Az alábbiakban sokszor szerepel majd, hogy SZAR. Merthogy szar van, és nem körülírás. Körülírásba nem lehet belelépni. Nem váltja ki azt a kisgyerekkortól belénk vésett emberi és a kutyában meglevő állati utálkozást, amit a szar. Az alábbiakban továbbá nem mindig tudni, vajon kutyáról vagy gazdiról esik szó. Egyiket sem áll szándékomban felmenteni. Nem látom a különbséget közöttük. Nem hiszek a kutyák eredendő derekasságában, bár a párhetes kiskutyák aranyosak. A kis bulldogok különösen tetszenek. Nem teszek különbséget aközött, ha a kutya vagy a gazdája szart a járdára.

„Oroszországot három nyugati szakértő tette tönkre: Marx, Engels és Jeffrey Sachs.”
(Moszkvai bon mot 1998 augusztusából)

Az, ami Oroszországban bekövetkezett – a régi szovjet vicc poénjával szólva – kétségkívül katasztrófa, de nem baj. E poén dióhéjában nagyjából elfér az a korszakosnak tűnő fordulat, amelyet 1998. augusztus 17. – Oroszország pénzügyi világszerencsétlenségének gyásznapja – indított el, s amely – ha egyelőre még nem is horderejét, de jellegét tekintve feltétlenül – az orosz modernizációs ciklusok mindenkori zárószakaszának felel meg.

Oroszországban megbukott a monetarizmus, a neoliberalizmus és az egész demokratikus kísérlet. A kommunisták csak a nép mindennapos tapasztalatát visszhangozzák. A protekcionizmus, a termelők védelme, az állam aktív szerepvállalása elemi követelmény, amiben senki sem kételkedik.

Aki figyelemmel kíséri a média kommentárjait, az tudhatja: világosabban látjuk és magyarázzuk, hogy mi történik Oroszországban, Olaszországban, Romániában vagy Afganisztánban, mint akár maguk a románok vagy afgánok. Mi történt nálunk az elmúlt évtizedekben, nos ez már nem ilyen világos: váratlan fordulatok, a dokumentumokhoz való hozzáférés nehézségei (Dunagate-ek és más gátak), az elülni sehogy sem akaró indulatok és száz más gátló körülmény teszi ellentmondásossá és homályossá elemzéseinket.

Az új Magyar Köztársaságnak nincsenek hagyományai. A magyar politikai pártok és a politizáló értelmiség magáénak vall bizonyos történelmi előképeket és ünnepi alkalmakkor hivatkozik is rájuk, de a megszakadt folytonosság miatt az feltámasztásukra tett kísérletek, legyen bár szó a tizenkilencedik századi liberalizmusról, a századelő radikálisairól, a harmincas évek neobarokkjáról vagy az 1956-os forradalom eszményeiről, egyként kudarcot vallottak.

A kádári Magyarország „tündöklését” és bukását e két meghatározó (kultúr)politikus alakja fémjelzi leginkább. Az 1956 utáni évtizedek konszolidált kommunizmusában a rendszer értelmiségpolitikáját leginkább Aczél valósította meg. Vele szemben Pozsgay e konszolidációs „konszenzus” megkérdőjelezésének és felbontásának képviselője lett az egypárti hatalom hanyatlásának idején.

Nagyszabású tanulmányában („Hatvannyolc”, Symposion, 1998. május–augusztus) Végel László a kelet-közép-európai történelem zsákutcáinak enciklopédiájával kedveskedik nekünk. Nem vállalkozom arra, hogy összegezzem írásának legfontosabb megállapításait, mert megfigyelései és gondolatai olyannyira tömények és szétágazók, hogy ha valamennyinek nyomába erednék, akkor könyvvé kerekednének fejtegetéseim. Ezt a könyvet azonban nem nekem kell megírnom, hanem a tanulmány szerzőjének.

„Nehéz a sorsa az ex-fideszesnek” – sóhajtott régi barátom, akit az utóbbi négy-öt évben ritkábban látok –, és az ebédlőasztalhoz fáradt egy szombat esti összejövetelen, hogy töltsön magának némi Chardonnay-t. Munkahelyén valami titkos kormányzati ökölnek gondolják, pedig azok ott évek óta a köszönését sem fogadják. Élménye nem sajátlagos, általános panasz, snassz lett a fideszes múlt, magyarázkodni kell, annak idején más volt, de a jelen fénytörése rávetül a daliás időkre is, a helyzet nem egyszerű – derül ki többektől.

1993. május 23., vasárnap


Kedves Jean!

Éppen most jöttem vissza Lengyelországból, és némi megdöbbenéssel olvastam e heti vezércikkedet. (…) A kérdés tehát az, milyen módon tárgyaljuk századunk történelmében a kommunizmust és a nácizmust. Senki sem állítja vagy sugallja, hogy a két rezsim azonos lenne. A kérdés az, hogy jogos-e összehasonlítani őket. Ez ellen a kommunisták mindig hevesen tiltakoztak, sőt amikor erejük teljében voltak, az antifasizmus nevében meg is tiltották.

Ezeknek az ostoba vitáknak a kulcsa egy igen könnyen megfigyelhető jelenség. Minden társadalomban, ideértve a demokratikus társadalmakat is, létezik a nők és férfiak egy jelentős létszámú csoportja, akik gyűlölik a szabadságot – és következésképpen az igazságot. (…) Enélkül megmagyarázhatatlan lenne a totalitárius rendszerek hatalomra jutása és fennmaradása olyan magas fokon civilizált országokban, mint Németország, Olaszország, Kína vagy a XX. század elejének Oroszországa.