Azóta kiderült, hogy a sajtótörvény fölösleges is, de amit a kormány ilyen néven beterjesztett, az még ennél is fölöslegesebb. Az nem más, mint sajtóellenes törvény. A rádió- és televíziótörvény koncepciójának kidolgozására az Igazságügyi Minisztérium és egyéb kormányerők Hankiss Elemér ajánlatát fogadták el: a tévé elnöke bizottsági meghallgatásakor vállalta, hogy néhány hónap alatt beterjeszti a szakértői által elkészített változatot (tervezetet, melynek első leadási határideje szeptember 30-a volt). Néhány hónapos késéssel ez meg is történt (a késés itt azonban még indokolt).

Már-már példátlannak mondható az a botránysorozat, amely Aczél Endre leváltása óta a televízió Híradóját és A Hét című műsorát kíséri. Mint ahogy példátlan az az ellenszenv is, amely az újságíró-társadalom részéről Pálfy G. István és csapata eddigi ténykedésével szemben megnyilvánul.

Hol van már a tavalyi hó – idézhetnénk a nevezetes franciát. Bizony elolvadozott már. Rég volt a nagy ígérgetések és fogadkozások túlfűtött hangulata.

Az időközi parlamenti választások közeledtekor az SZDSZ ismét elővette indítványát, amit már a helyhatósági választások előtt is tett: csökkentsük a választás érvényességéhez szükséges részvételi arányt! A tavaszi (történelmi súlyú) parlamenti választások második fordulóján ugyanis feltűnően kevesen mentek el szavazni. Az ország már akkor jelezte: a politikai rendszerváltást az MSZP, a Hazafias Választási Koalíció és a Néppárt, valamint az MSZMP látványos leszavazásával befejezettnek nyilvánítja, a további részletkérdések nem érdeklik.

A főhivatalnok szerző nem vitatkozik, írásának első mondatában eldönti, hogy kinek van igaza. Régi (újmódi) hivatali gőggel leszögezi, hogy az általa kifogásolt írás szerzője híján van az önkormányzati és közigazgatási alapismereteknek is.

A folytatás sem nélkülözi az „anyázást”, annál inkább a tárgyszerű cáfolatot.

Természetes és érthető, hogy a főosztályvezető úrnak tetszik a kormány által beterjesztett törvénytervezet (melynek születésénél feltehetően maga is bábáskodott).

Amikor 1990. augusztus végén a Beszélőben – egymástól függetlenül – TGM és én is keserű, tiltakozó kommentárokat fűztünk két, nyolc napon belül eldördülő halálos lövéshez, melyeket szolgálatban lévő rendőrök adtak le, levélözön érkezett a szerkesztőségbe. Minden levélíró egyet nem értését fejezte ki, helyeselte a rendőrök határozott fellépését, s a bűnözők támogatásával vádolt bennünket. A Beszélő alapos leckét kapott tehát, hogy a téma a legkevésbé sem népszerű.

Alig ébredtünk fel az újévi másnaposságból, amikor Baráth Etele kormánybiztos Magyar Hírlapnak tett nyilatkozatából már megtudhattuk, hogy a Programiroda költségvetésének 100 milliós lefaragása következtében az iroda megbénul, holott a kiállítás teljes egészében megrendezhető volna külföldi tőke bevonásával, a kormány és a főváros minimális áldozathozatala mellett. Demszky Gábor főpolgármester ugyanakkor a 168 órának adott nyilatkozatában félti az országot az örökölt elképzelés megvalósításával járó kockázattól, és csupán járulékos rendezvényeket kívánna a fővárosban tartani.

A dokumentálható történet ez év január 14-én kezdődött. Ekkor a kerületi testület vállalkozási bizottsága az önkormányzati vagyon hasznosításának kidolgozására ad hoc bizottságot választott. A bizottság nem tétlenkedett. Pár nap alatt kiforrott javaslattal állt elő, amit a kerületi testület már január 21-én határozatban fogadott el.

Az ad hoc bizottság koncepciójának megfelelően, döntően a föld-, illetve az önkormányzati törvény alapján, a kerület első lépésként – egymillió forintos alaptőkével – egyszemélyes, korlátolt felelősségű társaságot hozott létre.

Krokovay Zsolt előadásában ahhoz a klasszikus meghatározáshoz fűzött magyarázatot, hogy „a polgári engedetlenség a törvény nyílt, jelképes megszegése abból a célból, hogy a cselekedet ráébressze a polgárokat a közös igazságérzetre hivatkozva egy elfogadhatatlan igazságtalanságra”.

A definíció nem mondja ki, amit mindannyian tudunk: a polgári engedetlenség egyike a fontos politikai erényeknek. „Egy erényt nem lehet megbocsátani.

Néhány másodperc bénultság után valamelyik fiatal rohant az ügyeletes orvosért. (Már csak a halál beálltát tudta megállapítani.) Mire a rendőrök is odaértek a rendelőhöz, az orvos már visszafelé jött a helyszínről. Mintegy negyedóra telt el a lövés óta.

A két rendőr a helyszíntől tisztes távolban először rádiózni próbált a kapitányságra, de adóvevőjük nem működött. (A lökdösődés során a földre esett, onnan szedték fel.) Kénytelenek voltak begyalogolni a kapitányságra, ott végre autót kaptak, azzal indultak a parancsnokukért és az orvosért.