Szakkérdésekről szaklapokban való vitatkozni. Minthogy azonban Pete Péter e lapot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy a velem készült beszélgetésben kifejtett téves nézeteimet megbírálja, és saját – helyes – közgazdasági eszméit kifejtse, nekem is itt kell reagálnom az általa leírtakra. Észrevételeim kétfélék: részben makrogazdasági mérlegazonosságokhoz, részben a hazai gazdasági folyamatok értelmezéséhez kapcsolódnak.

A makrogazdasági mérlegazonosságok rendkívül fontos és érdekes dolgok.

Egy ország jövedelme az általa termelt jószágok és szolgáltatások összértékével azonos. Ha a jövedelemtulajdonosok bármely csoportja folyó jövedelmét meghaladó mértékben költekezik, akkor valaki más szükségszerűen jövedelménél kevesebbet költ, s ez a megtakarítás finanszírozza az előbbiek jövedelmüket felülmúló költekezését. Ha az ország egészében többet költ jövedelménél, akkor ezt a külföld megtakarításának kölcsönkérésével lehet finanszírozni.

Osszuk három csoportba az ország jövedelemtulajdonosait. A háztartások mindenhol, nálunk is, nagy megtakarítók.

Megörültem Révész Sándor összeállításának a magyar filmről. A Beszélő végre ismét teret szánt a „helyzetnek” is. Ami kétségkívül válságos. Ugyanakkor azonban aggasztó, hogy olykor a „létezőnek mindig igaza van”-beletörődését is látom megvillanni azok szemében, akikre a sors azt a nehéz hivatalt bízta: tegyenek valamit a magyar film érdekében.

Révész Sándor sajnos komolyan gondolja, hogy itt „elkeseredett küzdelem” folyik, s rá is lel arra a két táborra, amely – szerinte – a Magyar Mozgókép Alapítvány léte és nemléte körül keresi a magyar film és a maga boldogulását.

Nem szeretnék Rádiót Korányi Tamás műsorai nélkül, de nem szeretnék egy Korányi képzelte csupa irodalom adón dolgozni. El se tudom képzelni, hogy Magyarország belátható időn belül megengedhetné magának egy csak irodalmi adó luxusát. Ó, boldog Ausztria, ahol az egyik adó – intendánsa ízlése folytán – két évig csak Mozartot játszott. Na de persze volt más is.

Vicseknek van néhány szenvedélyes megjegyzése a fontolgatók, a helyzetet megvizsgálni akarók, a felméréspártiak ellenében. Ha utálja a lacafacázást, igaza van.

Csakhogy.

1991 tavaszán Gombár Csaba elnök felhívására rádiós munkatársak tucatjai tartották fontosnak, hogy elemző módon megfogalmazzák szakmai véleményüket rádiónkról, annak tartalmi és szervezeti válságáról, s szabadon engedve fantáziájukat, felvázolják egy korszerű közszolgálati rádió lehetséges jövőjét. Akkor éppen e fantasztikus szellemi pezsgés – amely nem kis mértékben a nyolcvanas évek derekának széles körű reform-vitáit idézte meg – indította útjára a ’92-es műsorstruktúrát.

Beszélő: Ha mást nem is, annyit biztosan tudunk, hogy egy átmeneti periódus után másféle közszolgálati rádiónak kellene kialakulnia, mint amilyen most működik és régebben működött. Kérdés, hogy milyennek.


Szalay Zsolt: Mindenekelőtt: lényegesen kisebbnek. A társadalom nem tarthat el egy akkora rádiót, mint a jelenlegi, amelynek az éves költségvetése megközelítőleg 6 milliárd forint. Úgy látom, hogy kb. 2 milliárd forint az az összeg, melyet a hazai költségvetés a közszolgálati rádiózásra elő tud teremteni.

1990 végén, 1991 elején láttunk neki utoljára a rádió megújításának. A kísérlet megbukott: modellünket a politika előbb gúzsba kötötte, majd kivégezte. Ezután másfél évünk elment a szakma létére törő dilettáns akarnokok elleni harccal.

Most jogunk nyílt újrakezdeni a tervezést. A körülmények rosszabbak mint valaha. De kötelesek vagyunk élni jogunkkal, különben más dönt rólunk, nélkülünk.

Annak idején a rádió működését terveztük. Immár nincs „a” rádió, lesznek kereskedelmi rádiók, és lesz közszolgálati.

Mi a közszolgálatiság?

Már megint nyüszítenek a rádiósok. Van, akit a közelmúltja diderget, van, akit a kiszámíthatatlan jövő. Csak azért szállok be a rádiózásról nyitott vitába, mert tudom: nincs megoldás. Nincs olyan politikai döntés, amelyik ne járna súlyos károkkal. (A tétlenség is döntés, az időhúzás is roncsol.)

De legalább megpróbálom összegyűjteni a lehetséges változatokat és a velük járó előnyöket és hátrányokat. Régóta nem kínálkozott annyi esély a normális rádiózásra, mint most. Van tehát mit elrontani.

Ami most van a rádióban, az nagyon rossz.

Gyűlés. Előadó: Hölgyeim és uraim. Nem azért jöttünk össze, hogy arról beszéljünk, milyen hidat építsünk, hanem arról, hogy keresztbe építsük-e vagy hosszába.

A „Beszélő” május 26-i számában racionális kérdés fogalmazódott meg: nem kellene-e rádiósokat megszólaltatni a rádióról. Három dolgozat már olvasható. Korányi Tamás – többek között – az átvilágítás szükségességéről, a politika túlzott dominanciájáról, a kultúra olcsó hozzáférhetőségéről, a szakmai felkészültség háttérbe szorulásáról szólt.

Nehéz vitatkozni Korányi Tamás vitaindítónak szánt cikkével. Tamás ugyanis akkor is állít, amikor kérdez. Kiváló kollégám általam nagyon kedvelt műsorai bizonyítják, hogy Korányi Tamás valóban majdnem mindent tud, amit a rádiózásról tudni lehet. Csupán azt nem tudja, hogy hogyan működik a Magyar Rádió. Ebben nemcsak ő a hibás. Az elmúlt évtizedek során sokan gondoskodtak arról, hogy még a szakmabeliek se ismerjék az intézmény működését.