám már most sem ártana tudni: ha a helyzet romlik – s a napi tények ezt mutatják, akkor a Nemzeti megújhodás programja hogyan, milyen irányba és kiknek a kárára módosul?

Az önámítás könnyen hozhatja olyan helyzetbe a kormányt, hogy képtelen lesz megmondani a társadalomnak: mi is vár rá? Ki és hogyan fizeti meg a válság, majd a „piacosodás” társadalmi költségeit? Enélkül pedig a három év múlva beígért „szebb jövő” nem más, mint illúzió. Holott a három év – nemzetközi és honi példákkal is bizonyíthatóan – az az időtáv, ami még viszonylagos pontossággal megbecsülhető, s ahol a folyamatok nemcsak átláthatóak, hanem – ha van a gazdaságpolitikának gerince – korrigálhatók is.

Csúsztatott 100 nap

Ezért is lenne fontos, hogy a kormány a jelenleginél pontosabban mondja meg: hogyan is akar elindulni? A hároméves programról című fejezete azonban megmarad az általánosságoknál, miközben – a legtapintatosabb fogalmazásban is – manipulál a tényekkel az elmúlt 100 nap értékelésekor. Ehhez néhány adalék. A program értékelésével ellentétesen az idei „pénzügyi egyensúly” finanszírozási hátterét még a Németh-kormány teremtette meg – lásd EGK- és IMF-megállapodások –, a májusi 800 millió dolláros gyors tőkekivonás viszont az Antall-kormány első intézkedéseinek hatására következett be. Hasonlóan nem igaz, hogy a mostani kurzus miatt tódul ide a nagytőke – a kevés számú mamuttal ugyancsak az előző kabinet állapodott meg –, a kis- és középtőke viszont az eddigi privatizációs bizonytalankodás következtében várakozó álláspontra helyezkedett. Sokakkal ellentétben nem azt rovom fel 100 nap múltán a kormánynak, hogy nem javított a gazdasági helyzeten – csodákra elvégre senki sem képes –, hanem, hogy rontott rajta. S ez éppen hezitáló magatartásából adódik, ezért növekedtek a sorban állások, esett vissza a termelés, s bizonytalanodtak el a vállalkozók.

Mindez persze a gazdaságpolitikai koncepció egészének hiányosságaira vezethető vissza. A program fő gyengesége, hogy nem tisztázza a kiáltó ellentmondást a kínálati piac megteremtésének és a fizetési mérleg javításának törekvése között. A „szociális védőháló” állítólag békét teremt köztük – csak épp a fedezet hiányzik hozzá. A gazdasági törekvések eme három blokkja között szakadéknyi a távolság – ahogy ezt már a májusi irányelvek parlamenti vitája is egyértelműen mutatta.

Mi változott?

Sorra véve a program alfejezeteit, önként adódik az összehasonlítás: mi az, amit elődjüktől vettek kölcsön, s mi az, ahol radikális a váltás? Átvették a Németh-kormány hároméves stabilizációs programjából a liberalizálást, a tőkepiac kiépítésének módszereit – voltaképpen egy az egyben. Nagyobb a váltás a privatizációs és a vállalkozásélénkítési programcsomagokban. Mindkettő az elődök terveiben is szerepelt, ám másfajta ütemezéssel és technikákkal. A Nemzeti megújhodás programja a privatizáció terén egy gyönyörű virágcsokrot nyújt át a leendő befektetőknek: válogassanak tetszésük szerint a világ összes létező privatizációs technikái között. A befektető – légyen külföldi vagy hazai – azonban nem kábul el ettől az illatfelhőtől, mert a szép csomagolás mögött felfedezi a kaktuszt is a határtalan jogkörű, új tervhivatali funkciókat betöltő vagyonügynökség személyében. A magyar privatizációs megoldások kétarcúsága pontosan mutatja: az Antall-kormány még nem tisztázta önmagával sem, hogy miként képzeli el az állam (ami értelmezésük szerint azonos a kormánnyal) szerepvállalását a piac formálásában, terjeszkedésében. Csapda is van a privatizációs ajánlásban, hiszen a földtörvényről már mint létezőről beszélnek, holott elfogadása – s még nem is tudjuk, hogy melyik változaté – hátravan.

Hasonló eltérést mutat az elődök hároméves koncepciójához képest a vállalkozásélénkítés csomagja. Pontosabban: csomagocskái és egymást ütő intézkedései. Leginkább az kifogásolható, hogy az erre a célra fordítható jelentékeny külföldi és hazai többletforrás – nap mint nap tapasztalhatóan – elfolyik a gazdaságban. Méltó példája ennek az Egzisztenciaalap, amit nagy késéssel és eltorzítva hirdettek meg, s melynek felhasználása ellenőrizetlen. Ez persze nem gazdasági szabadság, hanem anarchia! Szorosan a privatizáció és a vállalkozásélénkítés kérdésköréhez kapcsolódik a kormányprogram inflációkezelő passzusa. Önmagában az, hogy a harmadik évtől már az infláció csökkentését ígérik, ellentmond a monetáris szférában alkalmazott módszereiknek. Arra meg sem kísérelnek választ adni, hogy az egyébként célszerű támogatásleépítés (tej, a háztartási energia, a víz-csatorna díjak, lakásköltségek) mennyivel „dobja meg” a jövő évi inflációt.

Maradva az inflációnál, illetve a pénzpolitikánál, a program a deficit kordában tartása érdekében „súlyos döntésekről” beszél. Csak azt nem mondja, hogy hol: a kiadási vagy a bevételi oldalon? Ha pedig az adókat növelik, mi lesz a privatizációs és vállalkozásélénkítési programmal? Érdekes társasjáték fedezhető fel a tervezett árfolyam-politikában is. A kormányprogram ösztönözni akarja az exportot, ami a forint leértékelését jelenti. Viszont bővíteni is kívánja a belföldi vásárlóerőt, ez pedig a forint felértékelését indokolná. Fél-, majd egész konvertibilitást akar, ami megint csak leértékeléssel jár együtt. Másfelől a lakosság forintja három év múlva sem lesz konvertibilis, kérdéses tehát, mit fog csinálni – felemás helyzetében – a magánvállalkozó? Netán a kettős és hármas árfolyamok fogják erősíteni a nemzeti valutát?

Mi lesz az adósságmenedzseléssel, a program nagyon puhán kezeli ezt a kérdést, holott mindenki azt lesi: lesz adósságeladás vagy nem? E tekintetben a kormány kétségtelenül ügyes fogása, hogy összekapcsolja az adósságtörlesztést a privatizációs befektetéssel. Ez felgyorsíthatja az állami szektor lebontását. De nem mondják ki: az adósságtörlesztés a befektetők megtakarításaiból történik. Azaz: a magántőke bevonása egyben a nemzeti jövedelem átcsoportosítását és kivonását is jelenti.

A legkidolgozottabbnak az adórendszerről szóló passzusok és az iparpolitikai irányelvek tűnnek. Ez utóbbiban korrekt megoldást ajánl a kormányzat a bányászat, a vaskohászat, a mezőgazdaságigép-gyártás és a személygépkocsi-ipar jövőjére nézve. Nincs viszont válaszunk a hadiiparra, az elektronikára és a technológiatranszfer összetett kérdéseire. Iparpolitikai elképzeléseik ugyancsak magukon viselik a program Janus-arcát: legyen piac, de legyen állami beavatkozás is. Ráadásul a „központi kéz” – a kormány eddigi gyakorlata szerint – csupán beavatkozni akar, orientálni nem. Nem látszik, hogy az a tetemes mennyiségű pénz, ami a nagyvállalatok lebontásával és a kis- és középvállalkozások körének bővítésével beáramlik az iparba, milyen hosszú távú makrostrukturális változásokat idézhet elő. Persze nem a hajdani lobbyk világát sírom vissza – helyüket mára úgyis újak töltik be –, hanem annak a törekvésnek az érvényesítését, miszerint a magyar ipar adottságai révén leginkább a bedolgozó-kooperáló szatellitszerepre lenne alkalmas. Ehhez viszont mind a vegyesvállalat-alapításoknál, mind a hazai tőkemozgásban külön ösztönzés kellene.

Nemzeti takarékoskodás

S ez vezet át a külgazdasági orientáció és az energiakoncepció kormányzati elképzeléseihez. Mindkettőre az a jellemző: nem veszik észre, hogy nem ők határozzák meg a világgazdasági folyamatokat, hanem fordítva. Energetikánk „nagykorúsítása” persze szorosan kapcsolódik a szovjet kapcsolatokhoz. Éppen ezért itt is hosszabb távon kellene gondolkodni, s nem „nemzeti takarékoskodásra” biztatni a lakosságot. Vétkes tévedésnek tetszik a kormányprogram „laza” megközelítése a szovjet–magyar gazdasági kapcsolatok értékelésében. Ha valahol, hát itt biztos, hogy kellene egy válságterv, s nem a rubelről dollárra való átállás okán. Ezt némi ráfizetéssel még megúszhatjuk. De mit tesz majd a kormány, ha – amint ezt sejteni lehet – összeomlik az ottani gazdasági rendszer? Fel kellene készülni erre az eshetőségre is. S a kérdő mondatok még sorolhatók.

Így például: hogy képzelnek el hároméves kormányprogramot jövő évi költségvetés nélkül? Hogy van merszük úgy tőkét ki- és becsalogatni, hogy közben az IMF-fel – és a háttér pénzügyi körökkel –még egyáltalán nem tisztázták a további finanszírozás feltételeit, nem is beszélve ennek hátrányos gazdálkodási, életszínvonalbeli következményeiről. S nem utolsósorban: csupán 3-5 év alatt kívánják megvalósítani az államháztartási reformot – amely az egész program legködösebb pontja –, ám közben mindenféle fél- és háromnegyed reformokat ígérnek az oktatásban, az egészségügyben, a szociális szférában. (Ezek önálló alrendszerek, s ha önmagukban működőképesek lennének is, a háttér gazdasági alapok, valamint az állam–helyi közösség szereposztásának tisztázása nélkül csak elsorvadni tudnak.) Az egész kormányprogram legfarizeusabb lépése pedig az a hanyag elegancia, ahogy a közigazgatást és az önkormányzati rendszert szó szerint elintézik: rájuk testálva a lakáskérdést, megengedve nekik a helyi adókat, miközben a szükséges gazdasági törvények hiányában rövid pórázon tartják a helyhatóságokat a mindenköri költségvetéstől.

A Nemzeti megújhodás programjának van két függeléke is. A második – az adatok – az elrettentést szolgálják: előre nem mutatnak, csak vissza, ám következtetések nélkül nemigen hasznosíthatók. Figyelemre méltó viszont az első függelék, amely a kabinet „gyorsprogramját” mutatja be. Ez nem más, mint egy törvénytár: mi mindenről fog – e programot segítendő – az elkövetkező időkben törvényt hozni a parlament. A felelős magyar kormány felelősségmegosztást vár a T. Háztól, ám a törvényhozás nem pótolja az érdemi gazdasági, kormányzati lépéseket.

• gazdaság