A ma 355 km hosszúságú magyar–horvát államhatár történetileg az egyik legsajátosabb és legbonyolultabb fejlődésű jelenlegi magyar államhatár-szakasz. E határszakasz nagy része – igaz nem államhatárként, hanem belső közjogi-közigazgatási határként – a mai magyar államhatár egyetlen, hosszú történeti múlttal rendelkező része. A mintegy 800 évig tartó magyar–horvát államközösségen belül e határ inkább összekötött, semmint elválasztott.

Az ukrán–magyar határszakasz Magyarország második legrövidebb határszakasza, ugyanakkor Magyarország csatlakozása után várhatóan az ukrán határszakasz lesz a legtovább az Európai Unió külső határa. Ez a határ a magyar oldalon kizárólag Szabolcs-Szatmár-Bereg, az ukrán oldalon pedig Kárpátalja megyét érinti, vagyis itt valóban periferikus terület érintkezik szintén periferikus, halmozottan hátrányos helyzetű területtel.

Nézzük először is Szabolcs-Szamát-Bereg megyét.

A nyolcvanas évek első felében – készülődvén a GATT uruguayi fordulójára – Magyarország csatlakozott a jelentős agrárexportőr országok Cairns-i Csoportjához. Azokhoz, akik a világkereskedelmi tárgyalások középpontjába az agrárkereskedelem szabaddá tételét kívánták állítani. Agráriusaink hitték, hogy a kereskedelmi korlátok és a nemzeti támogatások lebontása mezőgazdaságunkat még sikeresebbé teheti.

Az 1918-as békeszerződések előtt az Osztrák–Magyar Monarchia egy politikai teret alkotott, szerves gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatokkal. Ez érezhető volt az Ipolytól a Tiszáig terjedő területen is. Az első világháború után ezek a kapcsolatok széttöredeztek, az új határok kialakításánál teljes mértékben hiányzott a gazdasági racionalitás. A Monarchiából kiszakadt sok kis gazdasági egység mindegyike függő helyzetbe került a nagyhatalmaktól.

Az európai uniós csatlakozási folyamat során első lépésben a belépő országok fejlettségi szintje emelkedett, míg az országon belüli területi differenciáltság változatlan maradt. Ez azt jelentette, hogy maradtak olyan területeik, amelyeket az európai uniós átlagot jelentősen alulmúló gazdasági mutatók jellemeztek. Ebben a folyamatban az volt az általános, hogy az országra alkalmazott fejlesztési programok, struktúrák alapvetően ágazati jellegű fejlesztési programok voltak.

Az utóbbi két évtizedben, sajnos, nem csak a mezőgazdaság válságáról beszélhettünk, a nyolcvanas évek eleje óta azzal részben párhuzamosan, részben annak köszönhetően bontakozott ki egy olyan krízis, amelyet jobb híján regionális válságnak (vagy válságoknak) nevezünk. Ekkor indult meg bizonyos területek fokozatosan gyorsuló leszakadása, és a folyamat a rendszerváltást követően teljesedett ki.

A Tisza-vidék nagy része is ilyen, regionális krízisektől sújtott terület.

A KSH az ország kistérségeit öt fejlettségi kategóriába sorolta. A címben említett határszakasz – amely az összes magyar határoknak majdnem a harmadát adja –, akkor láthatjuk: ez a határszakasz szinte teljes egészében a jobb kategóriákba sorolódik, tehát a dinamikusan fejlődő, illetve a fejlődő kategóriába, és csak néhány kistérség került a felzárkózó kategóriába. Ez megkülönbözteti a többi határszakasztól, ahol szintén találunk egy-egy fejlődő térséget, de azok a városi terekhez kapcsolódnak inkább.

Elsősorban szervezeti kérdésekkel szeretnék foglalkozni, de minthogy a szervezeti kérdések nem választhatók szét a funkcionalitás problémakörétől, funkcionális szempontból szeretném ezt megközelíteni. Akkor, amikor kistérségekről és ezek intézményesüléséről beszélünk, divat manapság megállapítani, hogy itt bizony egyfajta káosz uralkodik. Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez a tarkaság, kiindulópontul szolgálhat, ha áttekintjük, melyek azok a tényezők, amelyek ezt a sokszínű képet kialakították.

Két kérdéssel kívánok foglalkozni. Az első: van-e ma olyan vidékfejlesztési program, amely igényli a vidéki társadalom megújulását? A második: vajon lehet-e esélye a magyarországi vidékfejlesztési program megvalósulásának, ha a magyar vidéki társadalom nem mutat a jelenleginél nagyobb szándékot a megújulásra?

Ha az ember nem nagyon akar konfrontálódni, akkor az első kérdésre a válasz kicsit népmesei ihletésű: van is, meg nem is, igen is, meg nem is.

1992-ben alakult meg a Határmenti Regionális Tanács a nyugati határszélen, Győr-Moson-Sopron megye, Vas megye és Burgenland együttműködésével, hogy akiknek korábban, a vasfüggöny idején, nem volt módjuk együttműködni, most erre lehetőségük nyíljon. Hat év alatt elég jelentős eredményeket ért el: felkarolta a helyi kezdeményezéseket, támogatta a helyi önkormányzatokat abban, hogy új kerékpáros-, gyalogos-, illetve közúti határátkelőhelyek nyílhassanak.