Kádár János mamutpártja nem maradhat egyben. Több mint 800 ezer embert kötött az államhoz. Tagságában minden réteg megjelent, a közigazgatási és gazdasági oligarhiáktól a szellemi eliteken át a munkásokig és alkalmazottakig. Ott volt minden településen, minden munkahelyen. Lehetetlen, hogy ekkora tömeg, ennyiféle érdek és világnézet egyazon szervezetben vészelje át a pártállam széthullását. Nem mindegy azonban, hogyan válnak el egymástól.

Legkorábban a tagság leolvadása kezdődött meg.

A megegyezés esélyei

Az MSZMP vezetői persze nyomás alatt tették magukévá a többpártrendszer követelését. De nem az 1980-as gdanski forgatókönyv ismétlődött meg. Akkor a falhoz szorított lengyel kommunista vezetés azért kötött alkut a független munkásmozgalommal, mert nem volt fölkészülve rá, hogy erőszak útján rekessze ki az ellenzéket a politikai arénából. A mai magyar (és lengyel) kommunista vezetés azért kíván, jóval kisebb nyomás alatt, alkut kötni, mert szüksége van rá, hogy bevonja az ellenzéket a politikai rendszer működésébe.

1956 követelései ismét napirenden vannak. Némelyek, mint az ország külpolitikai semlegessége, a távolabbi lehetőségek között jelentek meg. Mások, mint az alkotmányos többpártrendszer, a politikai küzdelmek közvetlen céljai közé kerültek.

Ez döntő lélektani fordulat. A forradalom jelszavait nemcsak az elnyomás szorította ki a nyilvánosságból több mint 30 éven át.

Éppen egy esztendeje, hogy lapunk – az ország egyre hangosabban politizáló közvéleményét visszhangozva – leírta: Kádárnak mennie kell. Utolsó hivatali évében a mind jobban elszigetelődő pártfőtitkár már csak késleltette az elkerülhetetlent. Politikai múltja nyomasztó teherként nehezedett politikai jelenére. Képtelen volt szembenézni a válsággal, amelybe három évtizedes országlása torkollott. A számára érthetetlen helyzetben cserbenhagyta híres taktikai érzéke is.

A helyzet nyitottá vált

Ha az emberek körültekintenek a szovjet világrendszer kelet-európai térségein, mindenfelé a bomlás jeleit észlelik. Romániában addig fokozódott az elkeseredés, hogy immár a lankadatlan terror sem képes föld alá szorítani. Csehszlovákiában megkezdődött az éppen húsz éve regnáló klikk felmorzsolódása. Lengyelországban a puccs utáni rezsim nem tudta kiszorítani a politikából a szervezett munkásmozgalmat és az értelmiségi ellenzéket.

Kezdetben vala az „ellenzék” meg az „ellenség”. Nem kellett messzire menni az ellenségkép megalkotásáért: épp csak hogy lefújták a port a sztálinista korszak kliséiről. Az ellenség a sötétben szövögeti összeesküvéseit; jó pénzért kiszolgálja a nyugati felforgató és hírszerző központokat; a törvényes rendet – nem úgy, mint más, becsületes emberek – nem tiszteli; a magyar népnek rosszat akar, azon a nézeten lévén, hogy minél rosszabb (a társadalomnak), annál jobb (neki).

Így kezdődött

Bármily keveset ért az 1984-es választójogi törvénymódosítás, tovább →

Egy beszéd és előzményei

Kádár 1957 júniusában, az országos pártértekezleten foglalta össze hosszú távra szóló politikai bölcsességét. Titkári beszámolója és zárszava kétfelé polemizál. Nagy Imrééknek szemére veti, hogy kivitték az utcára a párt belső vitáit, és hogy egyezkedéssel próbálták leszerelni a párttal szemben fellépett erőket. Rákosiékat azért marasztalja el, mert nem törődtek a tömegek tűrőképességével, s így maguk űzték az embereket az ellenséges csoportok táborába.

1986 tavaszán kemény leckét kapott a világ. Nekünk magyaroknak is feladták a leckét. Leckét kapott az ország politikai vezetése; leckét kapott az ország lakossága; és leckét kapott a demokratikus ellenzék.

Június 7-én, a környezetvédelmi világnap alkalmából tartott beszédében Maróthy László miniszterelnök-helyettes azt találta mondani, hogy a csernobili „műszaki katasztrófa” tanulságai az egész emberiség „kincsét” képezik.