Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. (…) Te szamár – mondom neki elkeseredve –, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára?

A kormányváltást követő parlamenti hidegháborúban alig-alig van olyan kérdés, amiben a kormányzó és ellenzéki pártok között megvan a minimális egyetértés ahhoz, hogy a megegyezés reményében folytathassanak tárgyalásokat egymással. Úgy tűnik, hogy ezek legfontosabbika a hatályos választójog reformja. A tárgyalások folytatásának alapja, a vélemények „legkisebb közös többszöröse” – túl a reform szükségességének úgy általában való hangoztatásán – az, hogy mindegyik párt deklarálta elkötelezettségét a parlament létszámának csökkentése mellett.

„Aki ősi, ösztönös dührohamot akar látni, hozzon csak ki a sodrából egy vérbeli emberbarátot”[1] – mondá az öreg bölcs. Észak-Amerika és Nyugat-Európa balközép kormányai – okleveles Róbert bácsi valahány – sok ezer tonna bombával és high-tech istennyilával szórják meg a hasraütésre kiválasztott jugoszláv célpontokat. Ebből a szillogizmusból indulnak ki:

(1) Véget kell vetnünk a koszovói terrornak.

(2) A bombázás nem vet véget a koszovói terrornak.

(3) Rajta, bombázzunk.

A „rövid” XX. századot a balkáni lőporos hordó robbanása vezette be, és úgy látszik, addig nem is tud befejeződni, amíg ezt a hordót jó mélyen és örökre el nem temetik.

A volt Jugoszlávia területén nyolc év óta zajlik a fegyveres konfliktus, amelynek következtében több százezren veszítették életüket és több millióan váltak menekültté. A nemzetközi biztonsági intézmények számos kísérletet tettek a fegyveres konfliktus megfékezésére és az egyre súlyosabbá váló következmények elhárítására. Az Európai Unió, az ENSZ és az EBESZ elsősorban a diplomácia, a békefenntartás, a humanitárius akciók és a gazdasági nyomásgyakorlás eszközeit alkalmazták, de a kívánt eredményt nem sikerült elérni.

A koszovói háború bebizonyította, hogy a hidegháború–détente egyensúlyrendszer által fenntartott „jaltai világrendszert” követő „máltai világrendszer” már nem képes betölteni funkcióját: a válság kikényszerítette a nemzetközi biztonsági rendszer újragondolását. Olyan biztonsági rendszerre van szükség, amelynek keretein belül elegendő erő áll rendelkezésre ahhoz, hogy konszenzusteremtésre alkalmas elvek alapján tűzfészkeket felszámoljanak, konfliktusokat rendezzenek, tartósan instabillá vált térségben új alapokon nyugvó stabilitást teremtsenek.

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1994. november 28-án megtartott nyilvános ülésén egy hetvenhárom éve kezdődött jogi folyamatot zárt le. A Legfelsőbb Bíróság a háborús és egyéb bűncselekmények miatt Francia Kiss Mihályra a Fővárosi Bíróság által 1957-ben kiszabott halálos ítéletet hatályában fenntartotta. A Legfelsőbb Bíróság a terhelt lánya által benyújtott felülvizsgálati indítvány ügyében járt el.

Tíz évvel a változás után sokan kérdezik tőlem: hasonlít-e a magyar demokrácia ahhoz, amit 1989-ben elképzeltem? És persze: kedvelem-e, amivé lett?

A válaszom: kettős igen. Minden zűrén és zavarán át valami egységes, jó minőséget szeretek a tíz évben: a magyar történelem első konszenzuskereső demokráciáját. Ebben látom az átalakulás sikerének titkát. Olyan dolog ez, amit félteni is lehet, ugyanis nincs konszenzus, ha nem akarják, hogy legyen.

Mostanáig azt lehetett hinni, hogy Németországban lassacskán elhalványul a fasizmusról és a Harmadik Birodalom természetéről folytatott viták politikai jellege.[1] A német egyesítés szimbolikusan is pontot tett a német történelemnek arra a szakaszára, amelyet Hitler hatalomra jutása, a második világháború és következményei határoztak meg. Ma már senki nem kételkedik komolyan abban, hogy az egyesült Németország demokratikus, alkotmányos jogállam, ahol soha többé nem lesz nácizmus.

Szabó András helyi ácsmester és vállalkozó, amatőr helytörténész és magánmúzeum-tulajdonos közlése szerint a cigányok 1743-ban jelentek meg a faluban, mindössze 3 fő; fúrókészítők voltak, báró Barkóczy hozta őket. Nyilván szükség volt a munkájukra. A vályogvetők később jöttek, bevonták őket az építkezésekbe. Köztük egy Jani nevű cigány találmánya volt a János-féle tégla. Úgy készült, hogy a vályog közé nem raktak töreket, szárazon kivetették, csutkaszárak közé boglyába rakták és kiégették.

Ahol építkeztek, ott volt a vályoggödör, oda települtek.