A földtulajdon ügye a kárpótlás után hosszabb időre lekerült a hazai politikai közélet napirendjéről, legalábbis így tűnt a laikus és a naiv szakmai közvélemény számára is. Azonban a kormány tervezett földtörvény-módosítása ez év tavaszán újra felélesztette a földtulajdonról szóló indulatos vitákat. Az agrárpolitikai diskurzusokat, különösen a földkérdéssel kapcsolatosakat, döntően mindig is az érzelmek és a politikai értékek határozták meg.

Néhány személyes kérdéssel szeretném kezdeni. Mi az anyanyelve?

Az anyanyelvem lengyel, az apanyelvem német, az óvodanyelvem héber. Egy Bielsko nevű városban születtem, Sziléziában, 1933-ban. Amikor születtem, a város már Lengyelországhoz tartozott, de azelőtt az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. A város zsidó közössége főként németül beszélt. Anyám családja Litvániából jött, az első nyelve tehát a lengyel volt. Otthon lengyelül is és németül is beszéltünk.

Milyen volt a román elektronikus média helyzete a ’89-es fordulat pillanatában?

Röviden: katasztrofális. Ezen belül a tévé jelentette a mélypontot. Az okok a nyolcvanas évek második felének romániai állapotaiban gyökereztek. Az ország ekkor már rendkívül súlyos gazdasági helyzetben volt. Mind gyakoribbak voltak az áramszolgáltatás zavarai, a „takarékosság” természetesen a tévét sem kerülhette el. Az adásidő az utolsó években gyakorlatilag 2 órára apadt. Az adó este 8-tól 10-ig sugárzott.

A közszolgálatiságot általában a műsorszolgáltatásra vonatkozó különböző tartalmi megkötésekkel és korlátokkal, illetve az ezekhez közvetlen kapcsolódó társadalmi funkciók és feladatok ellátásának kiemelkedő fontosságával szokták azonosítani. Ez a megközelítés rengeteg véget nem érő vitának ad tápot. A liberális piacgazdaság hívei a frekvenciaszűke elmúltával és a kereskedelmi televíziók tömeges beindításával nem látnak többé okot a kulturális paternalizmusnak ezt az intézményesített formáját továbbra is fenntartani.

„Más megszorító szabályozást nem ismerünk, mint a közvélemény által gyakorolt cenzúrát” – mondta ki Jefferson, a liberális demokrácia atyja, hivatkozási alapot teremtve ezzel egyebek közt ahhoz a feltevéshez, hogy a hagyományos írott sajtó esetében aligha van szükség pozitív jellegű jogszabályi előírásokra, s hogy a liberális értelemben vett sajtószabadság éppen az állami beavatkozás (az alapítási, terjesztési engedélyezés, a cenzúra stb.) tilalmát jelenti.

Ha egy esztendeje még csak éles szemű elemzők beszéltek a rendszerváltás végéről, mára ez a – kissé másnaposságot idéző – érzés általánossá vált Közép-Európa társadalmaiban. Nincs ebben semmi győzelemittas mámor. Ellenkezőleg, a kezdeti időszak lelkesedése, üdesége a múlté, ma a tettvágy és a világos elképzelések krónikus hiánya üli meg a közhangulatot. Az alapfeladatokat – a „kapitalizmus alapjainak lerakását” – több helyütt épp az utódpártok országlása alatt oldották meg, a stabilizálás, a liberalizálás és a magánosítás hármasa kipipálhatóvá vált.

Nemrég látott napvilágot az a heves vitákat és indulatokat kiváltó törvény, mely lehetőséget teremt az állampolgároknak arra, hogy személyi jövedelemadójuk egy százalékát saját maguk által meghatározott közcélokra fordíthassák. Maga az elképzelés nem új keletű, számos nyugati országban bevett gyakorlatnak számít, Magyarországon is több éve napirenden van bevezetése. Ennek lehetőségét már az 1996-os SZJA-törvény is tartalmazta, elfogadásakor azonban a képviselők úgy rendelkeztek, hogy a kérdést külön törvényben kell szabályozni, melyet végül az Országgyűlés 1996.

„A mai világban a nemzetközi pénzpiac vezényli, hogy mi történik egy-egy iparágban, országban, háztartásban” – írja Almási Miklós nagy sikerű könyvében.[1] Hasonlóan fogalmaz az ismert közgazdász, Lányi Kamilla is: „a pénzvilág és annak inkább szerencsejátékra, mint gazdasági tevékenységre emlékeztető szuperstruktúrája vette át az uralmat az üzleti élet fölött.”[2] D. C.

György Péter olyan alakja a magyar közéletnek, közbeszédnek (vagy hogy is nevezzem), aki, ahogy az már a sokat szereplő emberekkel lenni szokott, igen eltérő reakciókat vált ki olvasóiból, az áhítatos tisztelettől a szélsőséges irritáltságig – én magam az utóbbi időben inkább az irritáltak közé tartozom.

Fontos írás jelent meg a Beszélő márciusi számában arról a törvényről, amely az adófizetőkre bízza a döntést a személyi jövedelemadó egy százalékának felhasználásáról.[1] A törvény körül támadt indulatos hangzavar kellős közepén Mészáros Geyza és Sebestény István tárgyilagos hanggal, az előnyök és hátrányok érzelemmentes mérlegelésével próbálkozott.