„A történelem fintora, hogy a »demokratikus átalakulás« mai irodalmánál többet mondhat Kelet-Európa helyzetéről mindaz, amit amerikai tudósok korábban a latin-amerikai demokráciák összeomlásáról írtak.” (Jowitt, 1992, 220. o.) Jowitt nincs egyedül az aggodalmával: a történelem fintora az is, hogy a kelet-európai demokráciák egyensúlyvesztésének, bukásának forgatókönyvét alaposabban kidolgozta a politikatudomány, mint a kommunizmus összeomlásáét valaha is. Csakhogy a valóságos politikai trendek meghazudtolják a katasztrófajóslatokat.

Amióta a tömeges privatizáció megkezdődött Magyarországon, azóta folyik a vita arról, mi is a tényleges célja és – még inkább – mi a legcélravezetőbb technikája az állami vagyon magánkézbe adásának.

Az egyik elterjedt értelmezés szerint fő célja az, hogy pótlólagos bevételeket biztosítson az államnak, s helyrebillentse az állam időről időre felboruló pénzügyi egyensúlyát, enyhítse a nyomasztó külső adósság következményeit.

A hatalomváltás kritikai hagyománya

Múltunk jelene nem a múlt megértése a jelen távlatából. Nem csupán annak a folyamatnak a feltárása, hogy a jelen hogyan született meg a múlt méhéből, és nem pusztán csak viszonyunk a múlthoz, ami már magában foglalja a jelenbéli állapotunkat igazoló ferdítéseket is. Múltunk jelene azt jelenti, hogy jelenünket csak a múlttal, aktuális politikai pozíciónkat csak egy adott hagyományba ágyazva vagyunk képesek kifejezni.

A magyar újságok és rádióállomások beszámoltak róla, hogy a boszniai béketeremtésben segédkező amerikai katonák taszári támaszpontján amerikai géhások szexuálisan zaklattak két magyar polgári alkalmazottat; ez utóbbiak panaszt tettek.

Szabadkereskedelem és keynesianizmus

„Mostanra mindannyian posztkeynesiánusok lettünk” – mondhatjuk, ha parafrazálni és korszerűsíteni akarjuk a híres kijelentést, amelyet Richard Nixon tett elnöksége idején. Ebben a minőségünkben immáron képesek vagyunk észrevenni azt a figyelemre méltó párhuzamot, amely egyfelől a szabadkereskedelmi doktrína tizenkilencedik századi sorsa, másfelől a keynesianizmus huszadik századi felemelkedése és bukása között fennáll.

A keret

A megszorító gazdaságpolitika célszerűségéről 1995 eleje-közepe óta egyre élénkebb vita folyik Magyarországon. Nem csak felelőtlen populista kalandorok, hanem a szakmai közönség tekintélyes személyiségei is, Lányi Kamilla, Szelényi Iván, Szalai Erzsébet és mások, közgazdasági, és történeti-szociológiai szempontból egyaránt bírálják a neoliberális megoldást.

A tisztánlátás érdekében fontos leszögezni, hogy a neoliberális stratégia választása nem specifikusan kelet-európai, hanem világtörténeti tény.

Ültem a nagy, kerek asztalnál, meghívott beszélőként, egyszersmind azonban kívülálló megfigyelőként, noha sokat ismertem már a résztvevők közül. Ültem Klaus cseh miniszterelnök és Kovács magyar külügyminiszter között; Klaus mellett Kissinger, volt amerikai külügyminiszter; Kovács mellett Lamentowicz lengyel szóvivő, Lipponen finn kormányfő, Lubbers volt holland miniszterelnök és Meciar szlovák miniszterelnök. Kissinger mellett Kinkel német külügyminiszter, mellette Karaganov orosz külügytudós és Javlinszkij elnökjelölt. Ennyi elég is, nem megyek körbe az asztalon és az ábécében.

Van-e Európa szellemi-szimbolikus értelemben? Nem nagyon megy a szuverenitások megosztása. Gazdasági valóságként Európa inkább van. A kultúra integrációja is természetes, és valószínűleg könnyebben megy, mert privát aktorok tranzakcióiról van szó. Érdemes európai kultúrpolitikával elősegíteni az integrációt az értékek, az ízlések és az információk világában. Kell valami minimális konszenzus az alapvető értékekről ahhoz, hogy békében élhessünk. Demokráciák egymás közt nem háborúznak, diktatúrák igen.

Une chose bien nécessaire pour bien soutenir sa réputation, c’est de bien connaître le génie de son
siècle; il y a en des fautes faits par d’illustres personnages qui faisaient bien voir qu’ils ne savaient
avec quels hommes ils vivaient et qu’ ils ignoraient les Francais comme les Japonais.
Montesquieu: De la considération et de la reputation, 1725

Valamely államrend értékét úgy is megítélhetjük, hogy megvizsgáljuk: mekkora szeretetet vált ki a honpolgárokból.

A mai Oroszországban megforduló külföldi látogatók egyik gyakran emlegetett közös élménye, hogy a pár éve még pozitív hangzású „demokrata” szó becsmérlő értelművé vált: olyan lesújtó minősítéssé, amelyet az utca embere fojtott dühvel ejt ki a száján. Szűkebb hazánkban, a kommunizmus utáni korszak hetedik évében, a „demokrácia” mint olyan még kikezdhetetlen hivatkozás (feltéve persze, ha nem túlságosan bolygatjuk, hogy ez az „olyan”, milyen). Ezzel szemben a „liberális” már korántsem ugyanolyan egyhangú magától értetődőség.