Töredelmesen be kell vallanom: én nem voltam mindig az Expo megrendezése ellen. 1989 tavaszán még azt gondoltam (Vízlépcső-világkiállítás. Szabad Demokraták, 1989. 4–5. szám és Világkiállítás: esetleg, vízlépcső: nem, Heti Világgazdaság 1989. május 13.), hogyha biztosítékokat lehet kapni a világkiállítás ésszerű és gazdaságos megrendezésével kapcsolatban, akkor támogatni lehet az ügyet. Persze már akkor sem voltak különösebb illúzióim az ilyen biztosítékok komolyan vehetősége felől.

Van remény?

Vitray Tamás: Ha a reményeim valóra válnak, egy hónap múlva az én gondjaimra bízott részleg egész napos műsort ad. Az én ambícióm nem az volt, hogy megszüntessünk műsorokat, hanem hogy előbb legyen mennyiség, aztán – a műsorokon belül – kell minőséget létrehozni. Ki lehet egyelni a műsorokból a gyomot, és akkor valami jobb lesz.

Rózsa Péter: Pillanatnyilag „egyéni vállalkozó” vagyok a televízióban. Jó néhány száz magammal központi állományban vagyok és várakozom.

– Az FDP parlamenti frakciójának meghívására utaztunk Németországba. Úgy tudom, ez volt az első frakciók közötti kapcsolatfelvétel. A pártok között természetesen volt már kapcsolat, de SZDSZ-vezetők eddig pártvezetői minőségben jártak külföldön. Hivatalos vendégnek számítottunk: a parlamenti pártok látogatásának – akár a kormánytagokénak – megvan a kialakult protokollja.

Beszélő: Milyen alkalomból hívták meg Franciaországba?

A Francia Szocialista Párt (PS) Rocard miniszterelnök úr által fémjelzett szárnya szellemi rokonságban áll az SZDSZ-szel. Híve a magántulajdonra épülő piacgazdaságnak, és az állam gazdasági szerepének korlátozására törekszik. A rocard-isták öt évvel ezelőtt hozták létre politikai klubhálózatukat, a Clubs Convaincre-t. Az évforduló alkalmából tartott nagyszabású rendezvényre hívtak meg.

„Tudom, mely csap mily bort ereszthet
csak azt nem tudom, hogy ki vagyok.”
[Villon]

„Lábra vigyázz!” – szóltak időnként hátra a csapat élén járók. Messze kint, a külső vágányoknál, vizes talpfák, félredobott vasdarabok között bukdácsoltunk. 1990. november elsején egész éjszaka ömlött, zuhogott az eső.

Az orrunk hegyét sem láttuk, így aztán a hátratartó figyelmeztetések nem sokat értek.

Mivel a javaslat – többek között – az egykoron államosított több mint 4500 egyházi iskola visszaigénylésére is lehetőséget nyújt, a parlament oktatási bizottságában dolgozó képviselők valószínűleg nem fognak unatkozni. Az oktatáspolitikai kérdéseket rájuk hagyom. Az iskolaügyet kizárólag a lelkiismereti és vallásszabadság szempontjából vizsgálom.

A falu egyetlen iskolája

Mi történjék akkor, ha a község egyetlen általános iskolájára valamelyik egyház bejelenti az igényét?

A Dunagate-ügy – írja legújabb könyvében Horváth József (A lehallgatástól a kihallgatásig) – „a békés átmenet egész koncepcióját zsákutcába vitte”. A szószátyár tábornok ezúttal igazat mond. A koncepciót Végvári csakugyan kipukkasztotta. De betett annak már a berlini fal leomlása is, a prágai forradalom, a budapesti népszavazás és a bukaresti vezéráldozat. Ezek nélkül Végvári leleplezései (de hiszen sor se került volna rájuk) aligha rendítik meg a kormányt.

Mikor meghallottam, hogy Juhász Pál a hétvégi, budavári liberális összejövetelen az újfajta magyar társadalomépítés programjáról beszél majd, mindjárt tudtam, hogy ezúttal nem úszom meg szárazon. Ilyen című fejtegetést nem lehet a híres csurkai mű, az „Új magyar önépítés” (megjelent a Püski–Magyar Fórum kiadásában 1991-ben) említése nélkül méltatni.

Pedig nagyon nem szeretnék besorolni a csurkológusok közé. Még kevésbé vállalnám, hogy a két építkezőt, a szerzőket direktben egymásnak eresszem.

Nagy nehezen – kemény politikai alkucsaták eredményeként – sikerült főpolgármester-helyetteseket ültetni a Fővárosi Közgyűlés döcögősen induló szekerének bakjára.

A három főpolgármester-helyettes közül kettő nem tagja a közgyűlésnek, vagyis nem képviselő, adott esetben nem szavazhat.

Örültünk valamennyien lakáshitelek adósai, amikor a frissen megalakult Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek mondta ki és megszüntette a kamatadót. Örültünk sokan, amikor az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította és eltörölte a halálbüntetést. Örültünk, s Tamás Gáspár Miklós a Magyar Hírlapban valósággal lelkendezett, amikor a minap az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette a személyi számot.

De vajon maradéktalanul igazunk volt-e, amikor mindennek örültünk?