Skip to main content

NO tábornok látogatása

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Észak-atlanti tanácstalanságok


Bár Göncz államelnök és Antall miniszterelnök egy-egy órán keresztül tárgyalt John Galvin tábornokkal, a kérdésre, hogy miért is jött a NATO európai szövetséges haderőinek főparancsnoka Magyarországra, még most sem lehet igazán válaszolni. Bár a főtiszt minden megnyilatkozása sejtetni engedte: fő célja a tiszteletteljes kérések és diplomatikus módon előadott magyar igények mérséklése, apropója pedig az Észak-atlanti Szövetség 16 tagállamának november 7-én kezdődő római csúcstalálkozója.

Igaz, Magyarország egyetlen alkalommal sem részesült oly kioktató elutasításban, mint Csehszlovákia, mégis érzékelhető, hogy Nyugat-Európa, katonai szempontból, legalábbis egyelőre, nem hajlandó bővíteni az együttműködést. Galvin tábornok több megnyilatkozásában is hangsúlyozta, hogy 1990 júliusában a londoni csúcstalálkozó döntött a NATO és a Közép-európai Hármak közötti diplomáciai kapcsolat felvételéről, de azt is egyértelművé tette, hogy az ez évben, Koppenhágában megtartott miniszteri értekezlet befagyasztotta a további közeledést, s az ott megállapított körben kívánják „stabilizálni” a kapcsolatokat.

A tábornok valamennyi magyarországi megnyilatkozásában igyekezett elkerülni, hogy értékelje a Rómában kifejtendő kelet-európai elvárásokat. Sőt, egyenesen légből kapottnak minősítette azt a – magas rangú NATO-hivatalnoktól származó – véleményt, mely szerint jelentősen módosulna az Észak-atlanti Szövetség stratégiája, ha valamelyik kelet-európai államot támadás érné (az értesülést november 1-jén közölte a bonni General Anzeiger). Legföljebb olyan módosulások lehetségesek – jegyezte meg egyik sajtóértekezletén –, melyek a Nyugat-európai Unió és a NATO, a britek és az olaszok által már korábban szorgalmazott összekapcsolását eredményezheti; a magyar közeledés az Unióhoz pedig esetleg az atlanti szövetséghez való szorosabb kötődést is jelentheti. Ezen túl viszont a Visegrádi Hármak csak a már idézett koppenhágai értekezlet állásfoglalására hagyatkozhatnak, mely szerint a NATO-tagországok biztonsága szorosan összefügg az egész európai térség biztonságával.

Hogy egy ilyen kijelentés tulajdonképpen mennyit is ér, azt jól mutatja az a mód, ahogyan a Nyugat kezeli a jugoszláviai fejleményeket, s ez alapján plasztikus képet kaphatunk a NATO jelenlegi stratégiai elképzeléseiről is, mely szerint a biztonság garanciája egyértelműen a status quo mindenáron való fenntartása. S ilyenkor aligha a területi status quóra gondolnak, hanem sokkal inkább a posztkommunista rendszerek továbbélésére. Különösen, hogy „az ellenségkép” eltűntével és a fellazítási politika leáldoztával mód nyílt arra, hogy a biztonsági megállapodásokat ismét nagyhatalmi, de legalábbis középhatalmi szinten – azaz a kis államok szempontjait másodlagosnak ítélve – hozzák tető alá.

Érthető tehát, hogy Antall József minapi brüsszeli kijelentése, mely szerint a határok sérthetetlenségének elve a NATO-ra is vonatkozik, méltánytalanul kevés visszhangra lelt, hisz akik állást foglalnának, azoknak szembe kellene nézniük a középhatalmi státust igénylő nagyszerb, nagyromán és hasonló törekvések politikai veszélyeivel is. Ez pedig nem illenék bele abban a tervbe, mely egész Kelet-Európát igyekszik bevonni a NATO-val való korlátozott együttműködésbe, tekintet nélkül a belpolitikai állapotokra (lásd Baker amerikai és Genscher német külügyminiszter október 2-i nyilatkozatát). Ez a terv a jelek szerint zöld utat kap majd a római csúcson. Aligha lehet vitás, hogy Magyarországot nem csak a Szovjetunió, de több más „konkurens” állam is meg fogja előzni a stratégiai fontosság szempontjából, s egyedi biztonságpolitikai igényeink tekintetében még az eddiginél is kevésbé számíthatunk majd az Észak-atlanti Szövetségre.

Egyelőre a NATO-vezetés igencsak megosztott a kialakult kelet-európai problémákat illetően, ami – tekintettel arra, hogy a döntéseket konszenzus alapján kell meghozni – aligha fogja megkönnyíteni a római csúcson egybegyűlők helyzetét. Egyvalami azonban joggal várható el: az, hogy legalább a NATO ne osztozzék a helsinki folyamat sorsában, s ne sodródjék egyre nyilvánvalóbban a döntésképtelenség felé. Különben nem sokat kell várni majd arra, hogy tájainkon a lakonikus NO-k helyett ismét a cinikus NYET-ek jöjjenek divatba.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon