Három kérdés aggasztja a magyarországi közvéleményt:

– meddig tart még és mire vezet a magyar gazdaság állapotának romlása;

– milyen következményeket hoznak miránk, magyarokra a nagyhatalmak elmérgesedő ellentétei;

– mi lesz a sorsa a szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségeknek?

Nem azért foglalkozunk lapunkban ezekkel a kérdésekkel, hogy jóslatokba bocsátkozzunk.

Találkoztam olyan véleménnyel, amely szerint
a Titanic fedélzetén játszó zenekarra emlékeztetünk.
Jan Jozef Szczepanski
Zycie Warszawy, 1981. december 12.

Fellélegezhetünk, adta tudtunkra december 13-a után a hivatalos magyar tömegtájékoztatás. Fellélegezhetünk, a legrosszabbat máris elkerültük. Lengyelország megmenekült a káosztól – s a lengyel hadsereg mentette meg, külső beavatkozás nélkül. Nem lesz könnyű rendet teremteni – kivált a fejekben –, de a végén Lengyelországban is az lesz, ami nálunk.

Azt mondják, Magyarországon nem történik semmi. A nép örül, hogy békén hagyják a politikával; ráérő idejében családi házat épít, baromfit tenyészt, kontárkodik. Az értelmiség bezárkózott a kultúra kertjébe, a politikát maga is politikusokra hagyja. Az egyházak együttműködnek az állammal.

– A választások óta a taxisblokád utáni második legsúlyosabb belpolitikai válságát éli ezekben a hetekben az ország. A két szélsőséges álláspont szerint a teljes káosz felé rohanunk, a másik vélemény szerint demokratikus átalakulás zajlik, ezért a kelleténél súlyosabb, nagyobb árat fizetünk, különösen gazdasági területen és a szociális gondokat illetően. Ön hogy látja ezt?

– Először arra kérnélek, mondj valamit a családi hátteredről és az indulásodról.

Göncz Árpád: Elég jellegzetes társadalmi termék vagyok. Középosztályi származék, noha szüleim nem rendelkeztek képesítéssel. Egyedüli gyerek voltam a családban, reálgimnáziumban érettségiztem, majd jogot végeztem. Nem mintha a jog iránt különösen nagy vonzalmat éreztem volna, de ez volt abban az időben egy pénztelen középosztálybeli fiatalember számára szinte az egyetlen nyitott pálya.