Kemény István

Nyomtatóbarát változat

Évek óta tudjuk, hogy a nyugdíjrendszert át kell alakítani. A választások után megalakuló kormánynak ez lesz az egyik legnagyobb gondja. Gyors megoldásra lenne szükség. Ennek azonban súlyos akadálya, hogy hiányoznak a szükséges előmunkálatok, és nincsenek komolyan vehető javaslatok. Ezzel kapcsolatban szükségesnek tartom, hogy tanuljunk a fejlett nyugati országok tapasztalataiból. Természetesen nem arra gondolok, hogy valamelyik nyugdíjrendszert lemásoljuk. Erre nincs módunk, mert náluk jóval szegényebbek vagyunk. A másolás azonban azért is ostobaság lenne, mert az előzmények mindenütt befolyásolták és befolyásolják a lehetőségeket és a követett vagy követendő módszereket, de azért is, mert ezek a nyugdíjrendszerek nem minden tekintetben jók. Kezdem azzal, hogy bár nem ez a legnagyobb bajuk, majdnem mindenütt áttekinthetetlenül zavarosak, úgy hogy nyugdíjrendszer helyett nyugdíjkáoszról is lehetne beszélni, ugyanúgy különben, mint az adórendszerek, jobban mondva, az adókáoszok esetében. Ismétlem, nem ez a fő baj a nyugati nyugdíjakkal, első tanulságként mégis levonható, hogy káoszt ne vegyünk át. A második negatív tanulság az előrelátás hiánya. Ezt sem szabad követni. A nyugati nyugdíjrendszerek a gyors gazdasági növekedés korszakában keletkeztek és bontakoztak ki, azokban az években, amelyekben erőteljesen nőtt a nemzeti termelés, gyakorlatilag nem volt munkanélküliség, emelkedtek a bérek és a fizetések és mindig több jutott mindenkinek. Volt miből osztani. Noha sok figyelmeztetés hangzott él, kormányok és politikusok abból indultak ki, hogy ez mindig így lesz. Népszerűségre törekedve, elosztották a jövőt is. Megígérték a járandóságok növelését és a jogosultságok kiterjesztését, hogy ezzel politikai előnyre tegyenek szert. Az ígéreteket törvényekben rögzítették, a pénzügyi következmények azonban csak később, sok év múlva jelentkeztek. Előre is ki lehetett volna ezeket számítani, de egyszerűbb volt úgy gondolkodni, hogy „majd lesz miből”. Jó néhány politikus még akkor is így járt el, amikor már régen nem volt miből. Franciaországban például 1983. áprilisi hatállyal szállították le a nyugdíjkorhatárt 60 évre. A második tanulság tehát az, hogy az új nyugdíjrendszer kialakításakor számolni kell, körültekintően és óvatosan, figyelve az esetleg bekövetkező kedvezőtlen fejleményekre, és hogy csak a tényleg teljesíthetőt szabad megígérni. Szegényebb ország esetében különösen fontos az előrelátás. Gazdag országok több hibát engedhetnek meg maguknak, mert a hibák által okozott károkat könnyebben tudják kiheverni.

Nem vették eléggé figyelembe a fejlett országok politikusai az egyik legfontosabb tényezőt, a lakosság öregedését sem, noha e téren éppen elég demográfiai előrejelzés állott rendelkezésükre. Csak néhány ország öregedési adatait említem: a 64 évnél idősebbek aránya 1950 és 1980 között Nyugat-Németországban 9,4 százalékról 15,5 százalékra emelkedett, Itáliában 8 százalékról 13 és fél százalékra, Angliában 10,7 százalékról 14,9 százalékra, Ausztriában 10,4 százalékról 15,5 százalékra, Svédországban 10,3 százalékról 16,3 százalékra. Ez az öregedés súlyosan terhelte a nyugdíjpénztárakat és a költségvetéseket, és hozzájárult a költségvetési hiányok növekedéséhez.

Magától értetődően nem azt akarom mondani, hogy a járandóságok emelése és a jogosultságok kiterjesztése önmagában hiba lett volna. Éppen ellenkezőleg, az elmúlt három évtized egyik legfontosabb pozitív eredménye volt az öregek helyzetének javítása. Korszakunk előtt az öregek döntő többsége szegény volt, oly annyira, hogy a társadalmi tudatban is társult az öreg és a szegény képe. Ma már nincs így, legalább Nyugaton nincs így, sőt a szegények aránya az öregeknél kisebb, mint az egész lakosságban. A közületi nyugdíjrendszerek reformja című, OECD kiadvány például arról tudósít, hogy a szegények aránya a franciaországi öregek körében 1979-ben 1,1 százalék volt. Más oldalról világítja meg ugyanezt a javulást Serge Milano Az abszolút szegénység című 1988-as könyvében, amikor arról ad számot, hogy a franciaországi szegények öt százaléka tartozik a 64 éven felüli korosztályokhoz. Kétségtelen, hogy az egész lakossághoz viszonyítva az öregek helyzete feltűnően javult.

E kedvező fejlődés árát azonban meg kellett és meg kell fizetni. Tudjuk, hogy a társadalombiztosítási kiadások (első helyen a nyugdíjak, második helyen az egészségügyi kiadások) a nyugati országokban minden más kiadásnál gyorsabban nőttek. Franciaországban például az adók és a kötelező társadalombiztosítási járulékok összege már 1970-ben a bruttó hazai termék 35 százalékát, a nyolcvanas években pedig 45 százalékát vitte el. Az elvonások ilyen nagysága nyilvánvalóan károsan hat a nemzeti termelésre, akadályozza új munkahelyek létrehozását, és ezzel növeli a munkanélküliséget. Vagyis, a közmondás értelmében ebben a jóban is volt és van valami rossz, és mint az életben majdnem mindig, a kedvező irányú fejlődés kedvezőtlen dolgokat is hozott magával.

A közkiadások e gyors növekedésén belül elsősorban a kötelező társadalombiztosítási járulékok emelkedtek: megint csak franciaországi példával élve, az 1970-es 12,7 százalékról 19 százalékra. A munkájából élő polgár számára ez egyfelől azt jelenti, hogy (az esetek többségében) biztosított nyugdíjra számíthat, másfelől viszont azt, hogy aktív élete során jelentősen csökken a keresete. A társadalombiztosítási járulékoknak a keresetekhez viszonyított aránya 1984-ben Németországban 30 százalék volt, Ausztriában 35 százalék, Franciaországban 37 százalék, Hollandiában 39 százalék. És ez nem minden. E járulékokon túlmenően a társadalombiztosítási kiadások egy részét költségvetési forrásból vagyis adóból fedezik: az NSZK-ban mintegy ötödét, Franciaországban negyedét, Ausztriában harmadát.

Ha eltekintünk távol eső és merőben más hagyományú országoktól (Ausztrália, Új-Zéland, Izland, Kanada), akkor azt látjuk, hogy a nyugdíjak kifizetésében mindenütt szerepet játszik az állam (és ez a szerep nem küszöbölhető ki), de a döntő szerep a kötelező társadalombiztosítási járulékoknak jut. Ez utóbbiak egy részét a vállalatok, másik részét a biztosítottak fizetik. A vállalati és az egyéni hozzájárulások aránya országok szerint változik. A lényeget ez alig érinti. Franciaországban például a biztosítottaktól maguktól előre levonják keresetüknek átlagban 15 százalékát, és ugyanennek a keresetnek 23 százalékát a vállalatnak kell befizetnie. A dolgozó számára a tényleges kereset a 15 százalékkal csökkentett névleges kereset, a vállalat számára a bérköltség a kifizetett teljes összeg plusz 23 százalék. Ha ezeken az arányokon úgy változtatnának, hogy a biztosítottak fizetnék a járulék teljes összegét, akkor fizetésüket 23 százalékkal emelni, ha pedig a vállalatokra hárítanák az egész terhet, akkor 15 százalékkal csökkenteni kellene.

• gazdaság