Skip to main content

Milosevic északon…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A vélt nemzeti érdekek így válnak a haladás kerékkötőivé. Van azonban a szerb liberalizmusnak egy viszonylag szűk körű, de igen következetes tábora is. Ide tartoznak az egykori vezető államférfi és volt partizánparancsnok (emellett kitűnő szürrealista író), Koca Popovic köré tömörülő, jórészt a fiatalabb korosztályhoz tartozó értelmiségiek. Szerintük nem „ellenforradalmi” jelszó és program az albánok „Koszovó Köztársaság”-a, és hosszú távon kivihetőnek tartják, hogy egy megújult, a parlamenti demokráciát vállalni képes Jugoszláviában Koszovó önálló köztársasággá váljon. Ez az álláspont a fő oka annak, hogy a hetvenes években félretett „liberális” politikusokat az immár a félretevőket is félretevő jelenlegi pártvezetőség nem óhajtja rehabilitálni, ellentétben például a legújabb vajdasági fejleményekkel, ahol a – látszólag – milosevicista vezetés ismét visszavette a pártba a hetvenes években kizárt „liberális” kommunista vezetőket. A közülük legkövetkezetesebb egykori pártvezér, Mirko Tepavac, az országos jellegű napilapban, a Borbában közzétett nemrégi levelében viszont kijelenti, hogy nincs szándékában visszamenni a pártba, és egyébként is lesújtóan negatív a véleménye nemcsak az őt eltávolító – Major Nándor, Boskó Krunic és Zivan Berisavljevic nevével jelezhető – garnitúráról, de a tavaly októberben a Jugoszlávia-szerte csak a „joghurtforradalomnak” tisztelt puccsal hatalomra jutott milosevicistákról is.

A képlet tehát a Vajdaságban is bonyolult.

Milosevicnek a jól előkészített, de később spontánnak feltüntetett 1988. október 6-i újvidéki tömegtüntetéssel sikerült megdöntenie az önálló államiságra törekvő – egyébként jó-rész szerb politikusokból álló – vajdasági vezetőséget. Utólagos propagandisztikus rágalom, hogy ez a vezetőség irredenta politikát folytatott volna. Az igazság az, hogy inkább minden eszközt megragadott a jogos nemzetiségi igények elfojtása érdekében. Szerkesztőségeket és művelődési egyesületeket zúztak szét, embereket juttattak börtönbe (nálunk kizárólag Vicei Károly pere kapott publicitást, azonban nem ő az egyetlen áldozat). Noha a hatalmi beavatkozások elsősorban a nemzetiségeket érintették, nem kímélték a szerb és a horvát értelmiségieket sem. A vajdasági vezetőség az ország legkonzervatívabb hatalmi gócának számított. Major Nándorról Jugoszláviában köztudott, hogy a szlovéniai reformelgondolások ádáz ellenfele volt. Részben ezzel magyarázható, hogy a szlovén és horvát pártelit az 1988. szeptember 30-i KB-ülésen kezeit mosva sorsára hagyta újvidéki kollegáit, mondván, hogy a köztársaság és a tartományok alkotmányjogi vitája a Szerb Köztársaság belügye. Ennek a súlyos taktikai hibának a szlovének és a horvátok nagyobbrészt még csak ezután fizetik meg az árát. Kardinális tévedésnek bizonyult ugyanis, hogy a szerb nacionalizmus területi éhségét a koncul odavetett tartományokkal ki lehet elégíteni.

Az újvidéki változások látszatra a nagyszerb vonal egyértelmű győzelmét hozták. Azonban önmagában az a tény, hogy a megbukott pártvezetőségnek veresége pillanatában, de már azt megelőzően is, nem volt szinte semmilyen tömegbázisa, nem jelenti azt is, hogy Milosevic osztatlan támogatásra számíthatna. Az októberi napok során kialakult interregnumot nemcsak a párt középkáderei körében befolyásos nagyszerb áramlatok használták ki, de bizonyos reformerők is. A vajdasági párton belüli frakcióharcok még ma sem értek véget, noha a januári plénumon a milosevicisták megerősítették pozícióikat. (Például ekkor tűnt el a politika süllyesztőjében a szabadkai reformer párttitkár, Bosko Kovacevic, aki köztudottan a korábbi garnitúrának is egyik fő ellenlábasa volt, vagy ezt követően lépett ki a pártból egy egész üzemi pártszervezettel egyetemben a liberális nézeteiről ismert politikus és nagyüzemi vezérigazgató, a magyar nemzetiségű Romoda György.)

A milosevicisták előretörése leglátványosabban abban mutatkozott meg, már a kezdet kezdetén, hogy a pártcsisztkák során mind a vidéken, mind a nagyobb városokban, és ugyanúgy tartományi szinten is, háttérbe szorultak a nemzetiségiek. Igaz, eltűntek a közélet porondjáról korábbi szélsőséges sztálinisták is. Feltűnő az is, hogy amíg a szerb és a horvát jellegű intézményekben, sajtóházakban, televíziónál, rádiónál alapos és kiélezett frazeológiájú csisztkák folytak, a nemzetiségi intézményekkel tapintatosabban bántak. Milosevic – legalábbis egyelőre – igyekszik elkerülni egy újabb nemzetiségi konfliktust A csendes expanzióról azonban ez a politika – a vajdasági magyar sajtó híreiből láthatjuk – nem mondott le. Ékes példája ennek az új, szerbiai oktatási törvény, amely a nemzetiségi oktatást, annak jogi és intézményes kereteit még inkább leépíteni lenne hivatott.

A novemberben lezajlott szerbiai választások során Slobodan Milosevic – elsöprő fölénnyel – lett a Szerb Szocialista Köztársaság elnöke. Pozíciói tehát látszatra erősebbek, mint valaha. Azonban Jugoszlávia legnagyobb köztársasága területén nyár óta folyik immár egy másik, egy perdöntőbb „népszavazás” is. Ez pedig a Szerbia javára kiírt, és óriási propagandával népszerűsített népkölcsön (a mi hajdani állami békekölcsöneinkhez lehetne hasonlítani). A kölcsönjegyzés mértékéről hivatalos részeredmények még nincsenek, azonban az „ellenlábas” horvát sajtó néhány cikke, valamint vajdasági barátainktól szerzett információnk alapján valószínű, hogy a kölcsönjegyzés jókora kudarccal végződik. Nemrégiben olvashattuk az újvidéki Magyar Szóban azt a rendőrségi riportot is, amelyből megtudhattuk, hogy az egyik bácskai községben ellenséges feliratok jelentek meg, többek között ez: „Egy dinárt se a megszállónak!”

Milosevic pozíciói – nyugati megfigyelők szerint – nagymértékben függnek a jugoszláv tábornoki karon belüli erőviszonyoktól is. (A jugoszláv tisztikar 80%-a szerb nemzetiségű.) A jugoszláv néphadsereg vezérkara hosszú időn át mereven ellenzett minden, a parlamenti demokrácia és a fejlett vegyesgazdálkodás irányába mutató kezdeményezést, ugyanakkor néhányszor mérsékletre intette a belgrádi vonal radikálisait is. Most viszont, újabb nyilatkozatok alapján, úgy tűnik, megtörőben van a jég: a hadsereg bizonyos körei talán hajlandóak volnának kiegyezni a pluralizmus kérdésében. Mindezt azonban nagymértékben gátolja Jugoszlávia területi, nemzeti és immár hovatovább ideológiai tagoltsága.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon