Skip to main content

Beszélő


Kádár János mamutpártja nem maradhat egyben. Több mint 800 ezer embert kötött az államhoz. Tagságában minden réteg megjelent, a közigazgatási és gazdasági oligarhiáktól a szellemi eliteken át a munkásokig és alkalmazottakig. Ott volt minden településen, minden munkahelyen. Lehetetlen, hogy ekkora tömeg, ennyiféle érdek és világnézet egyazon szervezetben vészelje át a pártállam széthullását. Nem mindegy azonban, hogyan válnak el egymástól.

Legkorábban a tagság leolvadása kezdődött meg.



A megegyezés esélyei

Az MSZMP vezetői persze nyomás alatt tették magukévá a többpártrendszer követelését. De nem az 1980-as gdanski forgatókönyv ismétlődött meg. Akkor a falhoz szorított lengyel kommunista vezetés azért kötött alkut a független munkásmozgalommal, mert nem volt fölkészülve rá, hogy erőszak útján rekessze ki az ellenzéket a politikai arénából. A mai magyar (és lengyel) kommunista vezetés azért kíván, jóval kisebb nyomás alatt, alkut kötni, mert szüksége van rá, hogy bevonja az ellenzéket a politikai rendszer működésébe.



1956 követelései ismét napirenden vannak. Némelyek, mint az ország külpolitikai semlegessége, a távolabbi lehetőségek között jelentek meg. Mások, mint az alkotmányos többpártrendszer, a politikai küzdelmek közvetlen céljai közé kerültek.

Ez döntő lélektani fordulat. A forradalom jelszavait nemcsak az elnyomás szorította ki a nyilvánosságból több mint 30 éven át.




Ez már a miénk! Práter utca, 1956. október
Ez már a miénk! Práter utca, 1956.


Éppen egy esztendeje, hogy lapunk – az ország egyre hangosabban politizáló közvéleményét visszhangozva – leírta: Kádárnak mennie kell. Utolsó hivatali évében a mind jobban elszigetelődő pártfőtitkár már csak késleltette az elkerülhetetlent. Politikai múltja nyomasztó teherként nehezedett politikai jelenére. Képtelen volt szembenézni a válsággal, amelybe három évtizedes országlása torkollott. A számára érthetetlen helyzetben cserbenhagyta híres taktikai érzéke is.


A helyzet nyitottá vált

Ha az emberek körültekintenek a szovjet világrendszer kelet-európai térségein, mindenfelé a bomlás jeleit észlelik. Romániában addig fokozódott az elkeseredés, hogy immár a lankadatlan terror sem képes föld alá szorítani. Csehszlovákiában megkezdődött az éppen húsz éve regnáló klikk felmorzsolódása. Lengyelországban a puccs utáni rezsim nem tudta kiszorítani a politikából a szervezett munkásmozgalmat és az értelmiségi ellenzéket.


és hogyan különböztessük meg őket az ellenzékiektől?<span id="sl-22-002_0" class="note_szj" onClick="show_slj2(this, 'A cikk szerzője: – Kis János.');">[SZJ]</span>


Kezdetben vala az „ellenzék” meg az „ellenség”. Nem kellett messzire menni az ellenségkép megalkotásáért: épp csak hogy lefújták a port a sztálinista korszak kliséiről. Az ellenség a sötétben szövögeti összeesküvéseit; jó pénzért kiszolgálja a nyugati felforgató és hírszerző központokat; a törvényes rendet – nem úgy, mint más, becsületes emberek – nem tiszteli; a magyar népnek rosszat akar, azon a nézeten lévén, hogy minél rosszabb (a társadalomnak), annál jobb (neki).


Így kezdődött

Bármily keveset ért az 1984-es választójogi törvénymódosítás, tovább →


Egy beszéd és előzményei

Kádár 1957 júniusában, az országos pártértekezleten foglalta össze hosszú távra szóló politikai bölcsességét. Titkári beszámolója és zárszava kétfelé polemizál. Nagy Imrééknek szemére veti, hogy kivitték az utcára a párt belső vitáit, és hogy egyezkedéssel próbálták leszerelni a párttal szemben fellépett erőket. Rákosiékat azért marasztalja el, mert nem törődtek a tömegek tűrőképességével, s így maguk űzték az embereket az ellenséges csoportok táborába.



1986 tavaszán kemény leckét kapott a világ. Nekünk magyaroknak is feladták a leckét. Leckét kapott az ország politikai vezetése; leckét kapott az ország lakossága; és leckét kapott a demokratikus ellenzék.

Június 7-én, a környezetvédelmi világnap alkalmából tartott beszédében Maróthy László miniszterelnök-helyettes azt találta mondani, hogy a csernobili „műszaki katasztrófa” tanulságai az egész emberiség „kincsét” képezik.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon