Gereben István oceanográfus az észak-amerikai magyar emigráció egyik középponti személyisége. Több mint két évtizeden át ő vezette az észak-amerikai magyar szervezeteket összefogó Koordinációs Bizottságot. A kádárizmus évtizedeiben ennek a Bizottságnak az (elsősorban Gereben István által képviselt) állásfoglalásait tekintenék az Egyesült Államok döntéshozói a magyar emigráció autentikus álláspontjának.

Ön az ország nyugati szélén nőtt fel, és a szovjet invázió is ott érte Önt a határ mellett.

Én tősgyökeres soproni családból származom.

Szinte általános a vélemény, hogy a rendszerváltás nem úgy sikerült, ahogy reméltük. Ön szerint hol siklott ki a rendszerváltás? Kinek a hibájából?

Ezeregy okot lehetne említeni. Az eseményeket korántsem egyedül a politikai felhőrégió történései vitték kedveződen irányba, ami azonban egyáltalán nem adhat felmentést a közéleti szereplők gyakran vitathatatlanul súlyosan elhibázott lépéseire. Válaszomat talán érdemes a tánctermi kályhától, a Kádár-korszak felidézésével indítanom.

Jól tudom, hogy az alapító atyák közül ma már ön az egyetlen, aki még mindig az MDF tagja? És ebben a minőségében éppen abban a pillanatban maradt magára, amikor az MDF elnökévé választották?

Nem, Joó Rudolf, aki ma külföldi egyetemeken tanít, szintén tagja a Magyar Demokrata Fórumnak, és annak idején a kilenctagú alapító testületnek is tagja volt. De valóban csak ketten maradtunk, hiszen Bíró Zoltán a Nemzeti Demokrata Szövetség társelnöke lett, ez nemrég feloszlatta magát, így Bíró most párton kívüli politikus. Csengey Dénes meghalt.

A Viták és irányzatok a marxista filozófiában című cikke megjelenésekor, 1968-ban igen nagy port kavart. Hogyan látja ma ezt az írást?

Rabbi úr, kezemben tartom a Sámuel imája zsidó imakönyvet. Az egyszerű magyarországi olvasó kedvéért az előszó, a fordító megjegyzései, a szerkesztő bevezető sorai az európai szokásnak megfelelően a könyv balról jobbra olvasása szerinti végén vannak. Ha óvatlanul továbblapozunk, az első (a tulajdonképpeni utolsó) ima, a gyászolók kádisa, a jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó, a Magasztaljuk és szenteljük meg nagy Nevét kezdetű imádság, amelyet az eltávozottainkért mondunk. Mi késztette Önt arra, hogy Magyarországra költözzön az Egyesült Államokból?

Nemrég tartott előadásában, ami a kelet-európai baloldal sikeréről szólt, azzal magyarázta az MSZP sikerét, hogy 1990 és ’94 között sikerült szociáldemokrata image-t kialakítania önmagáról, még ha ez a párt ideológiáját kevéssé is érintette, így olyan választókat is sikerült megnyernie, akik a klasszikus nyugati demokráciákban szociáldemokrata választónak számítanak. Ezt a történetet Magyarországon sokan meglepőnek találták.

Újonnan alakított pártjuk egyelőre inkább alulról ostromolja az egy százalékot a felmérések szerint. Igaz, ha a választásig minden hónapban egy százalékponttal följebb mennek, akkor lehet ebből még 20-24 százalék is. De realistán nézve korántsem ennyire kecsegtetőek a kilátások. A kilencven utáni pártalapítási kísérletek mind kudarcot vallottak. Nem sikerült Csurkának, nem sikerült Palotásnak, nem sikerült Pozsgaynak, aztán ott van a kisgazda 36-ok sorsa. Csaknem két hónap eltelt azóta, hogyan látja most? Érdemes volt ebbe a vállalkozásba belefogni?

Ön a háború utáni Európa történelmével és politikai eszmetörténetével foglalkozik, monográfiát írt a francia értelmiség politikai magatartásáról a háború után, s a nyolcvanas évek végétől több cikket is publikált a kelet-európai politikai áramlatokról, főként a demokratikus ellenzékek politizálásáról. Beszélhetünk-e ön szerint a kelet-európai változásokkal kapcsolatban valamiféle visszatérésről a civilizált főáramba egy fájdalmas, noha talán szükségszerű kitérő után?

A rendszerváltás egyik fő célja, legalábbis a nagy többség számára az igazságosság és az esélyegyenlőség megteremtése vagy helyreállítása volt. Ön hogyan látja, teljesültek-e legalább megközelítőleg ennek a feltételei?

A társadalmi rétegek között már a rendszerváltás előtt is jelentősek voltak a különbségek, és az utóbbi években a polarizáció felgyorsult. A jelenlegi viszonyok között én a középréteghez sorolnám azokat is, akiknek van lakásuk, kocsijuk, telkük, és, ha felhalmozásra nem is jut, de a napi kiadásaikat fedezni tudják.

Miért is kellett a távfűtési díjak miatt a főpolgármesternek elmennie a miniszterelnökhöz?

Az általunk vásárolt távhő díját az Energia Hivatal meg akarta emelni 40 százalékkal. Ez a távhő ráadásul hulladék-hő, az elektromos energia előállításának mellékterméke. Világos, hogy nyereségesebbé akarták tenni az erőművet, hogy minél drágábban lehessen magánkézbe adni. Mindeközben a saját telepeinken mi olcsóbban állítjuk elő a hőt. Egy héten át szajkóztuk, hogy ez őrület, ezt nem tudják fizetni az emberek, csődbe megy a vállalatunk. De ez kevéssé érdekelte a kormányzatot.