A szabad demokraták kivonultak a parlamentből – no persze csak ebből a parlamentből. Balla Évával összenéztünk, és úgy döntöttünk: elég volt. A parlamentet eddig csak-csak fegyelmezte a háromoldalú tárgyalások réme és a kormány fenyegetése; de ahogyan a kormány a választási harc közeledtével egyre inkább úgy érezte, hogy a „Nemzeti Háromszög” megegyezéseit nem érdemes betartani, a parlamentnek – ezúttal az ország érdekeit is szolgáló – pártállami szolgalelkűsége is szétbomlott.

A lehallgatási botrány körüli manipuláció csak az utolsó csöpp volt a pohárban.

A Magyar Hírlap 1990. február 16-i számában közzétették az ez évi magyar irodalmi és nyelvtan szóbeli és írásbeli érettségi tételeket, és egy új vizsgarendet körvonalaztak. Minthogy az érvényes rendeleteket nem vonták vissza, ez az eljárás jogsértő és elfogadhatatlan.

Február 19-én értekezletünkön mint a budapesti magyartanárok legfelsőbb szakmai testülete elhatároztuk: tiltakozunk az ellen, hogy

1. nyilvánosságra hozzák az írásbeli érettségi tételeket, és az ellen is, hogy azelőtt teszik ezt, mielőtt az iskolák megkapták volna a tételsort, ill.

– Először is, nemcsak a nagyatádi, hanem a zalaegerszegi gépesített lövészdandár is megszűnt. Ezen a területen viszonylag több dandár állomásozott, kis területen. Mivel az ország doktrínája megváltozott, lehetővé vált, hogy a délnyugati területen ritkítsuk csapatainkat.

– Mennyi az a „viszonylag több dandár”?

– Ezt nem mondhatom meg, mindenesetre kettő megszűnt közülük. Hozzátartozik, mint emlékezetes, bejelentettük, hogy a jugoszláv, osztrák határ ötven kilométeres körzetéből kivonjuk a csapatokat.

Az a kiterjedt válság, amit Sztálin és epigonjai maguk után hagytak, a pártállam szintjén többé már nem menedzselhető. A felismerés, amely tavaly Kelet-Európán söpört végig, a jelek szerint a Szovjetuniót sem kerülhette el. Az SZKP KB február eleji plénumán legalábbis nyomokban már fellelhető volt.

Óvatosan és visszafogottan fogalmazott ez a plénum, a robbanás küszöbén a saját túléléséhez próbált biztosítékokat teremteni az apparátus.

Csak tollal és mikrofonnal küzdenek egymással a felek, de a harc azért harc. Cikkében (Hová álljanak a belgák – Magyar Nemzet, február 5.) Ágh Attila kifejti: a sajtó ellenőrzése körül folyik a fő ütközet, s nem véletlenül.

A nemzeti médiákban – mondja Ágh Attila – az őrségváltás csak egy korábbi aránytalanságot hivatott kiküszöbölni. Mégpedig az SZDSZ által végrehajtott, csendes hatalomátvételt. Az SZDSZ – mutat rá Ágh Attila – kihasználta a politikai élet színvonaltalanságát, és egyenesen a legkínosabb műsorokat vette célba.

Szó érte a ház elejét. –Laki– előző számunkban közölt írásában (Dichtung und Warheit) szemünkre hányja, hogy elfogultan tájékoztatunk: a híres január 29-i SZOT rendezte tüntetésről szóló tudósításban elhallgattuk az antiszemita megnyilvánulásokat. Nem arról van szó, hogy a riporter, S. O. pancser vagy süket, hanem arról, hogy vonakodik elismerni a valóságot. A szalondemokrata tiszteletével övezett nép netán fasisztoid csőcselék!

A bomba, amit Tamás Gáspár Miklós még az ősszel emlegetett, felrobbant. A kanócot Lóránt Károly, saját bevallása szerint „tervhivatali bürokrata” gyújtotta meg az expártlap február 16-i számában, Kornai és a szabad demokraták című írása által.

„Egyéni” teljesítmény

Horn Gyula fejtegetése szenzációs elemet tartalmazott, amely azóta foglalkoztatja a külpolitikával foglalkozó magyar és nemzetközi sajtót. Mintegy bejelentette, hogy néhány éven belül hazánk tagja lesz a NATO politikai szervezeteinek. – Pontosan értsük: nem a katonai szervezetnek, hanem a NATO-Tanácsnak. – A megvalósítás hogyanjáról a húsz percre limitált előadásban a miniszter nem is szólhatott.

Lengyel László mind irodalmibbá váló publicisztikájában a politika is esztétizálódik. Ki éli túl című írásának tanulsága szerint a színpad – jelesül az abszurd dráma – szabályainak engedelmeskedik: „Havel, Komarek, Dubcek és Klaus a legnagyobb beleérzéssel mozognak az abszurd gyöngéd és nevettető, kegyetlen és feszült színpadán.” Havel közönségsikerét és a Pozsgayt potenciálisan megillető vastaps elmaradását magyarázó cikkében egy sajátos politológiai esztétika körvonalazódik: a politológiai giccsé.

Soha többé kommunizmust!

A kelet-európai országokban zajló változások várható fejleményeit illetően szinte teljes az egyetértés abban, hogy a „klasszikus” kommunista rendszer végleg a múlté. Az egyes országokban a megkérdezetteknek legfeljebb hat százaléka tartja lehetségesnek a visszarendeződést. Az viszont csak a magyaroknál és a lengyeleknél többségi vélemény, hogy a nagyobb politikai és gazdasági szabadságot „engedélyező” reformkommunizmusnak sincs többé esélye Kelet-Európában.